A Fidesz négyéves országlása: Orbán és a totális állam



Még ha csupán szűk közönség számára is, de kiváló tanulmányok, cikkek, esszék, publicisztikák, sőt, most már könyvek jelentős halmaza tárta fel az Orbán-rendszer természetének látható és rejtettebb jellemzőit. Nem beszélve a demokratikus ellenzék médiagettójában (egy rádióban, egy tévécsatornán, néhány napi- és hetilapban, kiemelten a Galamus-csoportban, és nem utolsó sorban számtalan más internetes portálon, fórumon, oldalon) elhangzott interjúkról, stúdióbeszélgetésekről, tényfeltáró riportokról, betelefonálós műsorokról, internetes humorsziporkázásról.


Aki meg akarta tudni, hol és miben él négy éve, az megtudhatta. Mivel járulhatunk még hozzá a portré színesítéséhez? Mindnyájunk egyéni gondolkodási rendszereiben kikristályosodnak bizonyos alapvetések, amelyek természetesen tükrözik a személyiségünket, másoknál érzékenyebb pontjainkat. Számomra kezdettől ilyen domináns mozzanat volt annak vizsgálata, hogy milyen perspektívája van az Orbán-rendszernek a totalitárius állammá fejlődésben. Mert meghatározott magyar tradíciók, az 1993-tól organizálódó „új” Fidesz működési sajátosságai és főképp Orbán személyisége egyre markánsabban üzenték nekem, hogy amennyiben politikai uralmi esélyeik adódnak majd, a mozgásirány csak a maximális, egyszemélyes hatalomkoncentráció lehet.


A totális állam akarása jól ismert ambíció volt a múltban is, és az maradt modern történelmünkben is. Sőt, ennek az akaratnak a nagy huszadik századi megvalósulásai a demokratikus, toleráns, humánus lelkület nézőpontjából szemlélve a borzalmak elviselhetetlenül kritikus tömegéhez vezettek el. Akut politikai és gazdasági válsághelyzetekre, és ezek szociálpszichológiai kísérőjelenségeire reakcióként különösen könnyen kaphattak esélyt olyanok, akiknek velük született hatalomtechnikai zsenialitásához primitív, de végtelenül hatékony kommunikációs erő társult. Akik az emberi együttműködés alapjául szolgáló kölcsönös bizalmat elsöpörve a kizárólag beléjük vetett bizalomra építették rendszerüket, miközben ez az új hatalmi konstelláció a valóságban éppen a bizalmat iktatta ki gyanakvásra és megfélemlítésre alapozott uralomtechnikai megoldásaival.


Az első világháború, a versailles-i „békerendszer” és az 1929-ben indult gazdasági világválság együttesen azt eredményezte, hogy a harmincas évek második felére Európa területének és lakosságának jóval nagyobb része felett voltak szuverének totalitárius államok vagy annak irányába elindult alakulatok, mint ahol még hatalommegosztásos, többpártrendszerű, jogegyenlőségre és vállalkozási szabadságra alapozott parlamentarizmusok működtek. A plurális polgári államot kiépítő és működtető liberálisok, a konzervatív demokraták és a szociáldemokraták is, ha nem emigráltak, de túléltek, akkor hol tehetetlenül szemlélték, hol közvetve, hol közvetlenül és alávetetten segítették a szörnyű világégéshez vezető folyamatokat.


Ugyanis a pluralista politikai szocializáció és a belőle sarjadó, az érdekegyeztetésre és kompromisszumokra épülő politikai kultúra minél fejlettebb és kifinomultabb, annál kevésbé felvértezett a mindezekkel a sajátosságokkal teljesen ellentétes mentalitással szemben. A totális állam megteremtésére törő akarat megveti és végtelenül károsnak tartja a pluralizmus szofisztikált politikai kultúráját éppúgy, mint az azt megvalósító politikusi–értelmiségi–technokrata közeget. Amint módjában áll, el is tünteti az útjából mindkettőt, és csak arra törekszik, hogy megtévesztő, primitív kommunikációjával stabil tömegbázist teremtsen. Az erre épített koncentrált hatalommal maximálisan élve lépésről lépésre lebontja uralmának korlátait. A kiszolgáltatott tömeget új, kézből etetett és közben állandóan megfélemlített lakájapparátusával tartja kordában.


Szűkebb környezetét hozzá hasonlóan cinikus és gátlástalan, de a hatalomtechnikában nála gyengébb figurákból építi ki, és velük, valamint néhány fanatikus gyakorló elmebeteggel végezteti el a piszkos munkát. Így a rajongó tömegbázis, sőt, még a megfélemlített tömeg jelentős része előtt is a nagy és jó vezér szerepében tetszeleghet. A számára fontos politikai hatékonyság érdekében a kormányzati munka felső szintjein olyan tehetséges technokratákat is működtet, akikben az ambíció hosszabb-rövidebb ideig, sokszor örökre, legyőzi a lelkiismeretet.


A fentiekből kibontakozó politikai uralmi modell a valóságban megszámlálhatatlan formaváltozatban és egymással gyökeresen ellentétes, nem ritkán egymással végzetesen ellenséges ideológiákban testesült meg. Az ezekre épített konkrét totalitárius államalakulatok nem összemoshatók, egymástól élesen megkülönböztetendők. De a plurális demokráciával szemben a totális állam kiépítésére irányuló törekvés, valamint az ennek érdekében alkalmazott hatalomtechnikai apparátus említett sajátosságai modellszerűek.


Visszatérve az Orbánnal, a Fidesszel és a magyarországi adottságokkal kapcsolatos régi aggodalmaimra, az első kormányzás idején, főleg a 2001–2002-ben mutatkozó autoriter sajátosságok paradox módon a 2002-es vereségre adott reakcióval válhattak világossá minden érzékeny fül és szem számára. Nem véletlen, hogy maga Orbán az elmúlt napokban, több szónoklatában is, az akkori folyamatokat minősítette a mai koncentrált hatalom alapjainak, és ugyancsak nem véletlenül emlegette fel az „egy a tábor, egy a zászló” jelszó kulcsfontosságú voltát.


A bármi áron megteremtett „egység” a totalitárius politikai személyiség legfontosabb törekvése, amelynek végső soron majd az államban kell megvalósulnia. A korporatív betagolás végzetes belső parancsa mozgat mindent, s aki kívül akar maradni ezen az egységes testen, az automatikusan (függetlenül attól, hogy ő mit gondol saját státuszáról) testidegenné, azaz politikai értelemben ellenséggé válik. Így nincs szükség annak indoklására, miért nem járnak neki az egységes államból központi akaratra csurgatott javak, majd idővel miként kerül, megint automatikusan, a bűnbak szerepébe.


Orbán totalitárius törekvéseinek kezére játszottak konkrét, aktuálpolitikai, és átfogóbb, történetszociológiainak tekinthető tényezők. Az aktuálisakkal (a balliberális koalíciók hibáitól a gazdasági világválságig) rengeteg kiváló (és még több pocsék) elemzés foglalkozott már. Nehezebb, de izgalmasabb a tágabb összefüggések keresésének kísérlete.


A kiegyezés után a magyar társadalom mozgástendenciáiban megfigyelhető bizonyos, kissé ellentmondásosnak tekinthető ciklikusság. A külső és belső erők kölcsönhatásaiból következő kataklizmák és politikai cezúrák nyomán elinduló társadalomszerveződési folyamatok egyrészt mutatják az egyszerűbben észlelhető forradalom–elnyomás–konszolidáció-képletet. Az igazán érdekes azonban a konszolidációk belső struktúrájának alakulása. Négy tartósabb, nagyságrendileg negyedszázadnyi időt megélt periódust vizsgálhatunk: a dualizmus fél évszázadát, a Trianon utáni korszakot, a Kádár-rendszert és a demokratikus időszakot, ezeken belül is a konszolidált szakaszokat.


A kiegyezési koncepció magyar dimenziójának Deák és Eötvös nevével fémjelzett első fázisa, amelyet az alapítók kezdetnek hittek, ha nem is egy valóságos politikai pluralizmust, még kevésbé valódi politikai demokráciát, de egy sajátosan magyar liberalizmust, parlamentarizmust és piacgazdaságot teremtett. Az 1890-es évek elejéig a gyors haladás és a lassú visszafejlődés sajátos elegye született meg, amelyben mind több szociális, nemzetiségi és állami beavatkozási konfliktus nehezítette a határozott továbblépést, nem is beszélve a közjogi vitákról. De a századfordulótól bekövetkező lassú fordulat nem a logikailag elvárható kiszélesedő liberalizmust, nem a terebélyesedő nemzetiségi jogokat, nem a földnélküli tömegek szociális helyzetbe hozását mutatta, hanem mindezek ellenkezőjét, egy centralizálódó, refeudalizálódó, egyetlen politikai nemzetben gondolkodó, a reformoktól elzárkózó, a monarchián belül a dualizmushoz görcsösen ragaszkodó politikai kurzus kialakulását eredményezte.


Trianon után a frusztrált magyar társadalomban a terrorokat követő bethleni konszolidációs évtized súlyos diszkriminációkkal, nagybirtokkal, agrárproletárok millióinak terheivel együtt még ismert bizonyos politikai és gazdasági kompromisszumokat és egyeztetéseket. Az 1935 utáni tendenciák tovább mozdították az országot a totalitárius út irányába. 2010 tavaszán, még a választások előtt, de már érzékelve a helyzetet, nem véletlenül írtam cikket a Galamusban Gömbös politikai hagyatékának mai tanulságai címmel, jelezve aggodalmaimat Orbán sok tekintetben hasonlónak látott perspektívái miatt. Kár, hogy ma nehéz lenne tagadni akkori aggodalmaim jogosságát.


A végletesen szélsőséges totalitarista időszakok után, a forradalom–elnyomás–konszolidáció kádári menetét követően, a hatvanas évek végétől a korábbi totális államok teljesen centralizáló logikájával szemben a decentralizációs kísérlet részlegesen sikeres működésének lehettünk az átélői. De a felemás megoldások belső dezorganizációhoz is vezettek, jóllehet az összeomláshoz alapvetően külső folyamatok kellettek.


1989–90-ben megszületett az első, valóban független magyar demokratikus politikai rendszer, amely természetesen tükrözte az ország helyzetét. De a politikai pluralizmus, a vállalkozói szabadság, a jogállamiság szándéka egyértelműnek tűnt a folyamatokat ténylegesen meghatározó különböző erők részéről. A formai megoldások szempontjából elfogadható mű született, és megint az volt az illúziónk, hogy ez már csak továbbfejlődhet, tökéletesedhet majd.


A politikai mezőben volt még néhány biztató fejlemény is az első években, amelyek közül kiemelkedett az első Csurka-puccskísérletet visszaverő hatalmas Charta-tüntetés. Valószínűleg már akkor észre kellett volna vennünk, hogy a Fidesz ezen nem volt ott. És miközben közéleti energiáink nagy részét lekötötte, hogy lelkesen bíráltuk interjúinkban és publicisztikáinkban az Antall-kormányt, nem vettük észre, hogy nem teremtődtek meg a magyar társadalom integrációjának alapvető feltételei, és így nem volt esélye a demokratikus politikai szocializációnak sem. A demokraták nélküli demokrácia válsága sokkal jobban elmélyült, mint azt akár rémálmainkban is el tudtuk volna képzelni.


Aki ezt teljes mélységében érzékelte, az Orbán volt. 1993-ra felismerte, hogy a rendszerváltó pártok átmeneti történelmi konstrukciók, politikai ellenfelekként egyre inkább papírtigrisek, az egyetlen megsemmisítendő ellenfél a baloldalon van, a többiek megsemmisülését legfeljebb gyorsítani érdemes, menni fog az magától is. A másik felismerése az volt, hogy a dezintegrált magyar társadalomban gazdasági erőt kell felsorakoztatni maga mögé, és akkor elkezdheti a hatalom koncentrálását. A másik politikus, aki ebben az időben ezt tudta, jóllehet alapvető szándékai gyökeresen különböztek Orbánétól, az a társadalom mélyrétegeit szintén jól ismerő, és ugyancsak ösztönös politikai tehetséggel megáldott Horn Gyula volt.


Miközben a többi politikai erő folytatta, velünk, a közéletileg aktív értelmiséggel együtt a ködevést, addig Orbán elkezdte a populista népvezéri pályát, és a liberális értelmiségi álorcáját egy nap alatt levetve átalakult jobboldali hordószónokká. Népszerűsége meredeken ívelt felfelé, de ekkor ezt a lendületet megtörte a székház-ügy, ahol a liberális média még politikai vereséget mért rá, és a már 30 százalékot verdeső Fidesz-népszerűség több mint 20 százalékkal visszaesett a választásokra. De a pénz így is a bányákba került, és megkezdődött a gazdasági bázis kiépítése.


Az anyagi háttér megteremtése annál is könnyebbnek bizonyult, hiszen nem kellett megküzdenie egy tradicionális polgársággal, egy nagyhatalmú felső-középosztállyal, mivel ilyen nem volt. A spontán privatizációban az összeomlott régi gazdaság használható részeit egy fillér hozzájárulás nélkül tulajdonukká tevő új mini-oligarchák jellemtelen kis hadserege nem volt ellenfél Orbán számára. Komolyabban vennie csak az idegen tulajdonlású maffiákat, a nemzetközi bűnözési hálózat magyarországi filiáléit kellett, velük feltehetően számolt, és valahogyan (biztos, hogy soha nem tudjuk meg, miként) sikerült legalábbis a nem ellenfelek státuszában tartania őket.


A történet további menetének részleteit sokan leírták. A magyar társadalom különböző meghatározó csoportjai számára azonban az Orbán-jelenség lényege végig rejtve maradt. 2011-ben, az első év tapasztalatai alapján, elsősorban az európai peremre szorulás és csak másodsorban az egyeduralmi törekvések késztettek arra, hogy a Galamusban Provinciális despotizmus címmel foglaljam össze a rendszer formálódásának lényegét.


Az Orbán-távoli értelmiség köreiben naponta taglalt „Ez még mennyiben demokrácia és már mennyiben diktatúra” kérdés azért sem lehetett soha precízen megválaszolható, mert ami itt zajlik, az nem szimpla diktatúraépítés. Legfeljebb átmenetileg hatalomra kerülő katonai juntáknál beszélhetünk ilyesmiről, Orbán, miként a szisztematikus hatalomépítés lehetőségével megkínált, nagy ambíciójú autoriter politikusok, a személyes politikai uralmában koncentrálódó totalitárius állam kiépítését tűzte ki célul.


A demokrácia–diktatúra-vitában többnyire a hatalomgyakorlás napi módszereinek felszínes méricskélése zajlik. Az egyik oldal a „még ez is megvan”, a másik a „már ez sincs meg” érveléssel tölti az idejét, miközben a folyamat egészének tendenciája semmiben sem tér el a történelmi példákból megismert, amúgy a szakirodalom által is megírt totalitárius modellépítés alapsémájától. Az Európai Unió intézményeinek eljárásai is azért futnak – számos más ok mellett – zátonyra, mert kompetenciájuk a hazai vitákból jól ismert méricskélésre terjed ki. Azzal pedig Orbán és stábja, a szokásos cinizmussal és gátlástalansággal, könnyedén elbánik. Ahogy Hitler is elszórakozott Chamberlainékkel Münchenben, meg a Nyugat nagy részével máskor is.


Az erkölcsi gátlásokkal nem rendelkező cinizmusnak semmibe sem kerül a kettős játék (ld. pávatánc). De a demokratikus magyar értelmiség felelőssége éppen abban áll (zömüknél bukásra), hogy történelmi és aktuálpolitikai tapasztalatok birtokában kötelességünk túllépni elvi kritériumok vizsgálgatásán, a független objektivitás elefántcsonttornyába és illuzórikus világába menekülésen. Az európai intézmények képviselőinek a mozgástere zárt, ott a rendszerbe nem építették be a romboló centrifugális erők elleni küzdelem eljárásait. De Európának ebben a régiójában a felelős értelmiséginek kötelessége tudni, hogy az elmaradt társadalmi integrációs folyamatokon önmagukban nem segítenek a politikai demokrácia elvei és intézményei. Itt kódolva van, hogy a dezintegrált, szegény és elszegényedett tömegekkel terhelt társadalomban hatalmas tőkesúllyal rendelkeznek a visszahúzó erők. Támaszt találnak a lecsúszástól (joggal) félő kispolgárban, aki félelmében (bár annak idején lelkesen szavazott a demokráciára és a szabadságra) ismét fanatikusan rendpárti lesz, automatikusan felerősödik korábban szunnyadó rasszizmusa, idegengyűlölete, homofóbiája, sovinizmusa.


Orbán és környezete tisztában van ezzel a folyamattal, hiszen folyamatosan gerjesztették is az ilyen attitűdöknek a felerősödését. A totalitárius államépítésnek ez a televénye. A lecsúszás rémétől fenyegetett csoportoknak elég apró koncokat odadobni (ld. rezsicsökkentés), amelyek helyzetük javulásának illúzióját, a lecsúszással a szemben a lassú felemelkedés képzetét keltik. Ez a tömegbázis teremtésének egyik alappillére, amely az autoriter vezető erőkultuszával párosulva a hatalomoldali lét illúzióját adja a fent említett nagy létszámú csoportnak.


A totalitárius állam kiépítésének folyamatában az egyetlen ideológia–egy politikai erő–az állam által irányított gazdaság szentháromságának megteremtése az első nagy fázis. Azok a méricskélők, akik az Orbán-rendszer négy évében nem érzékelték az egyértelmű törekvést minderre, egyrészt nem ismerik az Orbán-szövegeket a kötcsei beszédtől (de mondhatnánk azt is, hogy a 2002-es Dísz téri beszédtől) kezdve a legutóbbi tévéinterjúig (most az egymásnak is ellentmondó avatóbeszédecskék zagyvaságait tegyük félre), másrészt nem a lényeget látják a szisztematikus jogalkotási és hatósági cselekvésekben.


A legnagyobb eszmei zavart egyelőre az okozza az állam működésének megítélésében, hogy a totalitárius állam negyedikként említendő jellemzője, a pártirányításos nyílt állami terror nem érhető tetten napi valóságként Magyarországon. Annál inkább a kiszolgáltatottak megfélemlítése, különösen a vidéki lét egyes szörnyű bugyraiban, és a folyamatosan növekvő fortélyos félelem minden létszférában, az oktatástól a gazdaságig. Az összes nagy rendszer államosítása és központosítása, ezzel Orbán kézi irányítása alá helyezése, a fentebb említett „szentháromság” megteremtésének, egyben a közvetett terror szisztematikus kiépítésének az eszköze. Ráadásul cinikus gátlástalansággal öntik le az egészet egy „nemzeti” mázzal, amely alkalmat ad a nem létező „brüsszeli szörnyeteggel” vívott szabadságharc aljas teóriájának a terjesztésére is.


De abban a tekintetben se legyenek illúzióink, hogy az egyre nyíltabb terrornak éppen európai uniós tagságunk, egészen pontosan a hatalmas összegű közösségi pénzek áramlása az egyetlen valamire való gátja. Mert az ellenzéki értelmiség sok tekintetben joggal háboroghat az integráció Orbánékkal szembeni döntéshozatali, eljárási és szankciós tehetetlenségén, de belegondolni is hátborzongató, hogy mi lenne már itt, ha az unió puszta léte nem fékezné a totális állam kiépítésének folyamatát.


A hatalom megragadását sikeresen abszolváló autoriter személyiség akaratának semmilyen korlátozását nem hajlandó tudomásul venni, csupán kényszerből, nagyon szerény keretek között eltűrni. Az ország elszegényedettsége, tőkehiányos állapota a legdurvább a korlátok közé szorító kényszerek közül. A mostani választási küzdelem leginkább valóságot torzító hazugságtömege éppen a gazdasági sikerpropaganda, a valótlan adatok gátlástalan harsogása, sulykolása.


Végezetül elérkeztünk a gondolatmenet legdurvább részéhez. Ha itt a totalitárius állam kiépítésének a kísérlete zajlik, akkor nem kerülhetjük meg a kérdést, vajon kiknek a nyomdokaiba lép – akarva, akaratlanul – a rendszert formáló erő és annak vezére? Említettem, hogy a múlt század harmincas éveinek közvetlenül a háborúhoz vezető második fele volt tele Európában önkényuralmi rezsimekkel, és még a nagy tradíciójú demokráciák többsége alatt is ingott ideig-óráig a talaj. Elborzadhatunk, ha az akkori névsort olvassuk, ha az akkori fejleményekre gondolunk. És buzgón nyugtatgatjuk magunkat, hogy ez itt egy más világ. Igen, az európai integráció eszméje és gyakorlata meg tudta akadályozni a korábbiak logikáján alapuló újabb világháborút, mert fokozatosan hatókörébe tudta emelni a kontinens fejlett régióit. Sőt, a kohéziós politikával kitalálta a prosperitásos békeidőkre a fejletlenebb régiók hatékony fejlesztésének menetét is.


De tehetetlen volt a délszláv és a koszovói válság idején, és igencsak cselekvésképtelennek mutatkozik a grúziaihoz vagy ukránhoz hasonló konfliktusok kezelésénél is. Az Unió eszköztárát jó tanulókra találták ki, miként – köztünk szólva – a szívünknek joggal kedves modern pedagógiáét is. A tanárra köpködő, a jól tanuló és jó magaviseletű társait piszkáló, sőt, terrorizáló gyerekkel szemben mindkettő eszköztelen. Ha a ma még hellyel-közzel őt kordában tartó uniós pénzek helyett (bármi áron) más forrásokhoz jut, főleg egy újabb kétharmados „felhatalmazásnak” nevezett csalás után a Fidesz-rezsim, akkor megállíthatja valami (más világ ide vagy oda) a totális állam kiépítését?


Gondoljátok meg, proletárok…





Boros László jogszociológus