A szolgaság választása



Magyarország 2014 áprilisában a szolgaságot választotta. Lehetne szépíteni, de minek? Az alkotmányos harmadik köztársaságnak ezzel végérvényesen befellegzett. Eleddig erős érvekkel alátámasztva lehetett állítani, hogy az orbáni ellenforradalom illegitim módon számolta fel a liberális demokrácia jogállami rendszerét. A parlamenti választások eredménye nyomán a legitimációs érvelés erejét vesztette. Tragikusabb végkifejlete a választásoknak aligha lehetett volna.


Megpróbálhatnék „objektív” értékelést adni a választásokról és az annak nyomán kialakult helyzetről. Csakhogy nincs kedvem. Meghagyom a politológus uraknak. „Szubjektív” leszek.


Nem állítok oly csacskaságot, hogy a választásra jogosult népesség választásra hajlandó hatvan százalékának relatív többsége, nem egészen a fele, vagyis a Fidesz támogatói önnön alávetettségük megerősítésére szavaztak volna. Tény azonban: az elégedetlen többség számára nem akadt elégségesen vonzó kínálat ahhoz, hogy a kiépült orbáni kurzussal szembeforduljon, és kifejezésre juttassa, köszöni, de nem kér belőle.


A Fidesz szavazói, Orbán Viktor rajongó hívei természetesen nem érzik úgy, hogy a szolgaságot választották volna. Ellenkezőleg, a győzedelmes szabadságharc részeseinek érzik magukat. Nem a szemüknek hisznek, hanem a vezérnek. Meggyőződéssel vallják, amit a Fidesz fősámánja valamennyi szertartáson kinyilatkoztat. Szolgaságuk tényét elfedi előlük az, ami minden autokratikus rendszer legitimálásának mentális, érzelmi alapja: a szolgálat vállalásának pátosza. Hit abban, hogy autonóm gondolkodásuk és cselekvésük föladása, alávetettségük valami nemesebb célt szolgál. A nemzet felemelkedését. Hiszen a haza nem lehet ellenzékben. Ha ennek ára a jogállam, a demokratikus köztársaság felszámolása, akkor üdvözöljük. Nekünk, turulban született félázsiaiaknak az csak ruha a nemzet testén. Egyedül vagyunk, ostromlott várban, de kitartunk. Igazunk van, nálunk a magyar igazság. Szebb jövőnk a magyar élet. Győzni fogunk annyi sérelem, megpróbáltatás után. Mert megérdemeljük. Tehetségesek vagyunk. Okosak és szépek. Erősek és bátrak. Van végre felkent vezetőnk, aki tudja mit csinál, aki megtestesíti belőlünk a legjobbat. Ő mi vagyunk, egyek vagyunk vele. Ő megmondta: a nemzet egységes. Aki nem tartozik hozzánk, az idegenszívű. Hazaáruló. Kommunista. Az imperialisták ügynöke. Ha a vezérünket követjük, magunkat szolgáljuk, a mi igazi közösségünket. Nincs ennél magasabb rendű erkölcsi kötelesség. Először magyarok vagyunk, csak utána emberek. A nemzethez tartozásunk ad értelmet az életünknek. A mieink nem rablóbanda. Különben is mindenki lop, ez a főszabály. Ha a mieink erővel vagyont szereznek, csak visszaveszik a jussunkat. Ez a nemzetfenntartó középosztály gyarapodása. A nemzet gazdagodása a gyarmatosító idegenekkel szemben. Majdnem olyan, mintha személyesen a miénk lenne. Az állam akkor a saját nemzeti államunk, ha minden funkció a miénk. A mieinké. A hatalommegosztás fölösleges, ha a nemzet egységes. Egységben az erő. Szívbizsergető a nemzetiszín zászlók erdejében az összetartozás akolmelege. A szentkorona, a himnusz, a szózat, a székely himnusz és persze a székely zászló az Országház épületén az uniós lobogó helyett. Ők, a brüsszeliek, nem mi vagyunk. Ők ők. Örüljenek, hogy elfogadjuk a pénzüket, az jár nekünk. Mi védtük meg a Nyugatot az oszmán hódítástól. Több is járna Trianon miatt. Minket csak ne tanítsanak. Mi ősi nemzet vagyunk, a sumérok rokona. Mi vagyunk a legtehetségesebb nép. Mi azt követően is el tudjuk üldözni a Nobel-díjasunkat, hogy megkapta a díjat, nem csupán előtte.


Karikatúra ez? Csak némileg. Tragikus, önámító vakság, ha valaki nem ismeri fel a jellemző vonásokat a róla készült karikatúrán.


Orbán Viktor pártja csakis egy súlyosan beteg társadalomban győzhetett az után a dúlás után, amelyet az utóbbi években véghezvitt. Nem csupán az elmúlt négy évben, hanem már az első kormányzása idején, majd ellenzékben is. Igen, a magyar társadalom súlyos betegségben szenved. Hiánybetegségben: a demokratikus kultúra és mentalitás hiánya gyötri. Mi, akik próbáltunk ellenállni, akik gyengülő hangon szóltunk, hogy baj van, és még nagyobb baj lesz, mondhatjuk, hogy ezek ők. Persze. Mi a másik Magyarország vagyunk. Az európai, a modern, a művelt. Csakhogy nem megyünk vele semmire. Mondhatjuk, hogy ők a kórokozók. Mi legfeljebb a legyöngült immunrendszer. Ezzel sem megyünk sokra. A köztársaság megszűnt, mielőtt a lelkekben is létrejöhetett volna. Márpedig a lelkekben újraépülő diktatúra a legveszélyesebb.


A választásokat nem a materiális kérdések döntötték el. Számítottak azok is, hogyne számítottak volna! A Fidesz tábora jócskán megfogyatkozott 2010-hez képest. Sokan próbálnak erőt meríteni az eredményből. Csakhogy a kétmillió-kétszázezresre csökkent Fidesz-tábor nagy része sem haszonélvezője Orbán politikájának. Sokan éppúgy kárvallottjai, mint a többiek. Nem mondhatjuk, hogy mind eszelős őrültek, akik az érdekeikbe gázoló, őket szolgaságba taszító Orbán-rezsimet támogatják. Szolgálni bizonyára felemelő érzés, ha az ember tiszteli, mi több, szereti a gazdáját. No pláne a magasztos ügyet, amelyet tudomása szerint odaadóan támogat. Ilyenek a vallási fanatikusok. Ilyenek voltak a hithű kommunisták. És ilyenek ma az Orbán-hívő nacionalisták. Önáltatás arra a tényre hagyatkozni, hogy kisebbségben vannak a magyar társadalomban. A baloldal még kisebb kisebbségben van. A politikai értelemben létező baloldal. Növekedése ilyen négy év után eredménynek szánalmas. A neonáci Jobbik tendenciaszerű növekedése, a kór terjedése félelmetes.


Az alávetettség kultúrájának megerősítésére kapott újabb felhatalmazás immár szilárd alapokra épül. Lássuk csak a legaggasztóbb példát, az oktatásügyet. Pardon, a nevelésügyet: a gyermekanyag megdolgozására szolgáló egységes és centrális össznemzeti nevelőüzem-hálózat ügyét. A pedagógusok jó része – nem tudom mekkora, de ha így megy tovább, egyre növekvő része – inkább nádpálcát akar, mint tanszabadságot. Megkapja. Egyszerűbb, ha egységes tankönyv van – de nem is, hiszen kettő darab borzalom közül lehet „szabadon” választani. Egyszerűbb ha megmondják, milyen tananyagot kell a tanárnak „leadnia”, belevernie a nebulók fejébe. Aki nem igazodik, horribile dictu lázong, azt hamar lapátra teszik. Elértek valamit az erőtlenül ágáló szakszervezetek? Volt mellettük szolidaritás? Pirinyó hőzöngésszerűség, majd össznemzeti kussolás. Jobbra igazodj! Csend, rend, fegyelem! A játék neve: pókfoci. Újra, mint a hetvenesekben, amikor a film készült. Nyilas Misi magolja a latin coniugatiót. Karcerbe sulirendőrök zárják.


A hírek szerint az MSZP választmányi ülésén rendpárti baloldal megteremtését sürgettek. Ezt a tanulságot vonták le a kudarcból és a Jobbik felemelkedéséből. Még szerencse, hogy voltak, akik kiakadtak tőle. Hallani: az emberjogi alapelveket azért a kritikusok is megőriznék. Talán a szívük mélyén. Mert ha a Fidesz-rendszer lopakodva fasizálódó katyvasz-ideológiája a lelkekben is gyökeret ver, másra módjuk nem lesz. Ha volna a mai MSZP-nek a baloldali hagyományból táplálkozó kultúrája, a költőt idézné: a szabadság szülte rendet kívánná. Mert ma a „szabadságharc” szülte szolgaság rendje épül be a lelkekbe. „Az ingyenes fogászat fontosabb, mint a demokrácia” – olvasom, miféle kijelentések hangozhatnak el az MSZP vezetői fórumán. Remélem, hírlapi kacsa. Nem, nem jöttek az ápolók, hogy az illetőt erős karokkal lefogják szépen.


A diktatúra konszolidációja a beletörődés. A megszokás. Ott megy könnyen, ahol a demokrácia kultúrája nem épült ki elégségesen. Nálunk az autokrácia kultúrája épül vissza. A mély folyamatokban az épült vissza a már akkor is, amikor a Fidesz ellenzékben volt. A huszonöt év előtti rendszerváltás eszméinek tagadása volt a hatalomba készülő ellenforradalmi rendszerváltók kultúrája. A nemzet szabadságharcának ára az autonómiák felszámolása. Az alávetettséged. Az alattvalói léted. Elvesznek tőled bármit a nemzet nevében: nyugdíj-megtakarítást, földet, trafikot, rokkantnyugdíjat, munkanélküli segélyt, az utolsó falatot a gyereked szája elől, az üzletedet, akár bankhálózatot is, persze pályázhatsz közbeszerzésen, ha nem fogod fel, hogy mikor nyerhetsz. Elvesztheted az állásodat vagy az egész intézményt, amelybe életed munkáját tetted. Bármit elvesznek tőled, barátocskám, elhiheted. A becsületedet is, igen. Ha kussolsz, talán megúszod. Ugye ezzel hitegeted magad? Megúszhatod, persze. „Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.”


Súlyos sérelmek értek szinte minden jelentős társadalmi csoportot. De ezek nem az ellenállás, hanem a félelem és az igazodás, a „sírig tartsd a pofád!” kultúráját hívták elő. Meg sem kell fenyegetni a szerencsétleneket, hogy ha nem tartod a szádat, hát beverem – érzik azt maguktól is. Féltik, amijük még van. Ha semmijük nincs, annyit is érnek. Nem nehéz megfejteni, mit üzen a rabszíjon vezetgetett, perbe fogott politikusok képe, a kormánypárti politikusbűnözők vidám flangálása az ügyészség közönye mellett. A hirtelen halál a rendőrautóban az „eltűnt” holtesttel. A vállalkozásától megszabadított ember öngyilkossága. Van még valami, ami ebben a megnyomorított országban elképzelhetetlen?


A választás a reményről szól. Ha nem látszik remény, akkor a nép az urára, a rabtartójára szavaz. Hűbéres szolgának lenni jobb vagy földönfutónak? Ez a kérdés, válasszatok!


A választások a közvélemény-kutatók apoteózisát hozták magukkal. Ők pontosan jelezték, mi készül. Az önáltató politikusok jobbnak látták, ha magukat biztatva fütyörésznek a sötétben. „Talán megúszható a kétharmad” – ezt mondogattuk mi, „defetisták”, akik tudtuk, mi vár ránk. Orbán kormányzását elutasította a többség, de ebből politikai többség nem lett. Hová lett a kormányzással elégedetlen hatalmas tömeg? Miért nem jelent meg? Csak a galád választási rendszer az oka? Miért szavaztak annyian a neonáci eszméket hol nyíltan vállaló, hol sunnyogva képviselő Jobbikra?


Vajon nem az volt a kudarc oka, hogy ez a többség nem volt tisztában vele, mi a választások tétje? Kinek lett volna feladata, hogy a tudatára ébressze? Nyilván nekem is el kellett volna mondanom még többször és még hangosabban. Vagy mégsem? Éppen ellenkezőleg? Talán az a bűnöm, amit az ifjútörök új-okos entellektüelek a generációnk szemére vetnek: nem takarodtunk el időben, kártékony befolyásunk okozta a baloldal katasztrófáját. Nyilván erővel megakadályoztuk, hogy feltárják a Fidesz-rendszer igazi természetét, programot adjanak, ellenzéki stratégiát javasoljanak, szervezkedjenek.


Tudtuk, hogy mivel állunk szemben. A Magyar Bálint és szerzőtársai által összeállított kötet, a Magyar polip után a fideszes maffiaállam mibenléte nem lehet kétséges. Részleteiben kifejtették és rendszerbe foglalták, amit tudtunk, vagy sejtettünk. Nyilvánvalónak kellett volna lennie mindenki számára, aki szembe kíván szállni az orbáni rezsimmel, hogy Magyarország kirablása és a demokratikus köztársaság, az alkotmányos jogállam megszüntetése, kvázi-pártállami, oligarchikus-autokratikus rendszerrel való felváltása egymást feltételező és erősítő tényezők.


Aki nem érti, hogy miért a demokrácia helyreállítása a minimális előfeltétele az orbáni maffiaállamtól való megszabadulásnak és Magyarország felemelkedésének, az semmit sem ért. Beszélhet váltig a választási rendszer galádságáról, az egyenlőtlen feltételekről, az összefogástechnika defektusairól, a harmatos programról és a szánalmas kampányról, az alkalmatlan és lejáratódott politikusokról. Igaza lesz minden részletkérdésben. Sokra megy vele. A lényeghez sosem jut el.


Az ellenzék demokratikus pártjainak a vezetői időnként mondogatták, de teljes mélységben mégsem fogták fel: 2010-től rendszerváltás zajlott Magyarországon. Még rosszabb, ha felfogták, mégis úgy viselkedtek, ahogy tapasztaltuk. A választások eredményeként az új rendszer rögzítése, legitimálása megtörtént. Évtizedekre szóló bebetonozása fenyeget. Olyan helyzetbe juthatunk, ahonnan nincs többé választásokkal kiút. Már a mostaniak sem voltak szabad és tisztességes választások, a későbbiek még kevésbé lesznek azok. Aki azt képzeli, hogy a feltételek javulhatnak – „sebaj, majd 2018-ban eljön a mi időnk” –, az semmit sem értett meg az orbáni kurzus természetéből.


Valakik felelősek azért, hogy a Magyar Köztársaság helyén Orbanisztán épül. Mondják: a választásokat nem a Fidesz nyerte meg, hanem a demokratikus ellenzék veszítette el. Sajnos nem csupán a választásokat veszítette el, hanem hosszú időre Magyarország jövőjét is eljátszotta. Sok felelős van. Én is az vagyok, mint mindenki, akinek módja volt rá, hogy a hangját hallassa, hogy tegyen valamit. Vállalom a magam részét. Ha elérkezett a felelősséggel való elszámolás ideje, rendben, tegyük meg. Mindenki kezdje saját magán. Lehet, hogy ostobaságokat írtam és beszéltem. Elfogadom. Lehet a vétkem, hogy ahhoz a brancshoz tartoztam, amely elvette mások elől a lehetőséget. Ez elég vicces, de üsse kő. Lehet, hogy belefáradtam a tiltakozásba, és a végén már nem mentem el minden húszfős tüntetésre. Bocsánatot kérek.


Egy valamivel nem vagyok vádolható. A kudarcban nem volt része annak, hogy megfogadták volna bármely javaslatomat. A vereséghez vezető politika lényegi vonásaiban az ellentéte volt annak a stratégiának, amelynek követéséért éveken át könyörögtem.


Egy évvel ezelőtt, májusban közölte a Mozgó Világ a rezignáció és a kétségbeesés határán ingadozó írásomat. Az ellenzéki felelősségről volt a címe. Ugyanazt fejtegettem, amit az előző év kora őszén a Magyar Narancs Online számára a megkésettség miatt aggódva írtam. Annak Bűnösök, ha életben tartják Orbán rendszerét volt a címe. (Lehetett látni a pokolba vezető utat, amelyen dicső politikusaink elszántan meneteltek. Nem bánom, ha monomániás őrültnek tűnök. Azt is tudom, milyen értelmetlen és ellenszenves az „ó, én próféta lelkem” magatartás. Mégsem tudom megállni, hogy újra ne mondjam el: látszott, hogy a csúfos bukás elkerülhetetlenül közeleg. Csakis egy olyan radikális ellenzéki politikának lett volna esélye, amely minden ízében az orbáni rendszer illegitim jellegének támadására és teljes felszámolására épül, és ennek érdekében hoz létre – a szokványos hatalmi, pártpolitikai szarakodást félretéve – teljes társadalmi egységet a demokratikus oldalon. A radikalizmus nem azonos ordenáré szavak ordítozásával.


Derék politikusaink még arra sem ügyeltek, hogy a választási koalíció elnevezése ne legyen árulkodó, önfeladó, gyávaságot és gyöngeséget sugalló. Benne rejlett a teljes bukás. A demokratikus-jogállami rendszervisszaváltó, rezsimváltó, korszakváltó, új köztársaságot teremtő – bánom is én, minek hívják – stratégia helyett szánalmas kormányváltó nyifegéssé korcsosult a nagy nekibuzdulás.


Ilyen alapon nem is lehetett volna létrehozni azt a társadalmi – ha jobban tetszik a szó: civil – összefogást, amely elégséges erőt összpontosított volna az Orbán-rezsim eltakarítására. Helyette ócska alkudozáson alapuló pártkoalíció jött létre, amely félelmetesen hasonlított a négy évvel korábban vereséget szenvedett, szétesett, magára azóta sem találó csoportosuláshoz. Nem az orbánizmus miatt felháborodott, lázadásra kész civil szférát segítették a politika élvonalába emelkedni, inkább letarolták, szétzilálták. Pártosították, ahelyett, hogy saját pártjaikat civilesítették volna, és hátrébb vonulva esélyt adtak volna új gondolatok, új generáció, új szerveződések megjelenésére.


Rosszul emlékszem? Mintha arról lett volna szó az elmúlt évek nagy ellenzéki tüntetésein – amelyek a pártokon túlnyúló egység igényét fogalmazták meg –, hogy a rendszer mibenléte a tét, nem a kormányzás minősége, iránya. És a választások erről szóltak? Fityfenét! A rezsiharcról. Na, bravó! A pártpolitikusok nem tudnak leszokni arról, hogy a választókat könnyen manipulálható idiótáknak tekintsék. S ha tartósan annak tekintik őket, egy részük úgy is viselkedik. Más részük undorodva elfordul az egész hajcihőtől.


Az Orbán-rezsim leváltására lett volna szükség ahhoz, hogy a normális, demokratikus kormányzás előfeltételei létrejöjjenek. Aki nem ennek megfelelően szállt harcba a hatalomért, az vagy nem tudta, mi vár rá, vagy tudta, hogy vereségre van ítélve, és csak saját pozíciójáért küzdött.


A demokratikus rendszerellenzéki radikalizmus hiányában szinte magától értetődik, hogy a neonácik radikalizmusa ragadta meg újabb tömegeket fantáziáját. Az igazi tragédia, hogy a fiatalok körében egyre népszerűbb a Jobbik. Lehet most azon rinyálni, hogy mégiscsak vitatkozni kellett volna velük. Aha. Racionális vitát az újnyilasokkal. Talán inkább egy világos, szabadságelvű, baloldali – ha úgy tetszik, plebejus – demokrata radikalizmus hiányzott az orbáni borzalom eltakarításához. Újra mondom: rendszerellenes radikalizmus.


Szinte hallom, ahogy az MSZP szellemóriásai lemossák az érveimet: megint egy életidegen figura, aki nem lát túl a belvároson, hülyeségeket papol a demokráciáról meg a jogállamról, miközben az ő választói a „cigánybűnözés” szenvedő alanyai. De mi a csudát tetszettek csinálni az elmúlt négy esztendőben? Ennyi idő tán lett volna rá, hogy bemutassák, miként függ össze a mindennapokban az alkotmányosság megszüntetése, a demokratikus jogállam felszámolása az egyes csoportok életviszonyainak alakulásával. A szabadság hiánya, az alávetettség, a kiszolgáltatottság – a gyermekéhezéssel. Miféle politikus az, aki nem képes a mindennapok példáin keresztül világossá tenni: haza csak ott van, ahol jog is van. Hogy a szolgaságból nemhogy jólét, de még élhető világ sem származik. Mégis, mi a csudával lehettek elfoglalva derék képviselőink, ha éppen erre nem jutott idő, erő, energia? Tudom, tudom, hogy ki a bűnös, amiért a hitelesség hiányzott hozzá. A kör bezárult. Biztosan jól el tetszenek lenni ott belül.


A választások már jóval a kampány kezdete előtt eldőltek. Az már csak a bajok tünete volt, hogy úgy állították be, mintha a szakpolitikai kérdésekben megmutatkozó különbségek adták volna a választás tétjét, akár egy normál kormányváltásra készülés esetében. Néhány hónap alatt tényleg nem lehetett bepótolni a mulasztásokat. Maradt a biztos bukást eredményező populizmus-vetélkedő. Igazságosabb rezsicsökkentés mint aduász – jesszusom! És a többi hét megjegyezhetetlen programpont. Még hogy nem jutott el az üzenet a választókhoz? Dehogynem. Azt válaszolták rá, amit láttunk.


Az önreflexió teljes hiányát róttam fel annak idején az MSZP politikusai legfőbb hibájaként. Vajon tudják, milyen kép alakult ki róluk? Kontraszelektált, kulturálisan üres, intellektuálisan szánalmas, morálisan kétes, politikailag harmatgyenge garnitúra – reménybeli szavazóik, a baloldali affinitású emberek jó része is így vélekedik. Az újabb leégés után most éppen megújulnak. Megint. Mint a főnixmadár, saját hamvaiból, négyévente. Van egy rossz hírem: ennek a történetnek vége van. Felszínen lehet maradni, hogyne lehetne. Orbán Viktor kéjes álma egy ilyen impotens ellenzék. Őfelsége számára mi sem vonzóbb, mint egy győzelemre alkalmatlan, a parlamentáris Patyomkin-demokráciában a szerepét szépen eljátszó ellenzékféleség.


Hiba volt összefogni – magyarázzák szánalmas pártkatonák, akik nem látnak túl székházuk falán. A technikáját kritizálják, miközben sem a koncepcióját, sem a tartalmát nem akarják érteni: kinek és milyen célból kellett volna összefogni. Aritmetikai alapműveleteket végeznek még most is, hogy hát akkor ennyi meg annyi ide vagy oda, az másképpen hogyan lett volna emennyi meg amannyi. Eszükbe nem jut: hátha pártjuk egész stratégiája volt elhibázott. Még mindig nem értik, milyen szánalmas volt, amit ők nagylelkű gesztusként maximális összefogásnak véltek.


Ami összefogás gyanánt megvalósult, annak semmi köze nem volt ahhoz, aminek lennie kellett volna. Felelősök mind, akik a megvalósítható legjobbnak tartották, akár korábbi jobb meggyőződésük ellenére is.


Mondják, Gyurcsány a hibás, ő többeket taszított, mint ahány embert vonzott. Vitatkozzon rajta, akinek van kedve. Valójában magában a konstrukcióban volt a hiba, amelyben a pártvezetők alkujaként jelenítette meg a régi időket idéző összefogást. Gyurcsány fő felelőssége, hogy ő korábban tudta, el is mondta ezerszer, mi a tét, mégis elfogadta a vesztes játék szabályait. Kényszerűen? Persze. Radikalizmusa, a miniszterelnök folytonos gazemberezése ilyen helyzetben csak erősködő ágálás lehetett. Bajnai Gordonnak is megvan a felelőssége. Súlyos felelősség. Az ő eredeti rezsimváltó, majd korszakváltó retorikája nyomtalanul a semmibe veszett. Föladta az eredeti elgondolást, amiért visszatért a politikába, és az MSZP forgatókönyvét követte. Az elpártosodást és az ócska viaskodást látva hajnali páraként oszlott el mögüle a remélt civil összefogás. Gyöngécske pártharcossá silányult ugyancsak kényszerűen vállalt – de vállalt – szerepben. Fodor Gábor pedig Fodor Gábor, oszt jó napot.


A végére hagytam Mesterházy Attilát a közös miniszterelnök-jelöltet. Jó ideig azt hitte, ha az MSZP megőrzi domináns pozícióját a baloldalon, akkor a bipolárissá kényszerített pártrendszerben az MSZP automatikusan váltópárti helyzetbe kerül. Elég megújulásról szövegelni és baloldali fordulatról szónokolni. Elég a pártban uralni minden pozíciót az egység jegyében. Elég arra törekedni, hogy minden más ellenzéki erő a segédcsapat pozíciójába szoruljon. Amilyen összefogás élére a szocialisták logikáját követve ő kerülhetett, az az összefogás nem győzhetett. Aki ezt nem látta előre, annak a politika helyett más foglalkozás után kellene néznie. Föl nem foghatom, miért akart Mesterházy ilyen eltökélten veszíteni. Hacsak azért nem, hogy ő legyen a kakas Orbanisztán ellenzéki szemétdombján. Amúgy el kell ismerni, a legjobb formáját hozta, nincs mit a szemére vetni. Nem oka ő az MSZP válságának, hanem a jelensége. Azt nyújtotta, amit a korábbiak alapján várni lehetett tőle. Ennyi. Nyilván nem ő maga találta ki, hanem szuperokos kampányguruk, hogy a személyiségétől merőben idegen szerepben, egy vacak stand up comedyvel turnézzon napról napra. Kemény munka lehetett, nem szabad lebecsülni. Megnyugtatásul: nem osztott, nem szorzott.


A Jobbik előretörése a rendszerellenes radikalizmus tévútra kerülésének jelensége. Ők a nyolcvankilences köztársaság maradványainak a felszámolásáért harcolnak, nem az orbáni NER ellen. Számukra a Fidesz rendszerváltása nem sok, hanem kevés. Ha gyalázatos ideológiájuk meggyökeresedik gyarapodó híveikben, semmiféle baloldali populizmus ellenmérgével nem lesznek átterelhetők a demokrácia helyreállításának oldalára.


Az Európai Parlamenti választások eredményét pontosan nem lehet megjósolni. Pontatlanul igen. Korántsem okozna meglepetést, ha a Jobbik a második legerősebb pártként kerülne ki belőle. Sebaj. Semmi nem rendítheti meg a szocialisták magabiztos vezetőségét. Van még egy dobás, az őszi önkormányzati választások. A presztízsharcokért még föl lehet áldozni a demokratikus, szabadelvű és baloldali erők utolsó reményét, Budapestet. Aztán kalap, vége.






Ripp Zoltán történész