rss      tw      fb
Keres

A „folytatjuk” programja az oktatásban



Aki azt állítja, hogy a közoktatás rendszerének szétverése befejeződött, az egyrészt jól látja és jól értékeli a helyzetet, másrészt viszont tévedésben van. A közoktatás rendszere ugyanis több elemre osztható. Egyes elemeinek megszállása és megsemmisítése valóban végbement. Más elemeinek megszállása megtörtént, szétverésükhöz, a megkezdett rombolási folyamatok folytatásához és befejezéséhez azonban még némi időre van szükség, amit a hatalom meg is kapott a választóktól. A közoktatás rendszere több ezer milliárdos értéket képvisel. Ennek egy része pénzben ki nem fejezhető vagyoni értékű jogokból, más része jól forintosítható ingó és ingatlanvagyonból áll. Ez a rendszer pénzben ugyancsak ki nem fejezhető értékeket állított elő. A vagyoni értékű jogokat nevezzük szellemi tőkének. Az ingó és ingatlanvagyont nevezzük vagyoni tőkének. Az előállított értéket nevezzük hozzáadott értéknek. A közoktatás rendszerében mind a három elem társadalmi, közösségi célokat, érdekeket szolgált. A rendszer működtetése a helyi közügyek közé tartozott, és a törvény 1993-as elfogadásakor megfogalmazott célokat szolgálták: tolódjon ki minél messzebbre a pályaválasztás kényszere, tizenhat éves kor után kezdődjön a szakképzés, növekedjen az iskolában eltöltött évek száma, a korosztály hetvenöt százaléka szerezzen érettségi bizonyítványt. Mindezek eredményeképpen növekedjen az összlakosság iskolázottsági szintje, megalapozva ily módon a gazdaság fenntartható fejlődését.


A helyzet alapvetően megváltozott a rendszer államosításával. Az államosítás következtében a köznevelés irányítása, ellenőrzése, működtetése, intézményeinek fenntartása lényegében állami monopóliummá vált. Az állam lemondott arról, hogy tovább folytassa az eredeti célkitűzéseket: csökkentette a tankötelezettség idejét, megszigorította a középiskolába való belépés feltételeit, tizenhat éves kor elérése után kiesnek a rendszerből azok, akik átlag alatti teljesítményt érnek el. Megfogalmazódott az a szándék is, hogy az adott korosztály több mint ötven százaléka legfeljebb a hároméves szakiskolát végezze el. Az egységes, egyenértékű érettségi megszüntetésével keveseknek nyíljon lehetőség – az elitképzést biztosító felsőoktatásba való belépéshez szükséges – gimnáziumi érettségi megszerzésére.


Az állami intézmények mellett működhetnek az egyházi és a magánintézmények, amelyek – a finanszírozás, az engedélyezési eljárások, az állami ellenőrzési rendszer miatt – ki vannak szolgáltatva a hatalomnak. Az egyházi intézmények kivételezett helyzetbe kerültek. Az állam szándéka szerint szervezik és biztosítják az elitképzés bázisát. Az óvodák önkormányzati fenntartásban maradtak, lényegében megtarthatták azokat a jogosítványaikat, amelyek a közoktatás rendszerében megillették őket. Ám a munkájuk eredményességét nagyban rontja, hogy a köznevelés intézményrendszerétől elszigetelve láthatják el a feladataikat.


A közoktatás szellemi tőkéje magába foglalta mindazokat a dokumentumokat, amelyeket az iskolák és a kollégiumok elkészítettek az elmúlt húsz évben. Ezek nemcsak helyi tantervekből álltak, hanem tartalmazták az iskolák által kidolgozott kerettanterveket, pedagógiai rendszereket, tankönyveket. Az államosítással a volt önkormányzati intézmények megszűntek, egy hivatal részévé váltak, jogszerző képességüket felszámolták, dokumentációjuk tulajdonjogát elvesztették, ez átszállt az államra, az állam pedig a kukába hajította. A közoktatás szellemi tőkéje magába foglalta a tanítás szabadságát, a nevelőtestületi közös gondolkodás jogát és felelősségét, a pedagógus nagyfokú mozgásterét a nevelőtestületi döntések keretein belül. Így kaphatott egy-egy iskola, kollégium önálló, sajátos arculatot. Az intézményfenntartó hivatal szervezeti egységévé vált köznevelési intézmények viszont nem rendelkeznek költségvetéssel, vezetőjük nem létesíthet foglalkoztatási jogviszonyt. Minden pedagógusnak egyetlen személy, az intézményfenntartó hivatal elnöke a munkáltatója. Így minden pedagógus kiszolgáltatottá vált, nem válthat munkahelyet az állami rendszeren belül, csak az ő engedélyével. Az intézményvezető nem alakíthatja az intézmény arculata szerint a nevelőtestületet. Az állami kötelező tantervek és a hozzájuk rendelt kötelező tankönyvek megszüntették az iskolai innovációt, az egyéni tanulási útvonalak kidolgozásának lehetőségét. A pedagógus az állami tanterv végrehajtójává vált. A közoktatás szellemi tőkéje magába foglalta a befogadó, nyitott, partneri kapcsolatokra épülő intézmény eszméjét, a pedagógus-szülő-tanuló együttműködésére, az új pedagógiai módszerek befogadására, a tanulói munkaterhek csökkentésére épülő tanulási-tanítási folyamat kialakításának lehetőségét. A tantervi utasítás bevezetése együtt járt a tanulói munkaterhek radikális megnövelésével, a készségek, képességek fejlesztésére irányuló pedagógiai folyamatoknak az elszámoltatásra épülő, hagyományos poroszos nevelésnek és oktatásnak a rehabilitálásával. Nem a gyerek mindenek felett álló érdekének, hanem az állami akaratnak kell érvényesülnie. Nem vitás, a közoktatás szellemi tőkéjének felszámolása az előző kormányzati ciklus „sikertörténetei” közé tartozik.


A közoktatás vagyoni tőkéjének jelentős részét az állam adta át 1990-ben a helyi önkormányzatoknak. Ezt a vagyont az önkormányzatok megőrizték, megóvták, bővítették, fejlesztették. A vagyoni tőkéhez kapcsolható szellemi tőke a többcélú intézmények széles skálájának kialakulása. A többcélú intézményrendszerben az önkormányzatok a gyerekeknek legjobb megoldásokat alakíthatták ki, összekapcsolva például az óvodát, az iskolát a könyvtárral, a sport- és kulturális intézményekkel. Ezzel a megoldással biztosítani lehetett, hogy a gyerek egyetlen intézményen belül jusson el az óvodától az érettségiig, illetve azt is, hogy abban az intézményben, amelyben a tanulmányait folytatja, megtalálja a szabadidő hasznos eltöltéséhez szükséges feltételeket, szolgáltatásokat is. A vagyoni tőke jelenleg nélkülözi a gondos gazda óvó kezét, de felélése még várat magára. Igaz, a többcélú intézményeket elemeikre szedték szét. Az államosítás azonban a vagyoni tőke tekintetében még csak részlegesen zajlott le. Első lépésben az állam kártalanítás nélkül kisajátította a megyei önkormányzatok fenntartásában lévő közoktatási intézmények ingó és ingatlan vagyonát. A második államosítási körben azonban már nem a tulajdonjogot szerezte meg az állam, hanem „csupán” a vagyon feletti rendelkezés jogát. Egyidejűleg arra kötelezte a háromezer lélekszámúnál nagyobb települési önkormányzatokat, hogy az állam által ingyenesen megszerzett és ellenszolgáltatás nélkül használt tulajdonukat tartsák rendben, illetve az elkobzott ingatlanokban lévő intézmények működéséhez szükséges tárgyi feltételekről gondoskodjanak. A gyakorlatban ez a megoldás azzal a következménnyel járt, hogy az elmúlt kormányzati ciklusban, a vagyontárgyak megóvásán túl, fejlesztésre, bővítésre – megfelelő forrás és érdekeltség hiányában – alig-alig került sor. Miután az intézményrendszer kereteit, feladatait az állam határozza meg, méretének a csökkenő szolgáltatásokhoz való igazítása bármikor elrendelhető. A vagyoni tőke felszámolását szolgáló tervek már napvilágot láttak: megyénként egy szakképző intézmény működjön, fel kell számolni annak az általános iskolának a felső tagozatát, amelynek nincsenek párhuzamos osztályai, csökkenteni kell a középiskolába járók számát. A vagyoni tőke felszámolásához hozzájárulhat a rendszerbe belépő gyereklétszám csökkenése, a szakiskolai kilencedik-tizedik évfolyam megszüntetése, a tankötelezettség idejének csökkentése.


A vagyoni tőke holt tőke, ha nincs, aki működtesse. A vagyoni tőke működtetésében kiemelkedő szerepük van azoknak, akik pedagógusi feladatokat látnak el. Az e körbe tartózók helyzete nemcsak azért kiszámíthatatlan, mert egyetlen állami munkáltatóhoz tartoznak, hanem azért is, mert nincsenek törvényben rögzítve azok a szabályok, amelyek alapján el kell osztani a munkát, meg kell határozni a feladataikat. A pedagógusok létszámát a tanításhoz biztosított, finanszírozott idő, a kialakított osztályok, csoportok és az egy pedagógus által a tanításra fordított idő (tanítási órák) alapján lehet meghatározni. Ezek közül csak egy fix paraméter van a törvényben rögzítve, a finanszírozott időkeret. Az osztályok, csoportok kialakításához minimális, átlag és maximális létszámokat tartalmaz a törvény. A heti tanítási óráknak sincs konkrét mennyisége. A pedagógusnak huszonkettő-huszonhat óra tanítás rendelhető el. Minden felső határ túl is léphető. Nem nehéz kiszámítani, hogy a pedagógus létszámra milyen hatással van, ha száz gyerekből nem négy, hanem három osztályt alakítanak ki, s ha a pedagógusnak a heti óraterhelése eléri a felső határt. Miután az állami intézményrendszerben mindenkinek egy munkáltatója van, csak egyetlen kormánydöntésre van szükség ahhoz, hogy a vagyoni tőke felszámolása maga után vonja a működtetéséhez szükséges munkaerő csökkentését.


Az oktatási rendszer államosításának kiolvasható célja az uralkodó osztályhoz tartozók elitképzése és a közmunkaprogramhoz szükséges munkaerő biztosítása. Ehhez az szükséges, hogy a lassabban haladók tizenöt évesen, az általános iskola befejezése nélkül átkerüljenek a Híd-programba, és innen tizenhat évesen kilépjenek az utcára. Továbbá az, hogy radikálisan megnőjön a szakiskolába járók, s csökkenjen a gimnáziumban tanulók száma. Miután a közmunkaprogram nem tekinthető valóságos, értékteremtő munkafolyamatnak, a hatalom megkapta a választói felhatalmazást ahhoz is, hogy a köznevelés által „előállítható” hozzáadott érték csökkentésével kétségessé tegye az ország gazdasági fejlődését is. Nem mellesleg, a tanuláshoz való jog szűkítésével szűkül annak lehetősége is, hogy a halmozottan hátrányos – mélyszegénységben élő, iskolázatlan szülőktől származó – gyerekek valaha is jobb életeséllyel lépjenek ki a munkaerőpiacra.




Szüdi János jogász
(honlap)