Muszáj megszólalnom



Legfrusztrálóbb hónapjaimat éltem át a választások előtt, amikor az összefogás melletti több mint kétéves kiállásom után nem mondhattam: így nem! Nem mondhattam ki, hogy semmi jóra nem vezethet az összefogás egy olyan ember vezetése alatt, aki hónapokon át hangsúlyozta, hogy ő egymagában akarja győzelemre vinni pártját a demokratikus rendszert nyíltan fenyegető Fidesz ellen. Ez talán megbocsátható, hiszen nem ő az egyedüli a politikai palettán, akiben annyira túlteng a hatalomvágy, hogy képtelen felismerni a saját korlátait. Nehezebben bocsátható meg azonban, hogy miniszterelnöki jelölését meg sem próbálta államférfiúhoz illő módon kiérdemelni, hanem azzal zsarolta ki, hogy ő a legnagyobb ellenzéki párt elnöke. Talán fiatalsága rovására írható, hogy kellő perspektíva híján elhitette magával: ő a legjobb miniszterelnökjelölt, mert képes volt újjáépíteni a 2010-ben romba dőlt pártját. Úgy tűnik, talán eszébe sem jutott, hogy nemcsak az ő zseniális szervezőkészsége eredményeként tért vissza pártjához pár százezer meggyőződéses szocialista, hanem azért, mert a centrális erőtér létrehozása után szinte hónapok alatt kijózanította őket Orbán Viktor leplezetlen és gátlástalan hatalomvágya, a demokrácia legalapvetőbb elveit is semmibe vevő, buja egyéjszakás törvényhozása – megosztó és arrogáns kormányzása.


Nagy felelőtlenség lett volna kimondanom a kampány alatt mindazt a kritikai észrevételt, amely megfogalmazódott bennem az összefogás magát ránk erőszakoló miniszterelnök-jelöltje ellen, pedig mindenekelőtt őt teszem felelőssé az újabb kétharmadért. Persze beszélhetünk a minden aspektusában megalkotóinak kedvező választási törvény szerepéről is az újabb kétharmadban, de fel kell tennünk a kérdést: eleget tett-e Mesterházy és pártja az újabb kétharmad eléréséért létrehozott választási rendszer létrehozása ellen? Pedig a legnagyobb ellenzéki pártként nekik kellett volna vezetni az ellenállást a választási rendszer korrumpálásának minden egyes lépése ellen. Ehelyett átengedték a terepet azoknak, akik a valós helyzet és a demokrácia létfeltételének megértése nélkül állították, hogy hazánkban a már meghozott és kétharmadban bebetonozott törvények, a 9 (+ n×9) évre kinevezett pártkatonák, az orbáni egyeduralom és a nemzeti(szocialista) együttműködési rendszer létrehozása ellenére demokrácia van, amíg a kormány négyévente leváltható. Az ilyen szellemi vakság ellen fogalmaztam A demokrácia nem tiszaviráglét című írásomban így: „Persze mondhatjuk azt is, hogy nem maga a választási részvétel lehetősége, hanem a kormány négyévenkénti leválthatósága bizonyítja, hogy mégis demokrácia van. Pedig: Ahol a hatalom szabja meg a saját leválthatóságának szabályait, ott nincsen demokrácia.”


Majd felsoroltam még 18 lépést, amelyekkel Orbánék elfojtották az akkor már húsz éve bimbózó magyar demokráciát. Sokan szólaltunk fel a demokrácia védelmében, de Mesterházy mindezt már akkor is elengedte a füle mellett, mert a pártján belüli hatalma felépítésével, megvédésével volt elfoglalva. Ez aztán 2011 októberében a legjobbak kiválásához vezetett pártjából. Emlékeznünk kell arra is, hogy Mesterházy mondta ki: Gyurcsányék nem kiváltak, hanem kiléptek az MSZP-ből.* Azt talán sosem tudjuk meg, hogy ezt valóban Orbánék felkérésére vagy velük összejátszva tette-e, hogy alkalmat adjon Kövér Lászlónak a Demokratikus Koalíció frakciója létrehozásának megtagadására, és így erősen korlátozza a DK növekedési lehetőségét. Az emberi gyarlóság szempontjából megérthető, hogy ebben Mesterházy és Orbán talán együtt működött, hiszen Gyurcsány mindkettejük nemezise, akit kétszer akkorának látnak, mint önmagukat.


Mindezek után kétségbeesésem azon a bizonyos szombat estén, január 4-én érte el a csúcspontját, amikor egyes balliberális értelmiségiek meggyőzték Bajnai Gordont, hogy vissza kell lépnie a nagyobb párt kisebb embere javára. A közéleti személyiségek azt követő „megkönnyebbülését” kifejező nyilatkozatát is csak azért írtam alá, mert benne volt a kulcsmondat: „Felszólítjuk mindazokat, akik érdemi közreműködői lehetnek az együttműködésnek, hogy ne késlekedjenek, rendeljék alá érdekeiket a közös célnak, s ha kell, javasoljanak új miniszterelnök-jelöltet, hiszen az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még van remény a jogállam helyreállítására.”


Egyedül Bajnai Gordon rendelte alá egyéni törekvéseit a közös célnak, bizonyítva államférfiúi kvalitását. Ekkor lett volna alkalma Mesterházy Attilának, hogy a magatartásával megcáfolja fentebb leírt megítélésemet. Bizonyíthatta volna: megvan benne legalább egy csírája az államférfiúi nagyságnak, ő is visszalép a jelöltségtől, és átengedi a terepet annak, aki meg tudja győzni a választókat, hogy az ő érdekeik megvédésére, nem pusztán saját politikai ambíciói érvényesítésére akarja elnyerni a miniszterelnöki jelölést.


Ezzel szemben Mesterházy egyre csak arról tesz tanúbizonyságot, hogy nem vezetni akarja a pártját, hanem uralkodni felette, amit a jelek szerint egyre több párttársa is megelégelt. Nem hiteles a mostani kijelentése sem, hogy radikális változásokat akar bevezetni, miután a 2010-es nagy bukását követően nem mondott le, hogy utat nyisson azoknak, akik hitelesen képviselnék az ilyen változásokat: a hatalomgyakorlás helyett a szolgálatra kész arculatot. Nem tudjuk, hogy négy év alatt sikerülhetett volna-e ez, mindenestre Mesterházy uralkodása alatt erre semmi esély nem volt és nem is lesz.



Tabló a választás estéjén az MSZP székházában – MTI

Mindennek ellenére megfogadtam, hogy nem szólalok fel a még hátralévő két választás előtt, nehogy (esetleg kicsavart) szavaimnak káros hatásuk legyen az esélyeinkre. Mesterházy azonban mondott valamit, ami megszólalásra késztet: kimondta, hogy az őszi tisztújításon is jelölteti magát. Ez azt jelenti, hogy bármi legyen is az EP- és önkormányzati választások kimenetele, ő nem veszi figyelembe: akár a negyedik bukása után is alkalmasnak találja majd magát a pártja vezetésére. Márpedig ilyen arrogáns hozzáállással csakugyan elképzelhető, hogy a következő két kampányt is az előző kettőhöz hasonló kudarccal vezényli le.


E mögött a bejelentés mögött egy nagyon diabolikus szándék is állhat: az hogy elbizonytalanítsa azokat, vagy éppen kedvüket szegje, akik fel akarnának készülni arra, hogy jelöltessék magukat a következő tisztújításon. És itt nemcsak azokra gondolok, akik a pártelnöki posztra aspirálnának, hanem mindazokra, akik nem Mesterházy támogatójaként bármilyen posztra pályázni mernének. Hiszen számolniuk kell azzal, hogy a saját karrierjét, politikai ambícióit bizonyítottan mindenek fölé helyező, két bukott választáson edzett, keménykezű volt és leendő pártelnököt kell szolgálniuk. Mesterházy vezetése mellett nincsen esély „radikális” reformokra, mert ahhoz új arcok kellenek, és az ő megjelenésük lehetetlen egy uralomra vágyó, magát előtérbe toló, a nép és az idők szavát meg nem halló pártelnök mellett.


Mondhatjuk, hogy annak az embernek a lemondatása, aki a történtek után nem ajánlotta fel lemondását, a párt belső ügye, amibe párton kívülieknek nem illik beleszólniuk. Ezzel csak részben értek egyet, mert egy többpárti demokráciában mindannyiunk ügye, hogy legyenek a demokrácia alapelveinek megfelelő, de más és más világnézetet, ideológiát képviselő pártok, hiszen csak így adatik meg nekünk a választás lehetősége. Azt remélem hát, hogy a mai (párt)politikától még teljesen meg nem csömörlöttek megtesznek minden tőlük telhetőt Mesterházy e kijelentésének a visszavonásáért. Sőt rákényszerítik annak kimondására, hogy nem jelölteti magát. Csak így várhatjuk, hogy Mesterházy feladja eddigi hatalmi taktikáit, saját támogatóbázisa építését a párton belül, és az őszi tisztújításban végre létrejöhet egy új, a 21. századi gondolatok befogadására és megvalósítására képes modern szocialista párt csírája.





* A szerk. megj.: Lásd ehhez például Lánczos Vera írását: A tisztelt ház figyelmébe!




Bitó László, író