Pápák ürügyén
- Részletek
- Napi apró
- 2014. április 29. kedd, 07:12
- Lángh Júlia
Most egy nagyon szubjektív jegyzetet próbálok közölni, Zsófi meg fogja nekem bocsátani, de egy vadonatúj vagy annak érzett benyomást szeretnék másokkal is megosztani.
Tegnap este, vagy az már tegnapelőtt volt, nem tudom – éppen többlépcsős költözködésben vagyok, nem bírom pontosan követni a külső eseményeket –, fél kilenckor nyitottam ki a tévét, a francia híradóra; bevallom, a magyarokat, az úgynevezett „miénket” is (ez is micsoda hülyeség), egyre ritkábban figyelem.
Aznap volt ez a pápákszenttéavatási szupershow Rómában, gondolom, a világ összes tévéhíradója ezzel nyitott, grandiózus látvány volt. A franciák közvetítéséből egy hatalmas nemzetközi tömegeket mozgató, békével és megbékéléssel teli, lelkes, de nem túlzó, csupa pozitív energiát sugárzó őszinte világmozgalom képe bontakozott ki. Összekötötte őket, papi méltóságokat és öt földrészről jött híveket a közös hit, aminek kölcsönösen a megerősítését nyújtották és kapták a méltóságos és emberi ceremónián. És közben humor is volt, némi vásári hangulat, láttam egy pápát figurázó bábut lengetni a tömeg feje fölött, páparuhába öltöztetett kisfiúk sorát, jelmezt viselő embereket, és mindenütt sugárzó, nyugodt, békés arcokat. Aztán egy nagyon emberi mozzanat, amit a tudósító ki is emelt: ahogy a két korábbi pápa együttes szentté avatásán a két mostani, azaz az aktuális Ferenc és a trónjáról lemondott Benedek pápa köszönti egymást: állnak egymással szemben, két megtört hátú öregember, és semmi ceremoniális köszöntés, semmi formaság, fogják egymás kezét, két kézzel, hosszan szorítva, mint két igazi, lelkiekben és szellemiekben mélyen közeli barát.
Azon kaptam magam, hogy tetszett ez az egész. Mintha hirtelen megértettem volna valamit. Hogy ez a katolikus egyház nemcsak az a sok álszentség, aminek a látványától én már kiskamasz koromban messzire elmenekültem, meg mindaz a sok disznóság, amelyet joggal a Vatikán szemére lehet vetni, a hajdani inkvizíciótól a mai pedofil papokig, hanem valami más is, méghozzá valami nyugodt erő, súly, hatalom a nemzetközi játszmában. Ami most, hogy ezt a nagyon békepárti arculatát mutatta, valamiféle biztatást is jelentett.
Ne kerteljek: azon drukkolok, hogy a világ keresztényei, ha már ekkora erőt képviselnek, segítsenek hatékonyan bele abba a közös munkába, amelynek az a lényege, hogy ezen az egyre szűkebb bolygón ahelyett, hogy ölnénk egymást, inkább intelligensen megférjünk, ha lehet, egymás – és egymás mássága – tiszteletében. Na hát ez nagyon kemény munka lesz, ha egyáltalán sikerül, és félreértés ne essék, ez egyáltalán nem várható a kereszténydemokrata pártoktól, meg semmilyen párttól sem; ők más életsíkon mozognak. Meg hát itt most messze nem csupán a keresztény és keresztyén gondolatkörről van szó, hanem minden vallásról.
Amit fölfedezni véltem a TV5Monde tudósítása közben, az Malraux igaza volt: a 21. század vagy vallásos lesz, vagy nem lesz. Persze állítólag nem is mondta, vagy ha igen, nem így, vallásos helyett spirituálisat emlegetve, mindegy, ezt a mondatot néhány évtizeddel ezelőtt nagyon megjegyeztem magamnak, de sosem értettem igazán. Annyira beoltva érzem magam minden vallássá vált hit ellen, hogy nem kívántam olyan jövőképet, amelyet valamely intézménnyé vált vallás nyújthatna.
Csakhogy most nem egy, hanem több vallásról van szó. Zsidó, keresztény, moszlim, buddhista, sintoista, hinduista, animista és még sok más, mind együtt legyenek egyetértésben arról, hogy az emberi élet maga a szentség, és ezért nem szabad kioltani. Mondjuk elvben egyet is értenek ebben, csak éppen a valóság más.
Ezt a vatikáni közvetítést nézve hirtelen úgy éreztem, hogy most először nem haragszom rájuk. Sőt, tetszenek, noha továbbra sem érzem magam közülük valónak, de örülök, hogy vannak. Pontosabban hogy olyanok, amilyennek most mutatkoznak, és maradjanak is ilyenek. Mert ha nagy tömegek lesznek mélyen, belülről és őszitén hívők, és bármelyik vallásban, akkor talán még megmenthető a helyzet, és nem kell a leggazdagabb elitnek művárosokba költöznie a Marson, míg mi itt rohadunk a végsőkig kizsigerelt, halódó bolygón elemésztődve.
A létező vallásokhoz nagyon fontos hozzásorolni azt a pontosan meg nem nevezhető, de azt hiszem igen jelentős tömeget, amelyet a tételes vallásokhoz nem tartozó, de nem ateista világnézetűek jelentenek. Vallásos a maga módján, így szokták jelölni. Istenben, túlvilági létben, ezekben a meseszerűen kitalált, színes történetekben nem hiszek, de „valami van”, az anyagban van egy szellemi erő, amely minket meghalad. És aki ilyesmit érez, az már szinte magától betartja a tízparancsolatot, még ha soha nem is hallott róla, mert valamilyen morális késztetést érez a jóra. (Na jó, jó esetben.)
Tudom én, hogy óriási közhelyeket mondok. De úgy éreztem, meg kell osztanom azt a fölfedezésemet, hogy mindannyiunknak minden vallással ki kell békülnünk, és egymást támogatva és erősítve kell dolgoznunk, hogy ne legyen baj. Nagyon nehéz lesz: aggályos, hogy a politikai pártok ezt csak nehezítenék, mert az az egyház, azok az egyházak, amelyekre ők támaszkodnak, ugyanabban a trippben mozognak, a világi hataloméban. Persze, megkapták a kedvezményeiket, nem úgy, mint az az egyetlen egyház, amely az általam ismertek közül egyedül hiteles és igazi, Iványi Gábor MET-egyháza…
Miért nem beszélünk többet a vallások szerepéről?
