Levelek
- Részletek
- 2014. máj. 05. hétfő, 04:20
- Szász Anna
Amiről nem lehet beszélni, mondta egy Wittgenstein nevű filozófus, arról hallgatni kell.
Barátnőm, kiváló publicista, rábeszélt arra, hogy írjam meg a Facebook Családom és a holokauszt című oldalára a saját történeteimet. Nem könnyen, talán éppen azért, mert erről most túl sok szó esik. Végül mégis írtam három történetet anyámról, aki bátor volt, sőt, hősies. Neki köszönhetjük, az öcsém és én, hogy életben maradtunk.
Most egy jó ideje apám munkaszolgálatban írott leveleit olvasom. Először 1940-ben hívták be, akkor csak három hónapra, és az országhatáron belül teljesített szolgálatot. Írt hivatalos úton, tábori postai levelezőlapon, és írt leveleket, amelyeket látogatók vagy leszerelő bajtársak vittek, illetve hoztak magukkal.
Másodszor 1941 őszén kapott SAS behívót, ekkor a századát a német és a magyar csapatok által megszállt Ukrajnába vitték.
A SAS behívóról írta Nagybaczoni Nagy Vilmos Végzetes esztendők című könyvében, az a Nagybaczoni, aki „ember maradt az embertelenségben”, 1942 szeptemberétől nyolc vagy kilenc hónapig honvédelmi miniszter: „Már néhány napi működés után láttam, hogy a legnehezebb, legsúlyosabb problémák egyike a zsidókérdés, mely a hadseregen belül minden vonatkozásban jelentkezett. Itt volt elsősorban a munkaszolgálatosok ügye. A zsidókból munkásszázadokat alakítottak, de a behívásokat nem korosztályonként, hanem úgynevezett ’SAS’ – siess, azonnal, siess” – behívókkal intézték. Ebből a legsúlyosabb visszaélések keletkeztek. Ha valakinek egy zsidóval valami ügye volt, azt úgy intézte el, hogy behívatta az illetőt munkaszolgálatra, bármilyen korú, vagy társadalmi állású is volt.”
Apám 25 hónapig volt kint Ukrajnában. Onnan, ha lehetett, kétnaponta küldte a tábori postai levelezőlapjait, amelyeket természetesen ellenőriztek.
Voltaképpen csoda, hogy az 1944-es sorozatos meg az azutáni költözködések ellenére a lapok és levelek megmaradtak, és az is, hogy ma, több mint hetven év után is tisztán olvashatók.
Ezeken a lapokon apám ritkán írt magáról mást, mint hogy „Én jól vagyok, testleg-lelkileg egészséges”, de a szüleim közötti sűrű levelezőlap-váltásnak köszönhetően apám részt vett a mi itthoni életünkben, minden, velünk kapcsolatos mozzanat érdekelte. Írt külön nekünk is, a gyerekeinek, az 1942-es húsvétra egy mesét. Néha elfogta a kétség, hogy vajon megismerjük-e, ha a hosszú távollét után hazatér.
Mert haza akart jönni.
Noha ott kint látta, tudta, mi történik a németek megszállta területeken a zsidókkal. Abban az ukrajnai városban, ahol a leghosszabb ideig tartózkodtak, a helyi partizánok vezetője felajánlotta, hogy elbújtatja, míg a Vörös Hadsereg odaér. De nem fogadta el.
Leszerelt 1943. októberében. Volt nyolc hónapja, hogy együtt legyen a családjával.
Nem sokkal a német megszállás után újból megjött a SAS behívója, 1944. június 2-án bevonult.
Komáromba került, egy hidász zászlóaljba, onnan még küldte a maga, mindenek ellenére reményekkel teli lapjait. „Büszke vagyok Reád és a gyerekekre, hogy fegyelmezettek és keménykötésűek vagytok, magamról is nyugodtan megállapíthatom, hogy igyekszem lehető legfegyelmezettebben viselkedni és lelkileg teljesen intaktan tartani magam.” Ez egy július 5-i keltezésű lap, akkor már javában folyt a vidéki zsidóság gettóba hurcolása, majd bevagonírozása.
Az utolsó lapját október 30-án írta. Akkortól már nem tudta, mi hol és merre vagyunk.
Aztán már csak egy bajtársától, Párizsból érkezett levél anyámnak, 1946-ban.
„Drága nagyságos asszonyom,
….levele nagyon lesújtott, mert teljes biztonsággal csak most értesültem magam is róla, hogy a R. nem került haza. Igaz, ennek ellenkezőjét nagy meglepetéssel, de természetesen még nagyobb örömmel fogadtam volna, de végeredményben egy szikra kis reményem mégis volt… mert ott, ahol mi voltunk, az életbenmaradási lehetőséget csak egy kis tört számmal lehetne kifejezni.
Tehát most már érti, miért nem hivatalos hangú a levelem. De ha szüksége van rá, írjon. És megírom a hivatalos hangú levelet és az a néhány buchenwaldi életben maradott, akiket a szövetségből ismerek, mind alá fogja írni. Mert mi tanúi voltunk a Róbertek, Ernők, Richárdok, Lacik és Józsik halálának, mind férjek, apák és gyermekek, fessek és erősek, sajnos mind egyformán haltak meg. Mi láttuk őket meghalni. Mi néhány életben maradott, nyugodt lélekkel tanúskodhatunk…”
Apám épphogy betöltötte a 43. évét, amikor meghalt.
Ennek majdnem hetven éve.
Csak a levelei maradtak meg. Hetven év után még ma is megszólítanak.
Elhangzott 2014. április 30-án, a Civil Rádió Kávészünet című műsorában.
