Orbánt nem lehet balról leváltani – Választási utónapló 6.
- Részletek
- 2014. június 05. csütörtök, 06:49
- Mihályi Péter
„A baloldalnak meg kell újulnia” – ezt a következtetést szűrte le az elmúlt hetekben minden politológus, hírlapi kommentátor, és ez a gondolat teljességgel átment a közbeszédbe is. Úgy gondolom, ez eleve bukásra ítélt megfogalmazása az egyébként kívánatos és lehetséges célnak, az Orbán-rendszer megdöntésének és a III. Köztársaság visszaállításának.
***
Az országgyűlési választások után írt ötrészes cikkemben (1) amellett érveltem, hogy a voksolás sohasem a pártok, hanem mindig a választók szintfelmérő vizsgája. Nem a farok csóválja a kutyát, hanem a kutya a farkát – ahogyan ez el is várható. Nem a pártok befolyásolják a választókat, hanem a választók a pártokat. A parlamenti pártok és a pártok vezetői által képviselt nézetek sokkal inkább visszatükröződései a választók érzelem- és gondolatvilágának, semmint alakítói. Igaz, az emberek 40 százaléka el sem megy a vizsgára – ehhez is joguk van. Ám a pártok ezt is bekalkulálják. Az is tény, hogy az elmúlt 25 évben a magyar választók azt is megtanulták, hogy csak a pártpreferencia számít, a jelöltek egyéni kvalitásai csak minimálisan befolyásolják a megválasztás esélyét. Persze van visszahatás is: hosszabb távon a pártok vezetői is befolyásolják a közvéleményt, de ez a hatás sokkal gyengébb.
A választók persze különfélék, nincs automatikus szabály arra, hogy mindig egyfajta logika szerint húzzák be az x-et, így nem is kalkulálható mechanikusan előre az országgyűlés összetétele. Cikkemben négy fő tényezőt említek, amelyek együttesen most úgy döntötték el a végeredményt, ahogy az kialakult.
(1) A választók jelentős részében – ezen belül pedig különösen a népesség egyharmadát jelentő falusi lakosság körében – mélyen tovább él a régmúlt. Kevéssé értik és követik azokat a változásokat, amelyeket a kapitalista gazdaság intézményrendszerének restaurációja, a globalizáció, és ezen belül Magyarország uniós tagsága jelent. Csak a legfontosabb példát említve: a privatizáció 1990-ben sem élvezte a közvélemény többségének helyeslését, és később csak rosszabbodott a helyzet. A közvélemény növekvő ellenszenve a nagytőkével, a multinacionális vállalatokkal szemben időben együtt járt a piacgazdaság minden más elemének a visszautasításával is. A Medián felmérései azt mutatták, hogy 1991 és 2009 között 72 százalékról 38 százalékra csökkent azok aránya, akik egyetértettek azzal, hogy a dolgozók fizetését a piac határozza meg (és ne az állam). Hasonló mértékben – 22 százalékra – csökkent annak az álláspontnak is az elfogadottsága, hogy akik nem elég rátermettek, azok veszítsék el az állásukat. Amióta radikálisan szabadelvű pártból egyre szélsőségesebb mértékben tekintélyelvű, nemzeti-konzervatív párttá vált a Fidesz (vagyis kb. húsz éve óta!), azóta a retorikájuk, emlékezetpolitikájuk, jogalkotásuk, kultúra- és médiapolitikájuk mind-mind ennek az érzésnek, ennek a választói igénynek a kiszolgálására lett felépítve.
(2) A Fidesz 2010 után – mindenki számára meglepetést okozva – gátlástalanul a maga érdekei szerint alakította át az alkotmányos berendezkedést, a választási szabályokat és a házszabályt is.
(3) Szemben a közvélekedéssel, Magyarországon 2010-ben sem volt és most sincs gazdasági „válság”. Az utolsó 12–18 hónapban pedig a kormány sikeresen növelte a legfontosabb életszínvonal-mutatókat. Az átlagszavazó szempontjából (akik közé a legszegényebbek nem tartoznak) 2013-ban sok jó dolog történt: 3,1 százalékkal emelkedtek a reálbérek, kb. ennyit nőtt a nyugdíjak reálértéke, az infláció 1 százalék alá esett, 11,8 százalékról 9,8 százalékra csökkent a KSH által kimutatott munkanélküliség, és az utolsó 12 hónapban a forint árfolyama is csak minimálisan gyengült az euróhoz képest (304 ›307). Mindeközben számos gazdasági mutató, tény azt jelezte, hogy a gazdaság valójában rosszul működik, a kormány hibát-hibára halmoz. A médiafölény miatt azonban erről a közvélemény – különösen a kistelepüléseken élők – nem szerezhetett tudomást.
(4) Gazdasági és politikai mozgásterét a kormány újabb hitelek felvételével, illetve olyan „szabadságharcos” jogi csatározásokkal növelte, amelyek árát majd csak négy–nyolc vagy még több év elteltével kell megfizetni.
Ezekhez képest a május 25-i Európai Parlamenti választások magyarországi végeredménye sem jelzett nagy változásokat. Pár hét különbséggel ez nem is volt várható. Három újnak mondható fejlemény történt csupán. A legkevésbé fontos az, hogy a „két egymást jól kiegészítő párt” (© Parti Nagy Lajos) belső arányai változtak: a Fidesz egy kicsit erősödött, a Jobbik egy kicsit gyengült. Ennél érdemibb, hogy kiderült, a kormányváltó, önmagukat baloldaliként definiáló erők akkor sem erősebbek, ha külön-külön indulnak – és nem összefogva, mint április 6-án. Mert nem ez az alapkérdés! Nem okozott nagy meglepetést, de azért fontos rögzíteni, hogy Bokros Lajos újonnan alapított pártja a „mérsékelt”, „konzervatív” vagy „polgári” jobboldal szavazóit keresve még annyi aláíró támogatót sem tudott mozgósítani, hogy a párt az EP választáson el tudjon indulni. Nem ezért bukott, de ezért is.
Ebben a kontextusban érdemes emlékeztetni arra is, hogy a „polgári” jelzővel 1995 és 2003 között a Fidesz is próbálkozott (ld. Fidesz–Magyar Polgári Párt). Tulajdonképpen az SZDSZ orra elől csaklizták el a „polgári” jelzőt, amikor az SZDSZ is névváltoztatást fontolgatott. Itt és most csak annyi fontos ebből, hogy a Fidesz már nagyon régen lemondott arról, hogy magát polgári pártnak nevezze. Ha jobban belegondolunk, ezek a mérsékelt jobboldali szavazók már 1990-ben sem voltak sokan, jóllehet Antall József egy ideig okkal hihette úgy, hogy ezek élén nyerte meg a választásokat. Mihelyt azonban – két évvel később – szembekerült Csurka Istvánnal, Csoóri Sándorral és az egész népi mozgalommal, nyomban kiderült, hogy valódi tömegbázisa csak Csurkának volt. Ezt a választói tömeget mozgósította egy időben azután Torgyán József, most meg Orbán Viktor és Vona Gábor.
A baloldal, mint hívószó, elfelejtendő
A közelmúlt krónikásai közül Ungváry Rudolf volt az első, aki átlátta és 2009 óta publikált elemzéseiben meggyőzően kifejtette, hogy a magyar emberek felét, kétharmadát még ma is nemzedékeken át rögzült, erős érzelmi szálak kötik a Horthy-korszak értékvilágához, ahhoz az ideológiai katyvaszhoz, amit József Attila „fasiszta kommunizmus”-nak nevezett. Bár 1989-ben ezt kevesen gondolták, de tény, hogy az 1945 előtti korszak antikapitalista, tőke- és piacellenes tradíciója, a paternalista állam igenlése, a magyar szupremáciába vetett hit, az etnikai alapú értékválasztás, Trianon traumája stb. – ez mind még ma, 25 évvel később is velünk élő valóság. Látni kell azt is, hogy itt nem pusztán szellemi kötődésről van szó, hanem közvetlen anyagi érdekekről is. A 90-es évek közepétől kezdve Kornai János, Csillag István és még miniszterelnökként Bajnai Gordon is többször felhívta a figyelmet arra, hogy a felnőtt magyar lakosság több mint fele még ma is az államtól kapja jövedelme túlnyomó részét – legyen az nyugdíj, közalkalmazotti bér, állami vállalattól felvett fizetés, közmunkáért járó díj vagy akár családi pótlék. Az inaktívak többen vannak, mint az aktívak. Hát persze hogy könnyű ezt a többséget megnyerni rezsicsökkentéssel, újabb és újabb – EU-pénzből finanszírozott – presztízsberuházásokkal, hitelekből finanszírozott államosítási üzletekkel.
A 14. havi nyugdíj ígérete 2006-ból, a többszázezresre duzzasztott közmunkaprogramok vagy a rezsicsökkentés és az „európai bérek” beígérése az EP kampányban eklatáns példái annak, hogy Orbán Viktor és Vona Gábor pártjait a szociális igazságosság frontjáról sem lehet eredményesen támadni. Ha kell, szakmai korlát és erkölcsi gátlás nélkül túllicitálnak mindenkit. Noha alaposabb elemzéssel be lehet látni, hogy ma a legjobban kereső 20 százalék teszi zsebre a rezsi-megtakarítások 80 százalékát, a szegényebb 80 százaléknak pedig csak a megspórolható összeg 20 százaléka jut, még a szegények többsége is úgy gondolja, hogy az árak csökkentésével a Fidesz őket támogatta. Hiába érti és tudja a munkavállalók többsége, hogy a nyugat-európai bérszint beígérése irreális, mégis, mivel „olyan jó hallani”, elfogadják, ahelyett, hogy tiltakoznának a nyilvánvaló hazugság, a betarthatatlan ígéret ellen. A közmunkaprogramot – „Út a munkához” néven – még Gyurcsány-kormány vezette be. Ez ellen számos „baloldali” szakember – közgazdász, szociológus – okkal és joggal tiltakozott, mert értelmetlen volt, megalázó és aránytalanul sokba kerül. Mégis, mint az áprilisi választások után született tudósításokban olvasható volt, a program felfuttatása a Fidesznek hozott politikai támogatást, mert a bennük résztvevők úgy élték meg, hogy minden, amit kapnak – tiszta haszon.
A reménybeli kormányváltó erők számára az önmagát „igazi” baloldaliként definiáló ökoszociális párt, az LMP sem jelent potenciális szavazótartalékot. Az LMP sikertelenségének a magyarázata pofonegyszerű, és valójában már régóta tudható volt. Magyarországon az elmúlt negyedszázadban csak azok a zöld ügyek tudtak valódi tömegreakciót kiváltani, amelyek mögött a nemzeti sértettség indulatai forrtak. A bős-nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás a csehszlovákok, később a szlovákok elleni „szabadságharc” volt. A verespataki ércbánya ügyének napirenden tartása a románellenes magyar indulatokra épült. A Zengőre tervezett lokátor építése elleni mozgalom sem a bánáti bazsarózsák miatt volt mozgósító erejű, hanem azért, mert a NATO és az amerikaiak ellen lehetett tüzelni az érzelmeket. Az osztrák „sógorok” elleni indulat fűtötte azok nagy részét is, akik a Rába habzása ellen tiltakoztak. Ezt az ellentmondást – minden bizonnyal – Schiffer András is végiggondolta már, és ez magyarázza, hogy a névválasztáskor nem a „zöld” jelzőt vagy a környezetvédelem valamelyik hívószavát építette be pártja nevébe. És nyilván ez a magyarázata annak is, hogy az elmúlt négy év kampányait jobbára a „lehet más a politika” jelszó nevében a korrupció, a spekuláció és a gazdagodás elleni indulatokkal próbálta fűteni. Tegyük rögtön hozzá: kevés sikerrel. A zsigerből piacellenes Fideszt, illetve a Jobbikot ezen a pályán sem lehetett sarokba szorítani.
Minden a szavakon múlik
Mindebből nem az következik, hogy Orbán Viktor rendszere leválthatatlan. Ha a történelem vihara valamilyen módon elsodorja Orbánt (mint ahogyan az Lengyelországban Lech Kaczyński elnökkel történt), vagy a gazdasági helyzet egyértelműen és gyors ütemben romlani kezd, a korábbi évek Fidesz- és Jobbik-szavazói részben otthon maradnak majd vagy dacos protesztszavazóként fognak viselkedni.
A döntő kérdés az, hogy mi lesz az a hívószó, amivel egy következő választás során egyesíteni lehet a kormányváltást kívánó erőket. Véleményem szerint minden olyan jelszó, amely „bal”-lal kezdődik, kudarcra van ítélve. Ezt a tendenciát a közvélemény kutatók már 2006-ban is jelezték, amikor még a Fidesz nem tudott nyerni!
A tényleges választási eredményekből visszakövetkeztethetően vélelmezhető, hogy az önmagukat „balra” sorolók aránya 2006 óta erőteljesen csökkent, a jobbosoké pedig erőteljesen nőtt. Valószínűleg fogy tovább a „közép” is.
Most, 2014-ben és majd 2018-ban nemcsak azért kontraproduktív a „bal” jelző, mert Kövér László és Orbán Viktor lassan húsz éve heti rendszerességgel izzítja az indulatokat a „nemzetére rátörő baloldal” ellen (és persze a liberálisok ellen is), hanem mindazért, ami 1945 és 1990 között a kommunista állampárthoz kapcsolódott. Nemcsak a politikai bűnökről van szó, Recsktől Nagy Imre kivégzéséig, hiszen a Horthy-korszak bűnlistája még szörnyűségesebb, hanem sokkal inkább az állami tulajdonra épülő tervgazdaságról, amely végső soron elbukott a Nyugattal folyó versenyben. Ez a baloldali hagyomány leginkább folytathatatlan része, és erre a közvélemény meghatározó része még emlékszik vagy szüleitől tudja. Ha arra keressük a magyarázatot, hogy miért nő folyamatosan az önmagukat jobboldalinak valló szavazók aránya, akkor arra is kell gondolnunk, hogy – mint az az elmúlt időszak választásai során többször is bebizonyosodott – a két legnagyobb befolyással rendelkező történelmi egyház mindig a „baloldal” ellen mozgósította híveit. Ez biztosan így lesz a következő választások idején is. A baloldaliság, mint jelszó, ahogyan eddig sem volt, a jövőben sem lesz alkalmas a fiatalok megnyerésére. Ha a fiatalok nem hajlandók önmagukat „baloldali”-nak nevező pártok mögé állni, akkor ez önmagában is tovább súlyosbítja a helyzetet. Az elmúlt 12 év során is visszatérő vágókép volt a baloldali tömegrendezvényeken a sok-sok ősz hajú, nyugdíjaskorú résztvevő. Ezt így együttesen, itt és most megváltoztathatatlan adottságként célszerű kezelni.
Ettől még a magyar baloldal időben messzebbre visszanyúló értékeit – például Petőfi, Ady és József Attila mondanivalóját – nem kell megtagadni. De másképpen kell hivatkozni rájuk. Nem a baloldaliságukat, hanem a modernségüket kell hangsúlyozni. A modernitás, az Európához való tartozás, a felzárkózás, a köztársaság eszméje szerintem jobb esélyeket kínál. Paradox módon egyelőre a legjobb jelszó Bokros Lajos találmánya: Modern Magyarország. Esélyteremtésről, igazságosságról, méltányosságról, női egyenlőségről, emberi méltóságról is kell beszélni. Ezek továbbra is jó célok – csak nem célszerű „összefoglalóan” baloldali gondolatnak nevezni őket. Obama elnök saját politikáját sohasem nevezi sem baloldalinak, sem liberálisnak, mert Amerikában evidencia, hogy ezek a szavak elriasztják a középen állókat. Karinthy szép gondolatát ide idézve (2): „a világ megváltása igenis szavakon múlik”.
(1) Választási utónapló
I. rész: Ki vizsgázott itt?
II. rész: Két választás Magyarországon: 1947 és 2014
III. rész: Kifogni a szelet a vitorlából?
IV. rész: A kistelepülések lázadása
V. rész: Miért nem harapott a magyar polip?
(2) A vers lelke (1926)
