Megvilágosodások



Nem a választások másnapján, hanem jó fél évvel a választások előtt valószínűsíteni lehetett a választások eredményét. Már akkor, amikor a Simon-ügynek még a gyújtózsinórja sem égett, meg akkor is, amikor a tetszőleges mezbe bújtatott kampányretorika kötelezően a győzelmet sulykolta, és akkor is, amikor sokakban tiszteletreméltóan élt a remény, hogy hátha. Azt viszont nem csak nagy valószínűséggel, hanem teljes bizonyossággal lehetett tudni, hogy az eredmények ismeretében az ellenzék vezető politikusai megvilágosodnak, és egymás után mondják meg a tutit, hogy miért is nem sikerült, sikerülhetett a fordulat. Természetesen arról, ami a valódi politikusi eszköztár része lenne, hogy ugyanis mit kellett volna másképp csinálni, egy szó sem esik, csak arról, ami magától értetődően rossz, szánalmas és csapnivaló volt. Olyan ez, a szokásosan sántító hasonlattal, hogy azt tudjuk, a repülőgép lezuhant, de hogy ez miért történt, az annak a bizonyos fekete doboznak a titka, amelyet lázasan keres mindenki. Persze, lehet erre azt mondani, hogy na ja, megint kampány van, uniós választások jönnek, és most külön-külön mérhető lesz a pártok – mije is? – mondjuk kampányteljesítménye, csak hát úgy tűnik, nincs az a katasztrofális vereség, amely a pártházakban kicserélné a moralitás elfüstölt biztosítékait.


Nem foglalkozom Orbánékkal, mert a pártgenetikus hazudozók nem megvilágosodtak, hanem igazolva látnak minden igazolhatatlant, nemzeti akaratnak kiáltják ki a szavazóik a többség akaratát, vagyis tényleg ott folytatják a hazugságdömpinget is, ahol abbahagyták. Stadionról stadionra. „Hol van az a Barcelona?” – harsogta Kósa polgármester a debreceni stadionavatón, Orbán vigyázó szeme és megerősítése kíséretében, aki nagyjából azt mondta, hogy ez a mi munkánk és nem is kevés… És ebben a kihívó, hőbörgő, kivagyi, aránytévesztő és manipulatív retorikában ott van minden, amit erről a politikáról tudni lehet és tudni érdemes. Most a Jobbik retorikáját is mellőzném, de erre hivatott társadalomkutatóknak bőven kell hogy adjon tennivalót az elfekélyesedés diagnosztizálása és az esetleges terápiához vezető utak felvázolása. (És akkor mi van? – kérdezhetnénk cinikusan. Semmi. Egyelőre semmi. De nem lehet nem dokumentálni, kutatni, elemezni mindazt, ami velünk történik. Akkor is, ha ez pusztán vegetációnak tűnik. Kilégzés, belégzés.)


Schiffer LMP-je a nagy csapda. A korábban is Gyurcsány (a balliberális oldal) és Orbán közé egyenlőségjelet tevő Schiffer kvázi-önállóság melletti döntése és önálló indulása a választásokon a legújabb kori politikatörténet extrém gyávasága. Természetesen az LMP-vel sem nyert volna a tessék-lássék összefogott ellenzék, de Schiffer, miközben álságosan azt hangoztatta, hogy le kell váltani a kormányt, úgy döntött, hogy Orbán a kisebbik rossz. A reményt vette el százezrektől, miközben tudnia kellett, mit művelt és még mit fog művelni ezzel az országgal Orbán. Természetesen joga van azt tenni, amit tesz, joga van cinkosnak lenni, azzal a nem túl veretes szöveggel, hogy hosszú távon majd az idő őt igazolja, meg se egyik, se másik, stb. A moralitást, a tisztességet nem az eltelt idő hitelesíti. Erre a zöldségre nincs és nem is lehet mentség, napláne, hogy kicsavarta magából a „kormányt nem váltó nem összefogás” kudarcáról szóló megvilágosodást is, meg azt, hogy „Kelet-Közép-Európa történetében először fordul elő, hogy egy ökopolitikai, globalizációkritikus párt egymást követő két cikluson keresztül önálló frakcióval részese legyen a törvényhozásnak”. Az viszont nem először fordul elő Kelet-Közép-Európa történetében, hogy egy 3,4 százalékos támogatottságú párt vezetője nettó hülyeséget beszél. Mert hát ugye az előbbi mondatnak kb. annyi az értelme, mint annak, hogy „az igazi kihívás az”, hogy jelen tudjanak lenni az ország minél több pontján. Kelet-Közép-Európa, meg Nyírbátor. Hát nem más (a politika), hanem hasonmás. Lehetett volna, de nem lett.


Bajnai is megvilágosodott. Értem én, hogy permanens kampány van, és a bukás után kell valamit mondani, de azért azok a mondatok, hogy „a kormányváltó erők nem értették meg pontosan, mit akar az ország, nem tudtak elszámolni a múltjukkal, így nem tudtak hitelesen beszélni a jövőről sem, ezért – mondta – tartalmi, szervezeti és személyi változásokra, új politikára és új csapatra van szükség a demokratikus ellenzéki oldalon” – legyünk nagyvonalúak, fáradtságról tanúskodnak. Püff. Hát ehhez nem kell Szigetvári Viktor, lássuk be, ez nem egy szellemi Rubik kocka. Vagy tessék rendesen üzenni (odamondani) Mesterházynak, Gyurcsánynak vagy… mindegy, biztos jó szándékkal mondta, csak hát ilyen laposakat egy másik alakzat vezetője szokott előremenet közben mikrofonba mondani. Kérdés továbbá, hogy akkor, ha ilyen általános a konklúzió, ez miért nem vonatkozik a saját alakulatra? Bajnai a kampány hajrájában személyesen igen jól szerepelt, csak hát ennél gyengébb szakértői stábja alighanem csak az MSZP-nek volt. Nem elég technokratának lenni, annak is kell látszani.


Gyurcsány világos, tiszta víziót, hihető szándékot vázol a Népszabadságban Európai Egyesült Államokat! című írásában, a kampányban is korrekt és magával ragadó volt, ez az ő világa… Ha egyszer nyócévmúlva különválasztható lesz a miniszterelnöki és a pártelnöki feladatkör, akkor erős politikai vezetője lehet a DK-nak. Csak azt mondatot tudnám felejteni, hogy „Attila olyan erényeket mutatott meg a tárgyalások során, amely meggyőzheti a szavazókat, hogy jó miniszterelnöke lesz az országnak”. Most persze hagyjuk a csudába, hogy Attila belső tárgyalásokon mutatott erényeit sajnos nem tapasztalhatták meg a szavazók, de Gyurcsány komolyan azt gondolta, hogy Mesterházy jó miniszterelnök lesz? „Egy csudát” – hogy klasszikust idézzek. Aki néhány hónapja még kétharmados győzelmet sem tartott kizártnak, majd néhány napja, az ő tudtával, pártja ajánlatot tesz az LMP-nek, hogy ugyan, jelöljék már ők a főpolgármestert Budapesten! Miközben képtelen volt egyet hátralépni a miniszterelnök-jelöltségért folyó versenyben az egész egyszerűen más súlycsoportot képviselő Bajnai érdekében. Erények és arányok. Na, ne! „Felszántjuk az országot!” – mantrázta Mesterházy az apparátusi zsargont, miközben tájolásai során csak a saját fanklub közé ment be az eke a nagyvárosok sportcsarnokaiban – egyetlen „kihozható”, jól megjegyezhető mondat nélkül. Nemhogy nem tudta a történelem szemétdombjára küldeni Orbán kormányát, de ez a szemétdomb tovább növekedhet, ki tudja meddig. Ma már – rajta kívül – mindenki tudja, hogy mennie kell. Vagy maradnia. Mindegy.


Valójában az ellenzék pártjai – nem egyforma arányban ugyan – három kampánytárgyból vizsgáztak elégtelenre: valóságismeretből (szociálpszichológiából), nyelvhasználatból és az ezzel összefüggő politikai marketingből. Most megvilágosodnak: nem elég kutatásokat elemezni, nem elég szociológiai elemzéseket olvasni. A helyi feszültségeket, irritációkat, indulatokat pontosan ismerő és közvetítő „mi emberünk” kellene minden településre, akik nem a vezetőknek megfelelni akaró, a központi direktívákat visszamondó figurák, hanem a személyességet élesen felvállaló, felelős munkatársak. A magyar valóság helyi választói a kampányidőszakra már nem a drága és szerény hatékonyságú (hiszen nyilvánvalóan csak a feltétlen hívőket bevonzó) sportcsarnoki show-imitációkat preferálták. A változást akarók a vidéki településeken nem „alkotmányváltoztatást”, „új oktatási rendszert”, „vállalkozói hitelkonstrukciókat”, „új egészségpolitikát”, „földkoncepciót” akartak, hanem ezek deriváltjait, mindennapjaik néven nevezhető történéseinek megfordítását: adják vissza az iskolát az igazgatójával együtt, rendeljen heti két nap a gyerekorvos a községben, gazdálkodhassanak tovább az eddigi földbérleményen, és így tovább. Ráadásul ugyanazzal az ekével a nagyon különböző földeket nem lehet (meg)művelni – állítják a művelés-szakértők.


A legtöbb esetben a kampányrendezvényeken hiányzott a valódi dialógus, a természetes, egyszerű, a valódi azonosulást reprezentáló beszéd. Kommunikáció persze zajlott, őszinte érintést és visszajelzést adó párbeszéd kevéssé. Magyar-magyar tolmácsra lett volna szükség az események sokaságán, és alig érthető, hogy a kommunikáció fontos változóit – a médium (a kampánygyűlést tartó vezérszónok) verbális, stiláris adottságai, beszédének hatásmechanizmusa, a megszólalás műfaja (pulpitus? színpadi séta? ál-interjú? párbeszéd? kinyilatkoztatás? stb.) a hallgatóság (célközönség) mentális elérhetősége és az adott helyzetben domináns attitűdjei – figyelembe vették volna. Árulkodó, hogy a kampányfőnökök szinte az összes interjúban egy-egy vezető 250–270 helyszínem való fellépéséről (vagyis darabszámokról) és nem a kampányüzenetek sikeréről, hatékonyságáról, a rájuk adott közönségreakciókról beszéltek.



The show most go on – „Ez csak izzadság” (MeatBallCandy.com)

Ami pedig a politikai marketinget illeti: 2014-ben, amikor könyvtárnyi irodalma van már a témának, tucatnyi professzionális tréningcég lett volna képes felkészíteni erre a speciális termékmarketingre a szervezeteket, szóvivőket, előadókat (vigyázat: nem elhasznált médiamunkások három lapos hétvégi trükkjére gondolok), alig érthető ez a tudáshiány. Csak példaként: az órásplakátok színvonaltalan, üzenetmentes layoutja világosan mutatta, hogy se termék, se kreativitás, se üzenet. Ha az erősen vitatott pártelnök mellé hasonló dizájnban odarakjuk a helyi jelöltet, az kinek jó? A pártelnöknek? Akkor ez azt jelentené, hogy a helyi jelölt nála erősebb figura. A helyi jelöltnek? Akkor meg az az üzenet, hogy jelöltünk kézi vezérlésre szorul. És csak halkan: az ellenzéki plakátok, médiatermékek is közpénzből készültek. A baloldali (?) Kormányváltók kampányköltése 1,6 milliárd forint volt. Az izraeli varázslónak, miután „lejárt a szerződése”, visszafogottsága mellett sem volt túl hízelgő véleménye az MSZP kampánystábjáról.


The show most go on (The Show Most Go On, Queen, 2001): épül a szobor a Szabadság téren, Kishantos már senki sem érdekel, az új, kényelmesebb parlamentben már megtörtént a nagy helyosztás, Mesterházy egyhangú szavazással frakcióvezető lett, keményen szembeszáll majd Orbánnal, miközben Simon finom árnyéka a szoci széksorokra vetül. Uniós választások jönnek, az MSZP listáját egy olyan ember vezeti, aki azt állítja, hogy „két ciklusban gondolkozom az EP-ben, de úgy, hogy egy vadiúj kultúráját akarom megteremteni az európai képviseletnek, ami szorosan kötődik a választókhoz”. (Nyilván a marxista választókhoz, akikről persze a Kapitánynak fogalma sem lehet.) Majd így folytatja: „Még nem tudom, melyik szakbizottságba ülök be, de lehet, ez akár ki is marad, annyi dolgom lesz a hazai visszacsatolásokkal.” Mielőtt azzal vádolnának, hogy a fenti ostobaság a szövegkörnyezetből kiemelt, kontextusait mellőző manipulatív részlet, tessék elolvasni az Indexnek adott teljes interjút (Szanyi Tibor: Hajajajajaj!), és ez után szavazzanak, arra, akire akarnak.


Mármost, ami a helyzetünket illeti, nemhogy a szokásosan megjósolt „forró ősz” marad el, hanem alighanem az ősz is. Tarlós álmában csönget egy picit. Egyetértek Szanyival: Hajajajajaj!





Simkó János

Újságíró