Ki vizsgázott itt? – Választási utónapló 1.Ki vizsgázott itt? – Választási utónapló 1.



A demokrácia arra jó, hogy
ne legyen jobb kormányunk,
mint amit megérdemlünk
.”
George Bernard Shaw



Szögezzük le, minden látszat ellenére: április 6-án nem a pártok és a pártvezetők vizsgáztak, hanem a választójogosult magyar állampolgárok vettek részt a négy évenként kötelezően megrendezendő szintfelmérő vizsgán. Ez nem a nyertes vagy a vesztes pártok felmentése, hanem a képviseleti demokrácia logikája, mint ahogyan a mottónak választott Shaw-idézet kifejezi. A globalizált világgazdaság versenyében ugyanis országok, illetve az országok polgárai vetélkednek egymással. Nem a pártok és nem a kormányok, hanem a felnőtt polgárok termelik a GDP-t, és persze ők választják meg azokat is, akik négy éven át kormányozni fogják őket. A parlamenti pártok és a pártok vezetői által képviselt nézetek sokkal inkább visszatükröződései a választók érzelem- és gondolatvilágának, semmint alakítói. Ezen a szintfelmérőn végső soron egyetlen kérdésre kellet válaszolni: maradjon-e a kormány? Orbán Viktor csak annyit ígért, hogy folytatódni fog az elmúlt négy év, a demokratikus ellenzék pedig nem mondhatott mást, mint ennek az ellenkezőjét, lényegében azt, hogy „mindent vissza”.


Mint minden társadalmi jelenségnek, annak is számos oka van, hogy a választók a felkínált két lehetőség közül a folytatást választották. Én négy ilyent látok, amihez képest az ötödik, hatodik vagy tizedik ok már sokkal kisebb jelentőségű.


1.


Az 50-es évekből itt maradt városi legenda szerint Rákosi Mátyás többször is elpanaszolta bizalmas körben, hogy milyen nehéz dolga van, mert ő „tízmillió fasisztával kénytelen építeni a szocializmust”. Ehhez az induló 0 százalékhoz képest, úgy becsülhetjük, 40 év alatt, az 1989. évi rendszerváltás idejére a bal- és jobboldali tradíción felnőttek száma kiegyenlítődött. Végbement egy történelmi jelentőségű elitváltás – tragikus módon és okok miatt alapjában véve brutális és antidemokratikus eszközökkel –, amelynek nyomán a 0-hoz képest számottevően megnőtt azok aránya, akik – ha csak szélsőségek között lehet választani – inkább az urbánus, baloldali-liberális, mint a Horthy-korszak fél-feudális, tekintélyuralmi, paternalista, faji és etnikai alapon kirekesztő társadalomfelfogáshoz vonzódnak. Az 1989 óta lebonyolított választások és népszavazások azt mutatták, hogy ez ténylegesen 50:50 százaléknyi balliberális és jobboldali szavazót jelent – 40:60, vagy 60:40 százalékot, azt sem a választások pillanatában, sem a köztes időszakban nem lehet pontosan mérni. Például azért sem, mert a szavazók 5–10 százaléka mindig hajlamos – saját mélyebb meggyőződése ellenére is – az erősebbnek látszó táborhoz állni. S ehhez még hozzászámolandó, hogy a választók politikai alapállása ezernyi kisebb jelentőségű körülmény miatt szavazásról szavazásra is ingadozik, és a választási hajlandóság is változik időről-időre 5–8 százalékot. Másképpen fogalmazva: amikor Ady „komp-ország”-ról írt, amely Kelet és Nyugat között ingázik, akkor ezt csak szellemi-minőségi értelemben gondolhatta, hiszen akkor, 1905-ben, a népesség túlnyomó részének nem is volt választójoga. A választási matematika értelmében csak a rendszerváltás után lett igazi komp-ország Magyarország. (1) Ami a mostani választást illeti, érdemes kiszámolni a bal- és jobboldali voksok arányát úgy is, hogy csak a listás eredményt nézzük, az LMP-t a baloldalhoz számítjuk, és a törpepártok szavazatait is valamiféle megérzés alapján szétosztjuk. Most éppen 67:33 arány jött ki (2) mintha a szavazók igazolni akarták volna Vona Gábor 2012-es, első hallásra irreálisnak tűnő becslését: „A magyarok kétharmada jobbikos, csak nem tud róla”.


Erről a tényről, vagyis a lakosság igen nagy részének mélyben gyökerező és ma is rendkívül erős zsigeri kötődéseiről Ungváry Rudolf 2009 óta számos elemzést publikált. Szerinte a Fidesz négy év alatt egy fasisztoid rendszert épített ki. Részint azért, mert – mint az írásaiban bemutatta – „a Fidesz politikai osztályának lelkülete fasisztoid”, de még inkább azért, mert Orbán Viktor hatalomtechnikusai már 2010-ben is úgy számoltak, hogy ennek a fasisztoid modellnek az egyes elemeit észérvek alapján is, de főként érzelmi alapon támogató Fidesz–Jobbik-szavazótábort egybeszámolva alapesetben simán megvan a kétharmados választói felhatalmazás. (3) Jól számoltak. Nem az én felfedezésem, sokan, sokszor leírták már, hogy Orbán sokkal inkább hatalmi, semmint elvi megfontolások alapján fordította át a Fideszt liberális pártból jobboldali párttá.


Természetesen Ungváry sem azt állítja az írásaiban, hogy ma, 2014-ben az ország fasisztoid. 1944 óta szerinte is óriási a fejlődés. De a potenciális választók fele vagy fasisztoid nézetek rabja, vagy nincs immunitása az ilyen nézetekkel szemben. Egy kiélezett választási helyzetben könnyen előfordulhat – és most elő is fordult –, hogy ez a különbség végeredményben nem számít.


Ám azt is látni kell, hogy ez a „valódi” kétharmad nem jött volna létre, ha a Fidesz és a Jobbik nem vállalja fel az 1945 előtti korszak antikapitalista, tőke és piacellenes tradíciót is – amelyek célkeresztjébe annak idején elsősorban a zsidókat, másodsorban a svábokat állították. Erről az elmúlt fél évszázadban ritkán esett szó. Ungváry Krisztián 2012-ben megjelent vaskos történeti monográfiája feltárta, hogy a Horthy-korszak egyfajta államszocialista átalakulási kísérlet is volt. Ezért folyamatosan napirenden volt nemcsak a zsidó, de a sváb családok vagyonának elvétele, illetve újraelosztása a „nemzeti” középosztály számára, amelyet jobbról is és balról is komoly intellektuális tekintéllyel rendelkező erők támogattak. (4) Ennek a tradíciónak a nyílt felvállalása, az erre épülő emlékezetpolitika tette lehetővé, hogy Orbán Viktor magához csábítsa az MSZP, sőt a szocialista párttól még inkább balra álló szavazók egy jelentős részét is. Ungváry Rudolf erre utalva idézte már alig néhány héttel a 2010-es választások után (5) József Attila sorait az új meséről, a „fasiszta kommunizmus”-ról.


2.


Az országgyűlési mandátumok megoszlását és a parlamenti politizálás keretfeltételeit a választási, az állampolgársági és a pártokra vonatkozó törvényekben, illetve az Országgyűlés házszabályában rögzített elvek határozzák meg. Mint köztudott, a III. Köztársaság törvényei kezdettől fogva szándékosan az erősebb pártokat hozták előnyösebb helyzetbe. Ennek köszönhetően 2010-ben a Fidesz 53 százalékos szavazati aránnyal tudott kétharmados mandátumtöbbséget szerezni. Kormányra kerülése után a Fidesz első dolga volt, hogy a választási rendszeren még torzítson a saját érdekei szerint. A mandátum-maximalizálást szolgálta ezen túlmenően az országgyűlési törvénygyár még számos egyéb produktuma is.


Hamis leegyszerűsítés most, a választások után úgy érvelni, hogy a Fidesz a régi szabályok szerint is megnyerte volna a választást. A közgazdászok ezt úgy mondják: statikus megközelítés. A dolog lényege azonban a folyamat dinamikája. Például a választás azonnali hatállyal történő egyfordulóssá tétele azt is szolgálta, hogy a demokratikus ellenzék összefogásra kényszerített pártjai egymással szembekerüljenek („civakodjanak”). A közmédiumok pártszócsővé degradálása, a kereskedelmi médiában kialakított fölény, az utcai médiafelületek lenyúlása, a botránypolitizálás, a karaktergyilkosságok értelme is ez volt. Így és ezért maradt fenn a kampányban mindvégig a „Gyurcsány hozza vagy viszi a szavazatokat?” kezdetű vita is. Mindezek a körülmények, figyelembe véve a havi rendszerességgel megjelenő közvélemény-kutatások visszacsatoló hatását is, végeredményben önerősítő folyamatként le is amortizálták az ellenzék pártjait, mire egyáltalán odakerültek a választási kampány startjához. Ennek a tudatos leamortizáló politikának volt a folyománya az is, hogy a múltban már többször balra szavazó polgárok egy része annyira kiábrándult, hogy most otthonmaradt. Ez volt a cél.


Ezekkel az eszközökkel sikerült a Fidesznek elérnie, hogy a Jobbik nélkül is megvan a kétharmados többsége, jóllehet négy év alatt a Fidesz sok-sok szavazót vesztett, miközben a Jobbik sok-sok szavazót nyert. Ha marad a régi választási rendszer, akkor most egy Fidesz-Jobbik koalíció állna fel, de a „két egymást jól kiegészítő párt”-nak (© Parti Nagy Lajos) együtt sem lenne kétharmada. Nem lehetnek tehát illúzióink. Amikor a demokratikus ellenzék nem a választások bojkottja mellett döntött, mert elhitette magával, hogy „így is tudunk nyerni”, és meg sem próbálta a bojkott fenyegetésével zsarolni a Fideszt, nem a győzelmet, csak ezt a „kisebbik rosszat” játszotta el.


3.


A harmadik magyarázó tényező a választásokat megelőző 6–12 hónapban végbemenő gazdasági változások összhatása az életszínvonalra. A pszichológia könyvtárra való irodalmat halmozott fel az elmúlt 30 évben, ami mind azt bizonyítja, hogy az átlagember véleményét a közelmúlt tapasztalatai határozzák meg legerősebben. Ha tehát egy négyéves ciklusban az utolsó évben nem romlik vagy éppen javul a helyzet, akkor a választók véleményét ez fogja a legerőteljesebben befolyásolni, és nem a megelőző három év. A választóknak rövid a memóriájuk. Ezért van az, hogy a kormányok Amerikában is, Nyugat-Európában is olyan gazdaságpolitikát folytatnak, amely azt célozza, hogy az átlagszavazó által közvetlenül érezhető, jó eredmények a választások előtt jelenjenek meg, amiért azután a számlát majd csak a választások utáni év(ek)ben kell kifizetni. Korábban ez a meggondolás vezette Gyurcsány Ferencet is. Szerencséje volt, 2005-ben és 2006-ban még jól futott a gazdaság szekere; meg is nyerte a 2006-os választásokat. A 40:60 arány akkor éppen 60:40-re fordult. A lényeget tekintve ugyanezt tette az Orbán-kormány is. A jó dolgok a 2013-as évben történtek – és nemcsak a rezsicsökkentés! Az év folyamán 3,5–4,0 százalékkal emelkedtek a reálbérek, nagyjából ennyit nőtt a nyugdíjak reálértéke is, az infláció 1százalék alá esett, 11,8 százalékról 9,8 százalékra csökkent a KSH által kimutatott munkanélküliség és az utolsó 12 hónapban a forint árfolyama is csak minimálisan gyengült az euróhoz képest (304 › 307). Mindeközben számos gazdasági mutató, tény azt jelezte, hogy a gazdaság valójában rosszul működik, a kormány hibát hibára halmoz. A médiafölény miatt azonban erről a közvélemény, különösen a kistelepüléseken élők (az ország egyharmada) nem szerezhetett tudomást.


Saját valós érdekeiket tekintve az április 6-i vizsgán csak két nagy – mindenképpen több százezres – társadalmi csoport vizsgázott rosszul. Egyfelől a legalul lévők, azok, akik jövedelmi helyzetük szerint korábban is az alsó két decilisbe tartoztak, s akiknek az anyagi helyzete az elmúlt négy évben biztosan romlott, ám ennek ellenére nem szavaztak. Az ő mentségük annyi, hogy helyzetükbe már régen beletörődtek, többségük vélhetően mindig is a „nem-szavazók” törzsközönségéhez tartozott. Másfelől rosszul döntöttek azok is, akik a saját helyzetük romlása vagy más ok miatt azzal akartak protestálni a Fidesz ellen, hogy a Jobbikra szavaztak. Nem tudták, és ami még fontosabb, a kormányváltásra készülő, demokratikus erők nem is igen mondták nekik, hogy aki a Jobbikra szavaz, az is a Fideszre szavaz.


Persze ha összeomlott volna a magyar gazdaság – akárcsak olyan mértékben, mint 2008-ban –, akkor egészen más lett volna a választás eredménye. A gazdasági kényszer felülírta volna a történeti-ideológiai berögzültségeket. Ahogy Brecht Koldusoperájában éneklik: Erst kommt das Fressen, dann kommt die Moral (Előbb a has jön, aztán a morál). Ez nem következett be. A kormánynak kutya nagy szerencséje volt.


4.


Nem könnyű átlátni, miként tudott négy éven át az Orbán-rezsim olyan gazdaságpolitikát folytatni, amelyről jó szót egyetlen komoly közgazdász sem tud mondani, és hogyan tudta négy éven át olyan módon lejteni a külpolitikai pávatáncot, hogy nem zártak ki minket az Európai Unióból.


A két dolog nagyon is összefügg. Az időtényezőről van szó. Békeidőben, normális körülmények között a globalizált világgazdaságban mindig lehet hitelt kapni. Igaz, a nyakig eladósodott magyar kormánynak ezt a hitelt drágán mérik, de az is igaz, hogy a most felvett hiteleket csak 5–10 év múlva, a Paks-2 esetében meg 25 év múlva kell visszafizetni. Bár folyton az ellenkezőjét hangsúlyozták, valójában – ha statisztikailag korrektül számolunk és figyelembe vesszük az államkasszába terelt 3000 milliárdos nyugdíjmegtakarítást is – akkor kimutatható, hogy ez kormány is többet költött az elmúlt négy év mindegyikében, mint amennyi adóbevétele volt. Ha ehhez még hozzászámoljuk a 2004 óta folyamatosan növekvő brüsszeli ingyenpénzeket is, akkor még inkább érthető, miből futotta a kormánynak az osztogatásra. Sőt, valójában a helyzet még rosszabb, mert a vastag csövön áramló EU-s beruházási pénzek ellenére is az elmúlt négy évben a beruházások összességében (a GDP arányában számolva) még enyhét csökkentek is, 18-ról 17 százalékra. Nyilvánvaló, hogy a jövőfelélés eme formájának is meglesz a böjtje – de majd csak a középtávú jövőben.


Ami pedig a külpolitikát illet, egy olyan stabil jogrendben, mint amilyet tagjai számára az Európai Unió jelent, hosszú időn át lehet büntetlenül „rosszalkodni”, nyíltan szembemenni a közösség jogával. Orbán és hatalomtechnikusai abból indultak ki, és ezt okkal tették, hogy a demokratikus jogállamok közösségének malmai lassan őrülnek. Az ügyek – legyen akár olyan fajsúlyos ügyről szó, mint maga az Alaptörvény, vagy olyan szimbolikus ügyről, mint az otthoni pálinkafőzés – évekig járják a bizottságok és a bíróságok termeit. S mire feketén-fehéren bebizonyosodik a magyar kormány jogellenes viselkedése, mire ténylegesen ki kell fizetni a büntetéseket vagy módosítani kell a korábban szabadságharcos lendülettel elfogadott törvényeket, a hazai választók indulatai már régen elpárologtak.


*


Úgy gondolom tehát, alapjában véve ez a négy ok magyarázza Orbán Viktor győzelmét. Az az elmúlt hónapokban ezerszer megfogalmazott állítás, miszerint a demokratikus ellenzék sem kommunikációban, sem hitelességben, sem jövőképben, sem meggyőző erőben nem volt képes vonzó alternatívát nyújtani – valójában csak terjengős körülírása és bagatellizálása a fentebb felsorolt négy problémának. Mintha azt sugallná, elég lesz holnap vagy 2018-ban okosabbnak és ügyesebbnek lenni. A helyzet ennél sokkal súlyosabb. Váncsa Istvánnal értek egyet: „Semmi értelme az ellenzék vezetőire mutogatni, lehet, hogy csakugyan alkalmatlanok, de ha nem azok volnának, akkor se változna semmi.” (6)





(1) Mindezt az elmúlt évtized empirikus értékszociológiai vizsgálatai is igazolják. „Magyarországra a zárt (…) és a racionális gondolkodásmód a jellemző. Ez az értékkombináció (…) a Magyarországra történelmi és kulturális öröksége alapján jellemző nyugati kultúra magjától távol, az ortodox kultúrájú országok közelébe helyezi hazánkat.” A TÁRKI kutatásának részleteit lásd például itt.


(2) 2010-ben az arány – persze más pártokkal számolva – 72:28 volt! Vagyis összességében, négy év alatt gyengült a jobboldal, ám csak minimális mértékben.


(3) A KDNP mint politikai erő de facto nem létezik, rá nincs miért szót vesztegetni.


(4) Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon. 2012.


(5) Élet és Irodalom, 2010. május 21.


(6) Élet és Irodalom, 2014. április 11.


(A szerk. megj.: Mihályi Péter ötrészes Választási utónaplójának további részeit folyamatosan közöljük)




Mihályi Péter közgazdász