rss      tw      fb
Keres

Szokni, szökni – maradni



Persze, lehet és kell is arról beszélni, hogy milyen Orbán-képre torzított választási rendszer tette lehetővé a Fidesz kétharmados győzelmét. Érdemes az elemzőknek elemezni: mennyire elképesztő, hogy az előző választás óta több mint félmillió szavazót veszítő párt ugyanabban a korlátlan hatalmi pozícióban maradhat, hogy a kormánypárt felé lejtett a pálya, a kezükben volt a média, alacsony volt a részvétel, ilyen vagy olyan volt az ellenzéki kampány, a mozgósítás stb.


De az április 6-i eredmények ismeretében nem ez a leginkább lényeges kérdés, nem ezek alapján fogalmazható meg a legfontosabb tanulság. Akárhogy is ragozzuk, semmiféle meglepetés nem történt a közvélemény-kutatásokhoz képest, a szavazásra hajlandó választópolgár-társaink 45 százaléka a Fideszre szavazott. Ez (az őket követő, parlamentbe jutott pártok együttes támogatásának megfelelő!) szimpátia pedig nagyon-nagyon jelentős, arról szól, hogy a „nép” vagy lelkesen támogatja, vagy legalábbis nem ellenzi a 2010–2011-ben építeni kezdett Orbán-rendszert. Kis híján kétszer annyi a fideszes szavazó, mint a demokratikus ellenzék szimpatizánsa, és akkor a Jobbikról még nem is szóltunk. Szóval, a „nép” tudomásul vette az Orbán-féle rendszerváltás megtörténtét, kívánja a folytatását. Az ország politikailag aktív része nem lebontani akarja Orbán Viktor önkényrendszerét, hanem alkalmazkodni akar hozzá. Nem tartja megváltoztathatónak, és nem tartja megváltoztatandónak. Úgy gondolja, jó lesz neki ez a rendszer, megtalálja benne a számításait, nem lát más alternatívát, elképzelni sem tud ennél jobbat. Nem kér abból, amit a demokratikus ellenzék hangoztatott, és nem kér azokból, akik hangoztatták. Nagyon nem. Ennek a lehetőségnek a bekövetkeztével persze magunk is többször számoltunk (ld.: Gondolatok egy nagy úrról. 2012. május 23.; Tetszenénk? 2014. január 24. stb.), de őszintén szólva reménykedtünk benne, hogy a társadalom csendes többsége számára mégis csak nemkívánatos dolog az orbáni társadalom- és hatalomépítés. De csalódtunk a reményeinkben, és kimondhatjuk: de igen, kívánatos. A „nép” ezt akarja, és ezt tudomásul kell venni. Akik kritikusan viszonyultunk Orbán rendszeréhez, immáron ennek a ténynek az ismeretében kell megfogalmaznunk a folytatást illető töprengéseket, és persze egyéni álláspontunkat is. A választók nagy sallert kevertek le a demokratikus ellenzék pártjainak, híveinek, értelmiségi holdudvarának, kérdés, meddig cseng tőle a fülük, meddig tart a kóválygásuk, de ez a fideszes szavazótábort egyre kevésbé érdekli.


Nemcsak arról van szó, hogy a „nép” végleg agyoncsapta a demokratikus jogállamot és jelenlegi védelmezőit, a kép ennél bonyolultabb. Ugyanis az a jó kétmilliós szavazótábor, amely megerősítette Orbán Viktort korlátlan hatalmában, bizonyosan nagyon heterogén. Vannak köztük pedagógusok, kisvállalkozók, rokkantnyugdíjasok, felsőoktatásban tanulók és tanítók stb., vagyis külön-külön olyanok, akiket az Orbán-rendszer fenyegetett, legalábbis sértegetett. Mégis a Fideszre szavaztak. Az ebben a szavazatban testet öltött hatalmas szimpátia nyilván sok olyan emberben is megfogalmazódott, akit feszélyez a magánnyugdíjának a lenyúlása. Aki azért picit sokallja a Közgépnek juttatott milliárdokat. Aki felesleges nagyzolásnak tartja a csilivili stadionokat. Aki tudja, hogy havi 47 ezerből soha nem lehetett és nem is lehet megélni stb. Az egyéni sérelmekről, nem tetsző dolgokról azonban polgártársaink túlnyomó többsége úgy gondolja: ez még belefér. A kisebb-nagyobb sérelmek, a hatalom kisebb-nagyobb visszaéléseinek tudata nem az elégedetlenséget fokozta (nem állt össze ellenzéki közvélekedéssé), hanem paradox módon inkább a kormány iránti bizalom megújítását ösztönözte. (Elfogadva persze a feltételezést, hogy hátha a jövőben „másoknak” lesz rossz, és nem „nekem”.)



A Magyar Hagyományőr Világszövetség tagjai szavaznak az isaszegi városházán – MTI/Illyés Tibor

Nagy kérdés, hogy lehet-e az „istenadta népet” hibáztatni azért, mert nem változtatni akar, hanem talán megalkudni, egyfajta különbékét kötni a politika jelenlegi világával. Talán csendben maradni, élni és a hatalom által élni hagyatni. Megkötni magánéletének kisebb-nagyobb kompromisszumait, erkölcsileg elfogadhatóvá maszkírozni a megalkuvás ilyen-olyan szintjeit. Tudatosan nem észrevenni, hogy amit az egy ember önkényére szabott hatalom az országgal művel, az egyébként az egyszerű polgár számára is elfogadhatatlan volna (csak kisebbik rossznak tűnik, ezért elfordítja a fejét), remélni, hogy csak másoknak lesz rosszabb, neki nem. Végül is Orbánnak mindegy, hogy a szavazólapon a pártját és jelöltjeit a „nép” egyénei miért támogatták: félelemből, érdekből, számításból, lelkes azonosulásból vagy akár vallásos áhítatból. Számára az a fontos, hogy immár a felhatalmazás tudatában betonozhatja be a rendszerét, építhet rá újabb szinteket.


Márpedig az orbáni állam (pláne újabb kétharmad birtokában) ugyan miért ne folytatná magasabb szinten, amit elkezdett? Miért fogná vissza magát, változtatna irányt? Miért ne akarna benyomulni újabb és újabb területekre, amelyeket eddig még nem tudott meghódítani? Egy dolgot biztos nem mondhat senki a közeljövőben, azt, hogy: „hát erre azért nem számítottam”. Aki Orbán folytatására voksolt vagy tudatosan távol maradt a szavazástól, tudnia kellett, hogy a kormányzást megtartó miniszterelnök még inkább azt csinál majd, amit akar. Nincs korlátja se a pártjában, sem azon kívül. 2010-ben még lehetett önkorrekciót feltételezni (bár akkor is tudni kellett volna, hogy illúzió), az elmúlt négy év ismeretében azonban semmiképp. Ha akar, magánnyugdíjat einstandol; ha akar, alkotmányt módosít; ha akar, trafikot és földet vesz el, adatja oda a híveinek; ha akar, oroszokkal építtet atomerőművet stb. stb., és biztos lesz olyan ötlete, amit most még elképzelni sem tudunk. Senki nem védekezhet azonban azzal, hogy ezt vagy azt nem feltételezte volna Orbán Viktorról és rendszeréről. A fideszes választók vállalták ezt a bizonytalanságot, és a miniszterelnök joggal érezheti most úgy, hogy mindenhez szabad kezet kapott. Senki nem mondhatja, hogy nem tudott arról: a kormánypárt átlényegítette a magyar állam egészét, a közintézményeket és a magánszférát egyaránt. Már most is kialakult egy olyan magatartás, amelyről Cseh Tamás szellemesen énekelte: „Fáskerti elvtárs, legyen már olyan szíves!” A fideszes szavazók tudatosan vagy csak sejtésekkel küzdve, de vállalták, hogy alkalmazkodjanak „a párt” irányvonalához és helyi vagy országos képviselőinek elvárásaihoz az életük bármely területén.


Mert a nagy hatalmú párt alighanem egyre jobban elvárja tőlünk, hogy megszokjuk az intézkedéseit és hatalomgyakorlásának stílusát, azt a tudatot, hogy sokáig együtt kell élnünk vele (szándékai szerint életünk végéig). A megszokás helyett a másik alternatíva (a „szökés”) az, amit már eddig is több százezer honfitársunk választott a nyugati munkavállalással, ami jó eséllyel letelepedést, a hazaköltözés alternatívájának elhessegetését is jelenti.


Talán van még egy harmadik is, amit Cseh Tamás idézett dalának utolsó, sejtelmes sora fejez ki: „Maradunk itten, maradunk itt, maradunk…”






Fazekas Csaba