Szilágyi Ákos: „Tényleg a szakadék felé rohanunk” – Friderikusz Sándor interjúja



Az ATV Friderikusz című késő esti műsorában április 3-án elhangzott beszélgetés nagymértékben átdolgozott változata.




A politikavallás stádiumai


Friderikusz Sándor: – Legutóbb szombaton a Hősök terét látva ismét tanúi voltunk annak a sajátosan magyar tömegjelenségnek, amelyet Szilágyi Ákos, ma esti esztéta-esszéista vendégünk népszabadságbeli írásában politikai könyörgőzarándoklatnak nevezett a hatalomért és egy párt hatalmon maradásért, és az új politikavallás giccsének tart. Sajátos és logikus kinövése ez annak a hatalomfelfogásnak, amely a Fideszt jellemzi, s annak a hatalomgyakorlási módnak, amelyben a kormányzópárt első számú vezetője a nemzet megváltójaként jelenik meg, hívei már-már istenként tisztelik, és könnyen lehet, tőle magától sem idegen ez a szerep. Hogyan jutottunk idáig a magyarországi parlamentáris demokrácia újjászületése után 25 évvel, a 21. században, Európa közepén? Hogyan lett százezrek vallásává a politika egy olyan országban, amely sohasem volt Lengyelország módjára vallásos? És abban az értelemben sincs ennek hagyománya, hogy a Kádár-rendszertől is idegen volt a vallás, mind az istenhithez kapcsolódó értelmében, mind a sztálinista kommunizmusba vetett hit értelmében?


Szilágyi Ákos: – A politikavallás, tehát a vallás helyére lépő politika a modern nemzetekkel és a nacionalizmusokkal jelenik meg, vagyis nem valamilyen különös magyar jelenség, és történetileg mindmáig folytonos. A francia forradalom még Ész Istennőt próbálja a régi vallási Egy-Isten helyére ültetni, de ez a kísérlet dicstelenül megbukik, mert művi, steril, érzelemmentes. Aztán jön a Nemzet, a Gloire, a politikai giccsel és Napóleonnal együtt. Minden nemzetvallás kizárólagos: az egyistenhit helyére lép, nem tűr meg magán belül másfajta hiteket, sőt, még eretnekségeket sem: a nemzet helyes imádását is előírja. A nemzet a 19. századtól kezdődően Magyarországon is gyors ütemben változott istenséggé, akiben hinni kell, akivel szemben az egyes embernek nem lehet igaza, aki áldozatokat követel, aki büntet és jutalmaz, akiben az igaz hívő felolvadhat, akinek kvázi-vallási kultusza, ünnepei alkotják a szuverén nemzetállamok legitimációs alapját. A 20. században ez a nemzetvallásos rajongás alapvető szerepet játszott a magyar történelemben is. A két világháború között minden további nélkül beszélhetünk politikavallásról Magyarországon, amelynek egy istene van: a nemzet. A „nemzetgyalázás” ekkor törvényileg üldözhető és nagyjából az „istengyalázással” esik azonos megítélés alá. Természetesen ennek az Egy-Istennek is vannak prófétái, akiknek a szájával beszél és van persze Mózese, aki bevezeti a népet az Ígéret földjére, a csodálatos Jövőként föltálalt Múltba. 1945 után a politikai isten - a Nemzet - helyére fogalmilag a Nemzetközi Munkásosztály vagy a Dolgozó Nép kerül, de a politika hitszerű átélését, a politikavallás folytonosságát ez nem töri meg. A nacionalista hitet tagadó kommunista hit is feltétlen, kizárólagos és a Vezér személyéhez kötődik. A kommunizmus - vakhitű rajongóival, eretnekeivel, inkvizíciós pereivel, szent háborúival, szent dogmáival - a 20. század sokáig legnagyobb hatású politikavallása volt. A politikavallás legdurvább változatai: az olasz fasizmus, a német nácizmus és a szovjet kommunizmus. A kommunizmus külön bája, hogy eredetileg teljesen racionális volt, tanítását nem dogmatikus hitnek, hanem tudományos igazságnak tekintette, de abban a pillanatban, hogy egy igazság cáfolhatatlanná válik, megszűnik tudományos igazság lenni. Az úgynevezett tudományos kommunizmus tulajdonképpen állami teológia volt, igazi, csak marxista nyelvezeten fogalmazott hittételekkel. Amikor a kommunista politikavallásból a hit elpárolgott, istensége bukott istenné vált, szentjei pedig szörnyetegekké, de sem a rendszer, sem ideológiája nem szűnt meg, akkor - és ezt a Kádár-rendszer példája mutatja legjobban - egy ideig át lehetett hidalni az űrt a kommunizmusnak mint politikavallásnak az életből való fokozatos kivezetésével, egyfajta politikai kettős könyveléssel és a hitetlenség és máshitűség tűrésével is. A hit rajongása és kényszere helyére a pragmatikus számítás lépett, a valósággal történő kiegyezés jegyében: „aki nincs ellenünk, az velünk van”. A kommunista állam hitszerű alakzatainak 56-os felrobbanása után az érdekek és belátások, kényszerű és kölcsönönös engedmények alapján hoztak létre egy konszenzuális pártállami autokráciát. Erre épült a konszolidáció. Nagyon fontos, hogy a politikavallásra alapozott rendszerek valószínűleg nem konszolidálhatók, ahogy a nacionalista politikavallásnak az elmúlt négy évben történt újjászületése – ami persze nem Magyarország újjászületését, hanem a magyar demokrácia elsorvasztását jelentette – sem volt képes konszolidációt eredményezni. A politikavallás, lévén kizárólagos, mindig permanens háborút vagy forradalmat jelent, rajongást, vakhitet, extatikus mámort, akkor is, ha ennek örvén és ennek leple alatt a materiális javak lenyúlása, újraosztása, az erőforrások állami kisajátítása zajlik. A Rákosi-rendszer sem volt konszolidálható. A Horthy-rendszer azért és annyiban volt konszolidálható, amennyiben nem forradalmi, hanem ellenforradalmi volt, restaurálta a nacionalista politikavallást, nem pedig újat teremtett helyette, egyfajta tradicionális politikavallást csinált belőle, hiányzott belőle a karizmatikus elhivatottság, a rajongás, a kiszámíthatatlanság eleme. A „neobarokk társadalom” jelzős szerkezet e tekintetben árulkodó: a politikavallási hit összeomlása utáni hit ez már csak, amit a megszokás, a ceremóniák, a retorika, az esztétizálás tart életben. A Horthy-rendszer nacionalizmusa azért sem válhatott új típusú, teljesértékű politikavallássá, mert ennek útjában állt klerikalizmusa, útjában álltak a keresztény egyházak, mindenekelőtt a katolicizmus. A konzervatív vagy ellenforradalmi nacionalizmus politikavallásában természetesen fokozottan voltak jelen a vallási metaforák, a „Trianonban megfeszített” vagy megcsonkított nemzet vérző teste – „Csonka-Magyarország, nem ország!” –, de igazi politikavallást Magyarországon sem a jobboldal, hanem a centrum szélsősége: a fasizmus csinált a nacionalizmusból. Mondjuk, a „karizmatikus” Gömböstől, aki egy Mussolini-típusú fasizmust képviselt - korporatív társadalommal, totális vezérállammal - a széljobboldali és katonai ellenforradalmat a fasizmus felé vezető Salazar rendszerével rokonszenvező Teleki Pálon át egészen a nyilaskeresztes mozgalomig, amely aztán már egy teljes faji, rasszista alapon álló fasizmust képviselt. Ezekben az esetekben valóban politikavallásról beszélhetünk. A különítményes és numerus claususos kezdetek után konszolidált Horthy-rendszer azonban az ellenforradalmi rendszerek szokványos szélsőjobboldali változatát képviselte, a választásos autokrácia, a demokrácia nélküli parlamentarizmus úri típusát, amelynek eredetileg nem sok köze volt a szélsőséges populizmushoz, a fasizmushoz, jóllehet később mindinkább defenzívába került vele szemben, hol pacifikálni, hol - eszméit és tömegeit leszerelendő - programja egy részét végrehajtani próbálta, mígnem egyre jobban összeolvadt vele: 1938–1939-től a Horthy-rendszernek már Janus-arca van: van egy autokratikus-rendies, „úri-keresztény” nacionalista és egy nacionálpopulista, fasiszta arca.


– Csak hogy mindenki értse, mondana két-három mondatot arról, hogy mit ért politikavalláson? Hogyan definiálja?


– Ez nem az én definícióm. A modern politika összes kategóriája eredetileg vallási vagy teológiai kategória volt, ez Carl Schmitt német jogfilozófus és politikatudós, a politikai teológia „feltalálójának” alaptétele. Ő a harmincas évek közepén politikai értelemben is „hívő” lett: megvetve az erélytelen, kaotikus weimari demokrácia piszkos „prózáját”, egyre közelebb került a politikából vallást csináló nácizmus „költészetéhez”, sőt, végül a náci állampártba is belépett. Egy sor olyan írása jelent meg, amelyben a szuverenitástól a totális háborúig, a vezérállam politikai rendjétől a rendkívüli állapot bevezetéséig mindent ezen az alapon írt le. Például a „rendkívüli” vagy másként „kivételes” állapotot, magyarán a törvényes rend jogos megtörését, felfüggesztését a politikában Schmitt a vallási csodához hasonlítja, a szuverén hatalmát pedig Isten abszolút hatalmához. A szuverén arról ismerszik meg, hogy jogában és hatalmában áll bevezetni a rendkívüli állapotot, szüneteltetni a törvényességet. A szuverén állam feje így voltaképp csodatévő hatalommal rendelkezik és csodát is tesz, amikor a rendkívüli állapotot bevezeti.


A múltba fordulás, a régi pátoszformák, életformák iránti vágy átültetése a polgári élet mindennapjaiba mindig véres erőszakhoz vezet


– Miért a vallás volt számára a kiindulási pont?


– A modern politika kategóriái csakugyan vallási eredetű vagy vallási kategóriákat helyettesítő kategóriák, a politika átveszi a vallás szerepét és a vallás nyelvét is: a vallási üdvígéretet az e világi üdvígéretek nyelvére fordítja le, a vallási szentségekből és rítusokból politikai szentségeket és rítusokat csinál, létrehozva az államosított nemzeti emlékezés szent helyeit és így tovább. A modern, tehát szekularizált és nemzetállamokhoz kötődő politika olyan tömeges érzületet, olyan intenzív átélésmódokat hoz létre vagy tart életben, amelyek kifejezetten hitszerűek, a vallási szolgálathoz, áldozathoz, rajongáshoz kötődnek, bizonyos értelemben pótolva a világ elveszett vallási varázsát. A modern politika sok tekintetben átveszi a hagyományos vallás szerepét. Az állam - és korántsem csak az ateista állam - a hagyományos keresztény egyházak vetélytársává válik, ami szigorúan keresztény szempontból visszazuhanás a pogányságba. A politikai Nemzet-vallás különösen a katolikus, tehát egyetemességet hirdető kereszténység szemében pogányság és bálványimádás. Elég a katolikus Babitsra utalni, hogyan próbál megküzdeni az 1920-as, 30-as években a politikai pogánysággal. Nota bene: a politikavallássá váló nacionalizmus ténylegesen is mindig túlmegy a kereszténységen: az ősinek mondott mítoszokhoz és rítusokhoz akar visszatérni. Elég a náci Wotan-hitre vagy a magyar turanizmusra, vagy legújabban a turul-kultuszra utalni. A modern vagy polgári társadalom mindennapjait, gondolkodás- és tevékenységmódját nem a vallási hit, nem is a katonai hősiesség érzülete hatja át, hanem az egyéni kalkulációé, a pénzszerzésé, a kereskedelemé, a biztonságra és védettségre törekvésé. A kalkulatív piaci racionalitás, az állami bürokratikus racionalitás, és technikai-tudományos racionalitás „szentháromsága” által meghatározott emberi élet - a személytelen hatalmak által ide-odaterelt, számon tartott, ellenőrzött embertömegek élete - sivárrá válik, kiüresedik, és ez felszítja a regresszió vágyát, a múltba fordulást, a régi pátoszformák, életformák, vallási kultuszok, a heroizmus iránt, csakhogy ennek átültetése a polgári élet mindennapjaiba és az állam politikai valóságába mindig véres erőszakhoz vezet. Ha Max Weber egykor úgy jellemezte a modernitást mint a világ varázstalanítását, a világ vallási varázs alól történő felszabadítását - Entzauberung der Welt -, akkor a tömeghatásra törő politika, a romantikus és futurisztikus politika megkísérli újra varázs alá helyezni, a tömegszuggesztió új eszközeivel, lényegében tehát esztétikailag elvarázsolni és ezzel együtt persze elvarázsolni, egy másik, irreális világba költöztetni, ezzel áltatni, vigasztalni, elkábítani felnőni nem akaró vagy nem tudó tömegeit. A szabadság csodálatos, csakhogy szabad emberek nélkül semmit sem jelent, önmagában üres! A hozzá kapcsolódó felelősség terhe alatt a szolgai függéshez szokott ember gyakran összeroppan, nem tud mit kezdeni elnyert vagy kivívott szabadságával. A szolgaság sokkal meghittebb, otthonosabb, kellemesebb volt. Nem véletlen, hogy a szabadságból lehet legkevésbé politikai vallást csinálni, legalábbis tömegvallást. A szabadság az egyes emberhez és nem a tömeghez kapcsolódik. Ha egyénileg, saját életében nem képes valaki értelmet és tartalmat adni neki, akkor üres és nyomasztó lesz. Kétségbe ejt. Márpedig a modern tömegtársadalomban nagyon sokan nem képesek erre. Minél szegényebbek, annál kevésbé, hiszen még fogyasztás és pazarlás „költészetével”, tehát látszólag sem tölthetik be a szabadság ürességet. Nem értik, miért szenvednek itt, miért ez a sok gond és baj, miért nincs jutalom, nincs túlvilág, ezt tehát meg kell teremteni nekik. És ha a piac nem teremti meg ezt a kvázi-túlvilágot a fogyasztás paradicsomában, akkor megteremti a politika a nemzetvallásokban, főként pedig az ebből szerteágazó kommunista és fasiszta típusú politikavallásokban. Jön a politikai csodatevő, a küldetéses vezér és az ő politikai üdv-vallása: betölti a modern világállapot fájó ürességét, feloldja a sivárság érzetét, csodát ígér és csodákat tesz, egészen az irrealitásba költöztetett, hisztérikus vagy rajongó politikai közösség elkerülhetetlen vereségéig, a katasztrófáig, a megszégyenülésig. Megjegyzem, a „zarándokmenet”-metafora sem tőlem származik, hanem magának a „békemenetnek” a szervezőitől. Ők nyilvánították ezt a legújabb „nagy menetelést” zarándokmenetnek, sőt csodának. Szó szerint. Akár a folyton giccsbe átcsapó fennkölt hanghordozás, akár a számító hatásvadászat az oka ezeknek a hasonlatoknak, mintaszerűen jelenik meg bennük az a politikavallás, amelyet az utóbbi tíz-tizenöt évben a nemzeti populizmus és vezérdemokrácia útjára lépő Fidesz működtet, látható sikerrel, még ha ennek a hatóköre nem is terjed túl a maga alkotta középosztályán, amely anyagi függését, érdekeltségét vallási köteléknek, hazafiasságnak akarja látni és láttatni: a vezérállam juttatásaihoz a jó lelkiismeret igazolását is megszerezve magának. A politikavallás valójában a politika esztétizálásának felel meg, ezért nyelvezete mindig eklektikus: a Nemzet-Istenbe és annak választott prófétájába, a karizmatikus vezérbe vetett hit számára minden jól jön, csak elég hatásos legyen, a keresztény Mária-kultusz vagy a szentjobb-kultusz pompásan megfér a Turul-kultusszal. Ez persze csak még nyilvánvalóbbá teszi a politikavallások bálványimádó jellegét, amely korántsem mindig merül ki vallási metaforákban: a bálványok ugyanis áldozatra, vérre szomjaznak. Ahol a karizmatikus vezér az abszolút, tehát vallási jót testesíti meg, ott meg kell jelennie az abszolút rossznak is, akit viszont a pharmakosz, vagyis a bűnbak testesít meg.



A modern képviseleti demokrácia, a liberális demokrácia politikai értelemben „többistenhitű”


– Miért nevezi Ön ezt bálványimádásnak? Mi vagy ki volna itt a bálvány? Természetesen Orbán Viktoron kívül, mert az a rajongás, amellyel elszánt hívei viseltetnek a Fidesz vezetője iránt, valóban felér a bálványimádattal.


– Egy kis vallástörténeti kitérővel kell kezdenem, mert a bálványimádást az egyistenhitre épülő zsidóság tiltja először a vallás történetében. Ezért tekintik a többisten-hívő ókori népek a zsidóságot, mikor a római birodalomban kapcsolatba kerülnek vele, istentagadónak, ateistának, hiszen nem tudják megmutatni az istenüket, lévén láthatatlan, sőt még csak meg sem nevezhető, ergo tagadják az isteneket. „Ne készíts faragott képet!” Vagyis ne készíts olyan képeket, amelyeket isten mellé vagy isten helyére állítasz. A bálványfogalom és a bálványozás fogalma a későbbi kereszténységben elsősorban a protestáns felekezetekhez kapcsolódik, mert ők minden anyagi közvetítést kiirtanak a kultuszból, így a képet is. A kálvinisták, nálunk a reformátusok, illetve az evangélikusok, nálunk a lutheránusok vagy ágostai hitvallásúak, engesztelhetetlen képtagadók és képrombolók, bár utóbbiak e téren is mérsékeltebbek. Vallási szempontból persze bárminek az istenítése - pénzé, politikai hatalomé, tudásé - bálványozásnak tekintendő, tehát Isten-ellenes vétek. Nyilvánvalóan bálványozás a politikavallások minden istensége, beleértve a nemzet istenítését vagy a politikai vezér istenítését is. A modern képviseleti demokrácia, a liberális demokrácia politikai értelemben „többistenhitű”, a pluralista pártrendszerre épülő demokrácia - ahogy Robert A. Dahl írja - „poliarchikus”, tehát a bálványozás eleve nem olyan vészterhes, mint az „egyistenhitű” politikai rendszerekben. Ahol eleve több politikai isten van és ezek, ha nem tetszenek, „nem váltak be”, akkor leválthatók, ott lehet ugyan valakit egy rövid időre bálványozni, de a következő pillanatban már bukott isten. Az igazi politikai bálványimádás a vezérdemokráciákkal és totalitárius vezéri államokkal jelenik meg, mindenekelőtt persze a fasiszta és a kommunista típusú vezéri államokkal, amelyeket már nehéz volna vezérdemokráciának nevezni. A vezérdemokrácia - „führerdemokratie” - fogalmát egyébként szintén Max Weber alkotta meg. Ő persze még egyáltalán nem Hitler vagy Sztálin vezérállamára gondolt, hanem egy demokrácián belüli tendenciát nevezett meg ezzel a fogalommal: a pártokra épülő képviseleti demokrácia általános válságát látva és átélve az első világháború alatti és utáni években. A 20-as évek végétől kezdik Weber fogalmát aktualizálni, a weimari demokrácia akut válsága kapcsán, amelyet csak megtetézett az 1929-es gazdasági világválság, ahogy jelenünkben a 2008-as globális pénzügyi válság tetézte meg egyes országokban a politikai pártrendszer válságát. Weber a pártok permanens háborújában szétforgácsolódó képviseleti demokrácia alternatívájának tekintette a vezérdemokráciát, csak hát ehelyett a 20-as és 30-as években egy sor európai államban nem a vezérdemokrácia, hanem a totalitárius vezérállam született meg, de szerencséjére ő ezt már nem érte meg.



Vezérdemokrácia és vezéri állam


– Ma Magyarországon vezérdemokrácia van?


– Igen, szerintem ma már joggal beszélhetünk vezérdemokráciáról. Hangsúlyoznám, hogy ez nem azonos a vezéri állammal, noha közeledni látszik felé. Megjegyzem a vezérdemokrácia fogalmát a 2000-es évek elején éppen Magyarországon aktualizálták színvonalas, a jobboldalhoz kötődő politikatudományi műhelyek. Legalábbis ennek nyomát más kelet-európai országban nem láttam. Magas színvonalú elméleti fejtegetések és viták zajlottak a fogalom körül, döntően Körösényi Andrásnak köszönhetően, aki ekkor hozta be a politikatudományi diskurzusba a vezérdemokrácia Max Weber-i fogalmát. Ha ma elolvassuk az ő 2003–04-ben megjelent tanulmányait, ezek úgy hatnak, mintha már akkor megalapozta volna doktrinálisan azt, ami 2010 után Magyarországon lett. Nem ideológusa, hanem teoretikusa volt az új rendszernek, bár az meglep, hogy amikor az elmélet tapasztalati valóságot öltött, a politikatudósok mintha visszahőköltek volna attól, hogy a vezérdemokrácia elméletét ezzel a valósággal szembesítsék.


– Nincs itt valami ellentmondás, a vezér és a demokrácia közt? A vezérdemokrácia egy embernek az akaratára épül, a demokrácia viszont a tömegek érdekérvényesítésére.


– Valóban van itt egy alapvető ellentmondás. Weber arra gondolt, hogy eddig olyan demokráciák voltak, amelyeket pártok domináltak, nem pedig vezérek, a képviseleti és óhatatlanul elitárius demokrácia válságából pedig olyan demokrácia fog megszületni, amely a vezérek csatájára épül. De ezt ő nem úgy képzelte el, hogy kitermelődik majd egy vezér, aki megszünteti a demokráciát és vezéruralmat vezet be. A vezérdemokrácia egyébként a magyar jobboldal politikatudományi diskurzusában sem a hatalmi ellensúlyok kikapcsolását, a jogállam leépítését vagy a választási rendszer olyan átalakítását jelentette, hogy mindig csak „mi” nyerhetünk. Náluk is azt a demokráciatípust jelentette, amelyben tudomásul veszem azt, hogy a korábbi modell kimerült, s az új modellt a politika mediatizációja - az élmény és a látvány - határozza meg, azaz a hatalomnak, a hatalmat közvetlenül megszemélyesítő, mintegy megtestesítő egyetlen személynek az abszolút túlsúlya. Tehát nem egy párt, hiszen a párt önmagában inkább egy bürokratikus gépezetre hasonlít, azaz személytelen vagy nehezen kivehető csoportképet alkot, sokféle politikai akarás és érdek küzd benne, a pártvezérek nem válnak le a pártról és így tovább. Hogy egy párt arcot, érzékileg átélhető és azonosítható arcot öltsön egy mindent kézben tartó, innovációkra képes politikusban – eredetileg ez a vezérdemokrácia kialakulásának mélyebb oka. Úgy látom, ebbe az irányba megy ma, ha nem is egy úton, a legtöbb demokrácia Európában. Tehát nem a magyar irányba, hanem a klasszikus vezérdemokrácia irányába: a perszonifikáció elkerülhetetlen, a hatalmat meg kell személyesíteni a média uralta politika - vagy másként: az élménytársadalom és a spektákulum társadalma - korszakában, csakhogy ez nem a demokrácia beszűkítését, a politikai verseny korlátozását, a hatalmi ágak elválasztásának megszüntetését, a végrehajtó hatalom fékeinek és ellensúlyainak elsöprését jelenti, magyarán: nem választásos autokráciát és pláne nem vezérállamot.


– Nálunk akkor most mi van?


– Nálunk is egyfajta spektákulum uralta és irányította élménytársadalom van és vezérdemokrácia van, de olyan vezérdemokrácia, amely a vezéri állam felé mozog. Például az a tömeg, amelyik kimegy az utcákra, egyrészt élménytömeg. Megint csak a vallási összefüggést emelem ki: egy vallási, közösségi élmény jön létre, hozzájuk tartozom, egy vagyok velük, megélem ezt a közösséget. Ráadásul minden a televízión és az interneten, tehát képileg közvetítődik, képernyőn látom az egész politikai liturgiát, s mint látványt élvezem, akár repeső örömöt, akár félelmet vált ki belőlem. Ez is, az is, esztétikai megítélése a látottaknak, nem racionális és nem is vallási, bár a vallás is állandóan használ esztétikai hatáselemeket. Itt azonban a politika esztétizálódik, érzékivé válik. Nem az értelme számít, nem az érvek számítanak. Az számít, ki hogy néz ki, milyen a kisugárzása, milyen látszatot tud magáról kelteni. Szépnek, okosnak, rokonszenvesnek látszik-e? Az egyik leggyakrabban használt műszó a hazai politikában manapság a karizma, noha húsz éve még csak elméletírók forgatták. A politikus egyik legfőbb erénye, hogy - úgymond - karizmatikus és fogyatékossága, hogy nem vagy nem eléggé karizmatikus. Nincs kisugárzása. A karizma is Max Weber-i fogalom. A politikatudományban, úgy látszik, minden tőle jön. Kezdetben vala Max Weber. A karizma is vallási műszó, isteni adományt, ajándékot, tulajdonképpen felülről kapott tehetséget, prófétai adottságot, varázserőt jelent. A mediatizált politikában csakis a vezér lehet karizmatikus - akinek nincs karizmatikus ereje, ne legyen vezér -, és a karizma azt a racionálisan nem megfejthető képességet jelenti, amellyel valaki a puszta lényével, képével, fellépésével tömegek rokonszenvét, csodálatát tudja maga felé hajlítani, el tudja hitetni magáról, hogy nem akárki – ettől persze még szélhámos is lehet –, hogy az az erő, amelyet képi látszata sugároz, igazi erő, amely mindenre képes. A mai magyar politikavallás kulcsszava az erő. Mert a vezérdemokrácia, ezt nem én mondom, hanem a hívei, nem arra épül, hogy az emberek mit akarnak, hanem arra, hogy a vezér, aki demokratikusan szerzi meg a hatalmat, mit akar. Nem a törvényhozó hatalomra épül, hanem a végrehajtó hatalomra, az akaratra, a vezető vágyaira és akaratára épül. A vezér állandóan valami újjal jön, ami még nem volt, ami eltér a szabályoktól, attól, ami megengedett és bevált. Unortodox utakon jár és mutatja az irányt országnak és világnak. A hagyományos képviseleti demokrácia úgy működik, hogy a választói csoportoknak a pártok mindenféle ígéreteket tesznek, aztán ezt teljesítik, vagy nem teljesítik, ennek ismeretes kockázatával. 2010-ben egyszeriben azzal találtunk szembe magunkat, hogy választási legitimációt a hatalomra került párt forradalomként értelmezi, amely rendszerváltásra jogosítja föl, noha mindezt korábban még ígéretként sem helyezte kilátásba, ilyesmiről egyetlen szót sem ejtett. Ezt hívják a vezérdemokrácia ideológusai és teoretikusai innovációnak. A magyar vezéruralom, amelyben már csak a lélek tartja a demokráciát, azért jöhetett létre olyan könnyen, mert a pártelvű képviseleti demokrácia 1989-től kezdődően lényegében két középosztályi konglomerátum, két oligarchikus politikai osztály csatájára, nem sokkal később már hideg polgárháborújára redukálódott, amelyből teljes mértékben kimaradt 2–3, ma már 4 millió ember, akiknek nem maradt képviselete a politikában. Az ő piacgazdasági szempontból értelmezhetetlen, de ettől még nem kevésbé létező szociális érdekeiket, igazságérzetüket senki nem képviselte, nemhogy nem hozta be a politikába, de kifejezetten igyekezett távol tartani a politikától.


– Ők a szegények.


– A szegények nem mennek el szavazni, mert fel sem merülhet bennük, hogy sorsuk függhet a választások kimenetelétől, így aztán a politika számára sem jelentenek semmit. A szocialista párt, amikor hatalmon volt, a hagyományos szociáldemokrata módon próbált osztogatni vagy inkább „csöpögtetni” valamit az állami forrásokból nekik is. Úgy próbálta pacifikálni a szegényeket és elszegényedőket, hogy egy kicsit mindenkinek adott. A vezérdemokráciában nem adnak, és a vezérdemokrácia középosztályi tömegei ezt rossz szemmel is néznék. Ne fecséreljék, ne forgácsolják szét a „nemzet erőforrásait” hanem azoknak adják oda, akik iparkodnak, akikből még lehet igazi középosztály: a „mieinknek”. Ez a gazdasági és egyszersmind szociális alapja a vezérdemokráciának. Nagyjából egy két és fél milliós középosztályról beszélhetünk, amelyet a Fidesz maga köré gyűjtött-tömörített, anyagilag érdekeltté tett az új uralmi rendszer fennmaradásában, politikailag pedig élmény- és értékvezérelten mozgósíthatóvá. A politikavallás csak egy áttétele ennek a mozgósíthatóságnak és a rendszerrel és a vezérrel való azonosulásnak. Ez a Fidesz-körüli társadalom korporációkba, hivatásrendekbe szerveződik, azaz a fideszes civiltársadalom meg van szervezve. Bármikor mozgósítható. Vele szemben egy katyvaszos konglomerátum semmit nem jelent, labdába sem rúghat.



Szilágyi Ákos és Friderikusz Sándor az ATV-ben


A választási bukás a vezérbe vetett politikai hitüket kérdőjelezte meg: hát isten leváltható? Isten megbukhat? meghalhat?


– Ön az írásában ezt az Orbán és a Fidesz iránti vallásos elkötelezettséget rögtön le is fordítja megszerezhető javakra, társadalmi, gazdasági előnyökre. Ennek is megvan a hoci-nesze oldala, én feltétel nélkül elfogadlak szentnek, cserébe te is segítesz megoldani az életem különböző problémáit. Ez az alku hogyan, mitől alakul ki és formálódik a vezér és imádattal teli tömege között


– Hogy kezdetben mi van, az nagy kérdés. Nehezen szétválasztható az anyagi és a hitszerű elem. Mert nem feltétlenül az érdek van kezdetben, lehet, hogy valóban valamiféle rajongás, imádat. Emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es vereségére. Nem abból a szempontból, hogy mindenki azt várta, hogy nyernek, s ehhez képest elvesztették a választásokat. Ez még Orbán Viktorban is, mint aggodalmas szavaiból még ma is kihallható, óriási traumát okozott. Ezt nem várta, többet várt az országtól és a népétől, ők nem ezt érdemelték. Elkezdődött az ő 2–3 milliós tömegeiben egy társadalmi méretű gyászmunka. Nem egyszerűen a hatalom elvesztése miatt, hanem azért, mert úgy élték meg a dolgot, hogy minden elveszett. Hogy a nemzet elveszett, a haza elveszett. Mert a választási bukás a vezérbe vetett politikai hitüket kérdőjelezte meg: hát isten leváltható? Isten megbukhat? meghalhat? Az én hitem akkor semmit nem ért? Hallottam ilyen beszélgetéseket villamosmegállóban annak idején: „Ha Viktorka elveszíti a választást, akkor az én életemnek vége.” Idős, 60–70 év körüli néni mondta ezt. És nem az öregkori agyérelmeszesedés vagy a hisztéria beszélt belőle, hanem a politikai hívő kétségbeesése. A politikai hit egyfajta alapzat, amelyben az eszelősség határát súroló rajongók mellett feltűnik a nagyon is észnél levő cinikusok, képmutatók, haszonlesők korrupt sáskaserege, akiket már csak a puszta anyagi érdek, a megvagyonosodás érdeke vezérel. Ez már 1998-ban elkezdődött. Akkor is azt mondták, hogy kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb. 2010-ben már rendszerváltást mondtak, és meg is csinálták. Ez már egy másik politikai rendszer, nem a 2010 előtti. Ezt senki sem veszi figyelembe, senki sem tudatosítja. Legfeljebb néhány politológus különféle szakmai és értelmiségi diskurzusok szintjén. De hogy ezt hogyan lehetne lefordítani az egyes ember szintjére, s ebből hogyan lehet újfajta politika? Legyünk őszinték! A szocialista párt megkísérelte 2006-ban, hogy a vezérdemokrácia általános – nem magyarországi – kihívására adjon egyfajta „vezérdemokratikus” választ Gyurcsány Ferenc személyében. Ő is vezérként lépett föl, a vezérdemokráciát képviselte, eleinte nem is sikertelenül, aztán kudarcot vallott, mindenestre nem hirdetett új rendszerváltást - azt próbálta volna meg! -, és a vezérdemokráciát nem a versengés beszűkítésével és a demokrácia, a jogállam lebontásával igyekezett megvalósítani, ami már a vezérállam előszobája.


Kiszűrni a rendszerből a hatalom elvesztésének kockázatát


– Most nézzük ennek a csodaváró, bálványimádó magatartásnak a gyökereit, s ez valószínűleg abban a vezéri felfogásban ragadható meg, amelyet Ön a türelmetlenség, akarnokság, erőszakosság egyenes útjának nevez a demokrácia girbegurba, egyeztetős, kompromisszumokkal teli, sok kitérős útjával szemben. Ez Ön szerint Orbán alkatából vagy egy alaposan végiggondolt hatalmi technikából ered?


– Ez ebből a másfajta rendszerből ered. Most már maradjunk a vezérdemokrácia meghatározásnál, noha nagyon sokféle nevet lehetne adni a mai rendszernek. De ezt nagyon találónak érzem. Ebben ugyanis valóban az erő és az akarat a döntő. Orbán állandóan háborút indít, ötpercenként frontokat nyit. Eredetileg ez a vezérdemokráciától sem idegen. Az nem lényege, hogy több vezér ne legyen. Természetesen alkati vonások sokasága kell ahhoz, hogy valaki ne csak győzelmet szomjazzon, hanem állandóan a győzelem fénykévéjében jelenjen meg, azaz mint olyasvalaki, aki nem tud veszíteni. Van, aki alkatilag nem tud veszíteni, s ezért nagyon gyakori, hogy sok-sok győzelem után irtóztatóan nagyot veszít. Ha egy olyan játszmában vagyok benne, ahol kalkulálom a veszteséget, tehát azt, hogy veszíthetek is, akkor ott sokféle mozgás lehetséges: visszalépés, kerülőút, megegyezés és így tovább. Nem lehet egyenes úton is eljutni a győzelemhez. Mit tudok viszont csinálni, ha nem kalkulálom a veszteséget, ha minden kockázatot kiszűrök? Mi jelent kockázatot a hatalomra? Kockázat a média szabadsága, az Alkotmánybíróság, kockázat a bíróság függetlensége, kockázat minden autonómia, személyes és szakmai, intézményi autonómia, tehát ezeket amennyire csak lehet, fölszámolom, kiszűröm, redukálom, s akkor lesz belőle egy nem-demokratikus vezérdemokrácia, ami persze teljes önellentmondás. Csak az mai rendszer köztes jellegét próbálom érzékeltetni vele: egyelőre vezérdemokrácia és vezérállam között egyensúlyoz. Személy szerint én nem rokonszenvezem a vezérdemokráciával, de nem tekintem eleve nem demokratikusnak. A vezérdemokrácia nem azonos a vezérállammal. Most is nagyon sok minden van ebben a mai magyar vezérdemokráciában, amit nem lehet egy szimplán autokratikus, pláne diktatórikus modellel leírni. Például vannak választások. Mondhatjuk persze, s ez már új vonás, ez nincs benne a Max Weber-i vezérdemokrácia-modellben, hogy mivel a választás is kockázat a vezéri hatalom számára, kiszűröm belőle azt a kockázatot, hogy elveszíthessem a hatalmat, vagyis azt a lehetőséget, hogy ne én győzzek. Normális esetben a választások kockázata éppen a hatalom elvesztése. A vezérdemokráciában is győzhet a hatalmon levővel szemben egy másik vezér. Fönnáll a kockázata, hogy megagitálják az embereket, hogy én rossz vagyok, rosszul teljesítettem, és ezért veszíthetek. A magyar vezérdemokráciában ezt a kockázatot is igyekeznek minimalizálni. Ezért megvásároljuk vagy kontroll alatt tartjuk azokat a nyilvános felületeket - média- és hirdetési felületeket -, amelyeken keresztül kikezdhetnek minket, megingathatják a vezérbe vetett hitet. Most nem mondom el ezredszer, hogy került a közszolgálati televíziótól a hirdetési piacig minden a hatalom kontrollja alá, hogy rajzolták újra a választási körzetek határait, hogy nagy eséllyel a hatalom javára billenjen a mérleg. Ebben még – most nagyon durván elmegyek a legszélső pontig, mert vannak jelei, pici jelei, nem lesz döntő – a pici választási csalások is benne vannak. Ez a Putyin-rendszer. Van bárkiben kétség afelől, hogy Putyin abszolút többséggel meg tudta volna nyerni a 2012-es elnökválasztást? Talán nem 78 százalékkal, hanem csak 58-cal. De a hatalom leválthatatlanságának biztosítása mindig túlbiztosítást feltételez.


A választásos autokráciák ott omlanak össze, ahol a gazdaság bajba kerül


– A rendszerbe tehát bele van építve a kis választási csalások lehetősége is?


– Ezt az egész rendszert úgy hívják, hogy elektorális vagy választásos autokrácia. Főleg Délkelet-Ázsiában van erre rengeteg példa. Szingapúrban 60 éve ugyanaz a család uralkodik, azt mondanám, közmegelégedésre, mert legalább gazdaságilag mögé tud tenni valamit a leválthatatlan uralomnak. Általában ezeknek a választásos autokráciák ott omlanak össze, ahol a gazdaság bajba kerül vagy kimerülnek a központosított és a rendszer kedvezményezetti körében újraelosztott erőforrások, ilyenkor viszont nagyon csúnya véget érnek. Ez még az újraelosztás színlelt módjaira is érvényes, mint amilyen a választási bázist szélesítő, úgynevezett „rezsiharc”, mert szép dolog a harc a rezsi csökkentésért, de akkor tartósan fönn is kell tartani a „kiharcolt” rezsiszintet, a szolgáltatások színvonalának megőrzése mellett. Ugyanígy a középosztálynak azt az életszínvonalat, amelyet a többi társadalmi csoporttól elvont és újra osztott jövedelmek révén átcsoportosított, mert ha nem tartja fenn, akkor összeomlik a rendszer. A forráskivonás és a forrás-átcsoportosítás azonban nem új források teremtése, tehát csak ideig-óráig képes biztosítani a rendszer számára elengedhetetlen középosztályi támogatást.


– Ennek a fülkeforradalmas rendszerváltásnak, a demokratikus hatalomgyakorlástól való elfordulásnak az előkészítése 8 éven át tartott. Kezdődött a 2002-ben a Testnevelési Egyetemen elmondott Orbán-beszéddel, a Kossuth téri nagybeszéddel, a polgári körök megalakításával, s végül is befejeződött a 2010-es kétharmados győzelemmel. Mindez ellenzékből történt, amikor a Fidesz számára sem törvényhozói, sem végrehajtói hatalom nem állt rendelkezésre. Hogy lehettek akkor mégis ilyen sikeresek, mi kellett ehhez?


A politikai ész felfüggesztése végzetes lehet


– Ez a politikavallási elem. Az az érzület, amely ennyi embert kivisz az utcára, mozgósítani tud. Mert itt természetesen soha nem az észre hatnak. Kantot szoktam idézni, aki a vallási hitet szellemesen az ész salto mortaléjának, az ész halálugrásának nevezi. De a vallási ugrás az egyes ember ügye és a lélekben kell elképzelni, nem a valóságban. Amióta a hit, legalábbis Európában, az egyes ember ügye, megszűntek a hitháborúk és a vallási közösségek kölcsönös egymást mészárlásai, senkinek nem okozhatunk sérelmet azzal, hogy hiszünk, ahogyan azzal sem, hogy nem hiszünk. A hit a felfoghatatlan Isten vonatkozásában természetes. Isten létét vagy nemlétét nem lehet tudományosan bizonyítani, ez nonszensz. De ha a politikai ész van fölfüggesztve, és a politikai hit lesz az ész halálugrása, akkor ennek kimenetele végzetes lehet. Hasonló a vallásháborúk kimeneteléhez, csak itt abszolút igazságigénnyel fellépő politikavallások fenekednek és háborúznak egymás ellen. A mediatizált tömegdemokráciában persze a politikai háború is szimuláció, de ettől még igaz, hogy az észre hatni, észérvekkel bizonyítani valamit széles tömegeknél nemigen lehet. Ez a tömegtársadalom alapvető konstrukciós problémája, amely csak a társadalom tömegszerűségével együtt szűnhet meg. Mert a 19. században mindenütt létezett mindenféle a választási cenzus. Tehát a 19. században a parlament majdnem tudósok, kifejezetten a felső osztályhoz tartozó politikusok meg mágnások, arisztokraták kiváltsága volt, szinte teljesen ki volt belőle szűrve a tömeg. Ott lehetett okoskodó demokráciát csinálni. Ez hívják a demokrácia deliberatív, vagyis mérlegelő modelljének. A 19. században az okoskodó tudományos vita, a pallérozott retorika határozta meg a parlamenti üléseket. A 20. században már nem. Itt már a képviseleti demokráciák szabad és egyenlő választásai révén a parlamentbe jutott pártok, jobbára osztálypártok kezdték lefedni a tömegtársadalmat. Ezek osztályok bomlottak fel szinte teljesen, a társadalom tovább individualizálódott és atomizálódott. Hol van az a munkásosztály Magyarországon, amely, mint József Attila írta, osztályharcban vasba öltözött? A szervezett munkásosztály? Vannak munkavállalók és munkaadók, ugyebár. Hol van a parasztság, amelyre a magyar népiek mozgalma épült? Van például hárommillió nyugdíjas Magyarországon, de ezeknek semmiféle közös identitása nincsen. Az állami újraelosztástól függő izolált magánemberek tömege. Szinte bármit meg lehet csinálni velük, ahogy egyébként meg lehet csinálni szinte mindenki mással is - pedagógusoktól az orvosi karig. Az agrárszektorban alig maradt valaki. És vannak azok, akik közvetve vagy közvetlenül is az államból élnek: a közmunkásoktól a tanárokig, a köztisztviselőktől az egészségügyi dolgozókig. Ők mind az államtól függnek, nem a piactól. Alig találunk másfél-kétmillió embert, aki a piaci szférában szerzi meg jövedelmét. Akkor miféle társadalom ez? Hogyan lehet erre a politikai érdekeket artikuláló pártpluralista rendszert fölépíteni? Sehogy. Vagyis jön a vezérdemokrácia.


– Akkor ezzel magyarázza például azt is, hogy nem voltak az ellenállásnak gócai? Mert mint a kés a vajon, úgy ment át Orbán Viktor szinte minden elképzelése az elmúlt négy évben. Nincs ellenállás, nincsenek szerveződések. Miért volt ennyire védtelen a magyar társadalom?


– Orbán felismerte, hogy a magyar társadalom zöme semmilyen ellenállást nem fog tanúsítani. Vannak kis radikális, marginális szélek, lehet, hogy ezek vastagodnak és a Jobbikhoz vándorolnak, mert más radikális párt Magyarországon nincsen, csak ez az ultranacionalista, ultrapopulista – hogy finom legyek. De a magyar társadalom egészében véve katyvaszos állapotban lévő társadalom. 1945 és 1956 között még nem így volt. 1956-ban pillanatok alatt megjelentek a pártok, megjelentek az érdekek és érdekképviseletek. A katyvaszosodás a Kádár-korszakban kezdődött, de valamilyen tagoltsága még volt a társadalomnak. 1989-ben aztán a kényszerből felvett, ormótlan, de magyarrá taposott államszocialista cipőket egyszeriben lerángatták az ország lábairól, fennen hirdetve: „Kelj fel és járj!”. Nemcsak rossz rendszer, egy társadalmi berendezkedés, hanem egy életvilág is összeomlott. Ezért is vegyült egyre erősebben a felszabadultság érzésébe a szorongásé, a rossz előérzeté. 1989-ben úgyszólván vezényszóra, felülről bevezették a demokráciát, jöttek az elitcsoportok, megtárgyalták a pártállami elittel, milyen feltételek mellett hajlandó megadni magát, és kihirdették, hogy akkor mostantól liberális demokráciában fogunk élni, csatlakozunk édeshazánkhoz, a Nyugathoz, és nemsokára olyan élet lesz itt, mint Bécsben. Csakugyan erről szólt milliók számára az elmúlt 25 év? Hogy a Nyugathoz tartozunk, hogy szabadságban élünk, hogy ugyanúgy élünk, mintha Bécsben lennénk, csak még egy kicsit jobban, mert magyarok vagyunk? Természetesen, nem! 1989-ben elitdemokrácia született, felülről bevezetett demokrácia, a társadalom megformálásával, a demokrácia meggyökereztetésével abszolút nem törődött senki. Nem most nem törődik, hanem huszonöt éve egyfolytában.


– Természetesnek tarja, hogy ez ide jutott? Ami ma van, egyenes következménye annak, ami az elmúlt 25 évben folyt?


– Abszolút. Igen. Ezt mondom.


– És el kell jutni a szakadékig, hogy az emberek felébredjenek ebből az ideológiai kábulatból?


– Sajnos mindig el kell jutni a szakadékig azokban a korszakokban és társadalmakban, ahol a politikavallás határozza meg egy társadalom mindennapjait, gazdaságpolitikáját, egész politikai rendszerét. Hangsúlyozom, hogy a vezérdemokráciából önmagából még nem következne ez. A magyar vezérdemokrácia sajnálatos módon közelebb van – nem állítom hogy azonos vele – a fasisztoid vagy totalitáris vezérállamhoz, mint a vezérdemokráciához, amely a politikai pártpluralizmusra épülő képviseleti rendszerrel szemben mindenütt megjelenik valamilyen mértékben. Nemcsak jobboldali rendszerekben. Baloldali elemző műhelyek is folyamatosan arról beszéltek a 2000-es évek elején, hogy elkerülhetetlenül prezidencializálódik a végrehajtó hatalom mindenütt, ahol nincs elnöki típusú demokrácia. Mert a mediatizáció miatt perszonifikálni kell a hatalmat. Azt is lehetne mondani, hogy a demokratikus társadalmakban is vezéresedik a hatalom. Franciaországban Sarkozy erre a jó példa, jelenleg Hollande egy ilyen ellenvezér, egy nem-vezér, ami szépen tükröződik népszerűségi mutatóiban és a nemzeti populista radikálisok előretörésében, de Thatcher és Blaire, sőt a maga módján Merkel is a vezérdemokrácia felé „húzták el” a lényegileg képviseleti rendszert, anélkül, hogy a demokrácia szűkült, a jogállamiság megcsappant volna. A mai magyar rendszerrel az a legnagyobb baj, hogy a demokratikus mechanizmusokat szünteti meg. Vagyis a demokráciában szabadon megnyilvánuló zűrzavart a demokrácia zűrzavaraként állítja be, megszüntetését pedig a demokrácia felszámolásában látja. Magyarországon tényleg zűrzavaros, kaotikus, veszekedős, korrupt volt a 2010 előtti demokrácia. De nem azért, mert demokrácia volt, hanem azért, mert nem volt eléggé demokrácia.


Azt a vigasztalanságot, azt a szétziláltságot, amely a mai magyar társadalmat áthatja, nem lehet szavakkal leírni


– Meg lehetett volna reformálni?


– Természetesen. Például nem vezérdemokrácia, hanem a partnerségi demokrácia, a közvetlen demokrácia, az önkormányzatiság felé elmozdulva vagy kombinálva a kettőt. Ezek lehetőségeket teremtenek a tanulásra, szinte iskolaként szolgálnak a helyi közösségek számára, hogy megtanulják, mit jelent az önkormányzás, hogyan képesek sorsukat saját kezükbe venni. Maguktól vagy könyvekből ezt sohasem fogják megtanulni. Semmi sincs a múltjukban, ami erre predesztinálná őket. Persze gazdasági és szociális háttér nélkül, mert meg kell élni az embereknek valamiből, ez nem megy. Aki jár vidékre, meg tölt időt falvakban, mint például én is, tudja, hogy azt a vigasztalanságot, azt a szétziláltságot, amely a mai magyar társadalmat áthatja, nem lehet szavakkal leírni. Tehát itt egy őrületes kihívás van, amelyre sajnálatos módon a Fideszt kihívó oldal, nevezzük baloldalnak vagy demokratikus oldalnak, nem válaszol. Nem a Fidesz szlogenjeire, verbális meg képi kereteire kell válaszolni, s még hülyébb kereteket készíteni, hanem a magyar társadalommal kell foglalkozni. Ha elvesztik a választást, elvesztik. Ki kellene találni egy olyan ellenajánlatot, amely a mai vezérdemokráciánál jobb, legalább abban jobb, hogy demokratikus. Visszaépíteni a demokráciát. De nem fölülről kezdve megint. Ők sem tudják kikerülni azt, hogy vezéreket produkáljanak. Nem lehet nem perszonifikálni a pártokat.


– Ha nyer a Fidesz, sikerülhet-e populista vezérdemokrácia konszolidációja? Ha igen, Ön szerint mit konszolidálnak, ezt a rendszert, vagy elképzelhető, hogy nyitnak a konszenzusos demokrácia felé?


– Ennek a rendszernek, tehát nem a vezérdemokráciának, hanem amit vezérdemokrácia címén az Orbán Viktor vezette Fidesz felépített Magyarországon négy év alatt, a legnagyobb kihívása, hogy konszolidálható-e egyáltalán. Ha igaz az, hogy az alapja egyfajta politikavallási hit, akkor ez igencsak kétséges. A kádári konszolidációnak a lényege volt, hogy visszavett a kommunizmust mint politikavallást lényegében ad acta tette. A Horthy-féle konszolidációban is a hitnek, az 1919–20-as különítményes nacionalista, antiszemita politikavallásnak a visszaszorulását láthatjuk. Képes-e ezt a vallási hitet visszaszorítani a jelenlegi rendszer anélkül, hogy saját társadalmi talaját, saját rajongó tömegeit elvesztené? Én azt látom, hogy a rendszer ebben a dilemmában őrlődik. Valószínűleg csak egy nem Orbán Viktor vezette, tehát nem karizmatikus Fidesz-politikus lenne képes rá, hogy a rendszert konszolidálja, méghozzá új, pótlólagos állami források előteremtésével, nem tudom, honnan. Nem tudom, létrejöhet-e ennek a rendkívüli rendszernek a köznapisága, amelyben a polgári élet szürke, helyenként piszkos prózája váltja fel a vallási hit és az akarat egzaltációját, és kiszámítható, stabil életviszonyok a vezér szüntelen innovációit.


– De ennek nincs realitása.


– Nagyon csekély. Én úgy gondolom, hogy tényleg a szakadék felé rohanunk.


A Deutschlandfunk német közszolgálati adó Magyarország energiafüggősége Oroszországtól címmel közölte Ingo Lierheimer összeállítását. Magyarország a gáz és olaj 80 százalékát Oroszországtól szerzi be. Ezen kívül az uniós tagállam Putyint nyerte meg az egyetlen magyar atomerőmű bővítéséhez. A fűtőelemek szállításában Magyarország szintén Oroszországtól való függőséget vállal.


Orbán Viktor alig került hivatalba, amikor 2010-ben a Kremlben nagyvonalú ajánlatot tett Putyinnak: Magyarország az orosz vasutak számára széles nyomtávú szakaszt akar építeni az ukrán határtól majdnem Budapestig, a szükséges logisztikai központtal és autópálya-csatlakozással együtt. Költség: négymilliárd amerikai dollár. A terv ugyan anyagi okokból máig terv maradt, de Orbán részéről ez világos gesztus volt, és megmutatja a nemrég újra megválasztott magyar kormányfő irányvonalát. Céltudatosan az unión kívül keres partnereket.


„Kína és India mellett Oroszországra is gondolok. Moszkvával ugyan van néhány konkrét gazdasági projektünk, de mindenekelőtt egy energiaszövetség, egy hosszú távú megállapodás a cél.”


Az energiaszövetség azonban egyoldalú, és Orbán még nagyobb mértékben Oroszországra helyezte át a súlypontot. Az uniós tagállam Magyarország nem csupán földgáz- és kőolaj-szükségletének 80 százalékát szerzi be Oroszországtól. Éppen három hónappal ezelőtt megnyerte partnerként a nagy keleti szomszédot az egyetlen magyar atomerőmű kibővítéséhez. Az erőmű Budapesttől 100 kilométerre délre áll, és a 80-as években szovjet segítséggel és technológiával épült fel. Most a Roszatom orosz állami konszern 10 milliárd eurót vesz a kezébe, hogy felépítse a két új tömböt. Orbán, aki a múltban mindig szembehelyezkedett a Nemzetközi Valutaalap hiteleivel, szívesen elfogadja az orosz pénzt.


„Az IMF megkövetelte, hogy csökkentsük a nyugdíjakat, és hogy nem adóztathatjuk meg a bankokat és a nemzetközi konszerneket. Ilyen kérdések az oroszokkal fel sem merülnek. Az oroszokkal kizárólag egy befektetés finanszírozásáról állapodunk meg.”


És ennek érdekében Orbán megkerüli még az EU által előírt pályáztatást is. Nemcsak egy francia, hanem egy amerikai, továbbá több ázsiai energiakonszern érdeklődött a bővítés iránt. Amely nem csupán egy földrengés veszélyeztette térségben valósul meg, hanem energiapolitikailag is kétséges. Egyfelől, mivel Magyarország a fűtőelemek szállítása terén is Oroszországtól való függőséget vállal, másfelől mert sokan nem fogadják el Orbán érvelését, miszerint a több nukleáris úton előállított áram csökkenti a fogyasztói árakat. Ilyen például Felsmann Balázs közgazdász a budapesti Corvinus egyetemről: „Orbán azt mondja, hogy az új reaktorok miatt az energiaárak 13 százalékkal csökkennek majd. Őszintén: mindenki, aki az atomenergia gazdaságosságát elemzi, tudja, hogy ez nem kedvező opció. nem tudom, hogyan csökkennének ettől a fogyasztói árak”.


Magyarország exportjának Oroszországba menő részaránya nő


Felsmann közgazdász, de érdekelt fél is. A gazdasági minisztérium államtitkára volt Gyurcsány szocialista miniszterelnök alatt, akit Orbán még ellenzékből Oroszországhoz való dörgölőzéssel vádolt. Alig került azonban hatalomra maga a jobboldali konzervatív kormányfő, nyomban támogatni kezdte a Déli Áramlat gázvezetéket, amely a tervek szerint Oroszországból közvetlenül szállít gázt Európába Magyarországon át. A Gazprom elnökének budapesti látogatását követően a Mol magyar energiaügyi konszern kivonult a Nabucco elnevezésű, konkurens európai projektből. Összességében érvényes, hogy a nyersanyag és a pénz nagystílűen Oroszországból érkezik. Magyarország Oroszországba főleg feldolgozott termékeket szállít. Todt Imre, a Magyar kereskedelmi Kamara munkatársa sorolja: „Elektronikus készülékekről, autóalkatrészekről, valamint vegyi és gyógyszeripari termékekről van szó. Ezeknek a területén az Oroszországba irányuló kivitel évente 5 százalékkal nő.”


E téren azonban Oroszország Magyarország számára mindeddig csak törpe volt. A magyar export háromnegyede az Európai Unióba irányul, mindössze 3 százalék megy Oroszországba. Ez annyit tesz, hogy Magyarország az Európai Unió nélkül nem tud létezni – de energiapolitikailag Oroszország nélkül nem tud meglenni.





Az interjút Kerényi Ádám írta le