A szobor még megvan



Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik szükséges, hogy vers szülessék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.


Ezt a néhány szavas, József Attilától származó mondatot az ő emlékére készült internetes lapon találtam.


Most volt a születésnapja, április 11-én. Nem kerek évforduló. A százkilencedik. Majd jövőre lesz kerek, száztíz.


De akkor is. Kell rá emlékeznünk. Magunk miatt. Hogy el ne veszítsük magunkat. Egy olyan világban, amilyenben élünk, ez roppant könnyen megtörténhet. Nem szükséges hozzá más, mint rugalmas gondolkodás, alkalmazkodóképesség. Meg, bár azt olvastam, hogy az arcpirulás kifejezetten emberi tulajdonság, az is szükséges, hogy adott alkalommal ne piruljunk el.


Ma reggel, 2014. április 14-én, hétfőn épp azt hallottam egy közfeladatokat teljesítő kereskedelmi rádióban, hogy a Kishantosi Vidékfejlesztési Központ földjeit kiszántják, elpusztítják a milliókat érő termést. A központ vezetője megkérdezte a település polgármesterét, hogy agrárszakember létére ezt hogyan tűrheti el – akkor az illető mélyen elpirult. De nem válaszolt. Ami annyit jelent, hogy tudja, ez az eljárás jogtalan és mélyen erkölcstelen, de egzisztenciális érdeke azt kívánja, hogy hallgasson.


A több mint húsz éve, bérelt állami földeken működő Kishantosi Vidékfejlesztési Központtól tavaly ősszel vették el a földeket, mert – mint annyi helyi gazdának – nekik sem sikerült nyerniük a földbérletpályázatokon.


A központ biogazdálkodást folytat, kapcsolatban áll az európai modern agrárgazdálkodásról nevezetes országokkal, például Dániával, népfőiskolát tart fönn, fiatal szakembereket küld ki tanulni; vagyis egyszerre állít elő anyagi és szellemi értékeket. A jelek szerint azonban erre ma Magyarországon nincs szükség. A kormányzati nyilatkozatok valótlan állításai és a központ jó hírnevének megsértése miatt a kishantosiak bírósághoz fordultak. Tárgyalás még nem volt, ítélet még kevésbé, a rombolás már elkezdődött.


Egy ország, amely nem őrzi, nem kincsként kezeli a javait, hanem elpusztítja. Egy ország, amelynek fővárosában módszeresen megváltoztatják a kormányzatnak nem tetsző utcaneveket, tudományos intézményektől vonják meg a támogatást, egységes és hamis állításokkal teli tankönyveket erőszakolnak rá az iskolákra, egy ország, amelyben büntetik a szegénységet.


Egy ország, amelyben ma, csakúgy, mint 77 évvel ezelőtt, igen, akkor, amikor megszületett József Attila nagy verse, a Hazám, „s háltak az utcán…”


Emlékszem, s talán egyszer már meg is írtam mint a civil kurázsi nem akármilyen példáját, hogy 1952-ben, a Rákosi-korszak egyik sötét évében, amikor választás zajlott, minden munkahelyen, iskolákban, egyetemen, reggel, mielőtt a napi munka, foglalkozás, tanítás elkezdődött, föl kellett olvasni valamilyen buzdító szöveget. Nekünk, akkor másodéves hallgatóknak az ELTE TTK-n épp fizikaóránk volt. A mi fiatal fizikatanárunk elővett egy József Attila-kötetet, és minden kommentár nélkül a Hazámat olvasta fel.


hisz ’nyiltan’ dönt, ki ezer éve
magával kötve, mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
[…]
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.


Ez bizony akkor tett volt.


Galkó Balázs színész már sok éve már minden év április 11-én fölolvassa József Attila összes versét. Idén az Írók Boltjában.


Előtte a Magyar Narancsban interjút készítettek vele. Megkérdezték, miért teszi. A válasz: „Ez az életmű esztétikailag, filozófiailag, verstanilag, nyelvében olyan tökéletes, hogy csak rá kell csodálkozni. Fel kell emelni, mert ott van bárkinek a könyvespolcán.”


Az én József Attila-kötetem, összes verseinek 1956-os kiadása, kis, zöld kötésű könyv, a gerince már foszlott, mert annyit forgattam, de a szívemhez nőtt. Nem cserélném le egy újabb kiadásra, egy új példányra.


Mostanság nem jártam a Duna-parton. A Kossuth teret ugyebár átépítették, arra nem is lehetett menni. Az én számomra ez az új tér, amennyire módom volt az interneten megnézni, kő- és betonpusztaság. Hiányoznak a fák.


De József Attila szobra a helyén maradt. Nem merték elmozdítani.


Nem egészen a parton.


Azért a Dunára néz.


Ő elmondta a magáét.


Tessék elolvasni.


…az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzetség, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!


Az utolsó szakaszt nem idézem.


Sokszor idézték már, de csak idézet maradt. Költői óhaj a „békévé oldja az emlékezés.”


Mert mintha most épp az ellenkezője történne.





Elhangzott a Civil Rádió Kávészünet című műsorában, 2014. április 16-án.