rss      tw      fb
Keres

Politikai mítoszaink – a hatalom meséi

        Nyolcadik rész: A nemzet mítosza


Hosszú évek óta úgy lógnak rajtunk a nemzeti cikornyák, mint bohócon az óriási, mulatságos kabát. Idétlenül, nevetségesen viseljük őket, mert valahogy nem illenek ránk. Tiszteletlenül kezdtem talán? Másként, például mélységes meghatottsággal kellene a nemzetről beszélnem? Könnyeimet törölgetve, szipogva, el-elakadva kellene keresgélnem az illendő szavakat? Ha így gondolják is, azért még ne tegyék félre ezt az írást, hátha nem is voltam tiszteletlen.

Mostanra minden nemzeti lett minálunk: a kormányprogram (Nemzeti Együttműködés Programja), a politikai rendszer (nemzeti együttműködés rendszere), a minisztériumok stb. (felsorolni is sok). Olyannyira nemzetiek lettünk, hogy még az uniós zászlók is eltűntek a kormányfő mögül. Orbán Viktor virtuálisan máris kilépett az Európai Unióból, mint ezt a törvénykezése is mutatja. Komikus, hogy éppen ő, illetve Magyarország, és éppen most, a silányság forradalmának közepén lesz az Unió soros elnöke.

Valami nincs rendben ma a nemzet körül, úgy értem, nincsen rendben az, ahogyan felhasználják és kihasználják ezt a fogalmat. Az sincs rendben, hogy a baloldaliak egy jó része abban látja a vereség okát, hogy nem voltak eléggé nemzetiek, hogy ők nem kufárkodtak eléggé jól a nemzeti érzelmekkel. A bohóchasonlattal is arra akartam utalni, hogy ebben az ájtatos-áhítatos, szentimentálisan búsongó, mélymagyar nemzetieskedésben szem elől veszthetjük azt, ami a nemzetben valaha progresszív volt. No persze nem véletlen, hogy ebben a formában, ilyen ízléstelenül giccses ruhában jelenik meg a nemzet a mai magyar politika színpadán. Ez már nem az, ami egykoron volt, ez már csak egy mítosz. Egy ellentmondásokkal teli, kártékony mítosz, amelyet elemezni kell, és amelyen nemcsak szabad, de kell is nevetni, vagy éppen kifigurázni, ahogy Peter Weiss már a hatvanas évek elején is tette a Mockinpott úr kilencedik képében:

Első Figura: Fejekben kotorászunk és katalizálunk
Második Figura: Analizálunk és fanatizálunk
Harmadik Figura: Legszentebb eszménk a nemzeti egység
Első Figura: Nemzeti lencsét eszik a kecskénk
Második Figura: Elvinni mind aki hisz téves eszmét
Harmadik Figura: Nem lazulhat eszménken az ereszték
Második Figura: Vitázókat kivégezni a legjobb vészfék
(1)

Nemzet és korona

Nem kétséges, a nemzet a tőke szülötte, a polgárság politikai közössége. Ahhoz azonban, hogy létrejöhessen, szembe kellett szállnia egy másfajta politikai közösséggel, meg kellett különböztetnie magát tőle és le kellett győznie. Először szellemileg kellett fölébe kerekednie, el kellett érnie, hogy a polgárok és lehetőleg a parasztok se tekintsék magukat többé amahhoz tartozónak. Aztán le kellett győznie politikailag és katonailag is, legfőbb képviselőjét pedig, ha tehette, még a fejétől is megfosztotta, vagyis lefejeztette.

A nemzettel ellenséges politikai közösséget mindenütt a korona képviselte. A korona közössége ugyanis sohasem egy nemzet, hanem csak egy regnum, amit az alattvalói státusz elfogadása tart össze. A koronának csak alattvalói vannak, akiknek lehetnek és vannak is egymás közötti viszonyaik, ám ezeket is mind az alá-fölérendeltség fogja össze. A regnum alattvalói közösség volt. Nem a király volt igazán fontos benne, bár nélküle nehezen létezhetett, hanem az, hogy nem azok alakították ki, akikből állt. Misztikus – égi vagy éppen khtonikus, vagyis alvilági – eredetű, azaz megváltoztathatatlan kötöttségekből szőtt közösség volt. Ugyanakkor bárkit képes volt befogadni, nem törődött semmi mással, csak az uralom elfogadásával, s ebben az értelemben nyitottabb volt, mint amilyenné a nemzet lett.

Mert a nemzet a polgárok egyenlőségére épült ugyan, mégis megkülönböztető jellegű volt. Bárki, aki a nemzethez tartozott, bizonyos szempontból egyenlő volt, teljesen függetlenül attól, mekkora volt a vagyona vagy éppen a hatalma. Úgy is mondhatnánk, hogy a nemzet, a regnummal ellentétben, amely nem törődött a különbségekkel, homogenitásra törekedett és nem szívelte a differenciákat és a másságot. Ez éppen abból eredt, hogy más szempontok alapján képezték a politikai közösségeket, mondhatnánk azt is, hogy a korona közösségében az alávetettség egyenlősége volt a legfontosabb. A nemzet esetében pedig a domináns csoportok által diktált szempontokból kellett egyenlőnek lenni. (Lásd az egyenlőség mítoszát.)

Az egyik legfurcsább jelenség a mai magyar politikában a nemzet és a királyi korona viszonya. Hogy férhet össze ez a két ellentétes, sőt ellenséges politikai közösséget formáló tényező? Egyáltalán mit akarhatnak azok, akik a koronára akarják alapozni a mai magyar államot? Még jeles jogtudorok is elfogadni látszanak azt a blablát, hogy a korona valamiképp (de vajon hogyan?) országunk történeti alkotmánya. Azért kíváncsi lennék, miféle fantazmák élnek egyes jogászok fejében a történelemről, meg persze a társadalomról, a jogról már nem is beszélve! Miféle fertőző dilettantizmus – na, ha most a nemzeti giccs nyelvén szólhatnék, akkor azt mondanám: „emészti nemzetünk lelkét”; de ilyet persze nem teszek, legfeljebb gúnyból, ehelyett inkább így mondom: – korhasztja szét e tanult emberek eszét? Van ennek neve, sok dicstelen urat kiszolgált már, és ismerjük mindannyian jól: félelemnek és szervilizmusnak hívják. Az önhitt butaság azonban, mint valamiféle szellemi parlagfű, leginkább a köztársasági elnök alkotmányozási javaslataiban virágzott ki.

Mivel az alkotmány és a nemzet szorosan összekapcsolódik, egyáltalán nem lényegtelen, miként alakítják őket. Egy paragrafusokba rendezett szöveg, amelynek az elejére felírják, hogy „Alkotmány”, még egyáltalán nem az, ahogy nem volt az az 1936-os orosz és az 1949-es magyar szöveg sem. Azt hiszem, csak akkor válik azzá, ha megfelel annak a követelménynek, amit John Locke állított fel még a 17. században: törvény csak az, ami a szabad polgárok megegyezése által jön létre, és a törvényre ruházott szabadságukból azért táplálkozik, hogy lehetővé tehesse számukra a szabad tevékenységet. A hogyan kapcsán azonban igen nehezen megoldható problémák merülnek fel, olyan problémák, amelyek korántsem csak a jogtudók feladatát képezik.

Az első elgondolkodtató elképzelés a köztársasági elnök alkotmányozási javaslataiban az (tulajdonképpen erről szól az első tizenkét oldal), hogy szinte kezét-lábát töri azért, hogy az egyházat és a nemzetet egymásba olvassza. A keresztény egyház hosszú története során sokáig törekedett arra, hogy maga is politikai közösség legyen. Az állam és az egyház elválasztása ennek a törekvésnek vetett véget. Ahol viszont ez nem történt meg, mint például az iszlám államokban, ott könnyedén összekeverednek egymással a vallási és politikai törekvések és szankciók, nem is vált nemzetté egyik sem! Egyszóval, az egyház és bármilyen vallás alkotmányba emelése nemzetietlen elképzelés, mert megfosztja a polgárokat a nemzetalkotás képességétől. Egyértelműen kifejeződik ez abban a nevetséges elképzelésben, hogy „az alkotmányozó hatalom Istentől való”. (Schmitt: 12. p.) Mellesleg rokonságban áll azzal a baloldalon is méltányolt elképzeléssel, miszerint nem mi irányítjuk a sorsunkat, hanem más, nálunk nagyobb hatalmak – a szocialista felfogásban a nemzetközi élet szereplői. Nem tudom, most hogyan tisztázom majd magam, hogy nem vagyok sem Orbán, sem más voluntarizmusának híve! De mivel ez egy másik téma, tegyük inkább zárójelbe.

Ennél még szebb az, hogy az egykori királyi korona a nemzeti szuverenitás „egy stabil pontja”, „egy nemzet valódi Bibliája”, ahogy bölcs elnökünk fogalmazott.  (Schmitt: 14. p.) Köszönet a tanító szavakért! Végre megtudhattuk, hogy nemcsak „valódi” demokrácia létezik, hanem „valódi” Biblia is, ami nem más, mint maga a korona, illetve annak tana. E tan egyszerre „valódi” alkotmány és „valódi” Biblia, szuverenitásunk sarokpontja és még sok minden más is, valószínűleg. Ellenállhatatlan késztetést érzek rá, hogy továbbfejlesszem, újabb magasságokba emeljem e tant. Nem tulajdonítom persze magamnak a tételt, amely a nemzeti tanok mélységéből, azaz sötétségéből épp most emelkedett lelkem felszínére, mert a korona már minden gondolatot eleve tartalmaz. Az jutott eszembe, nem lehetséges, hogy a nemzet maga a korona? Legalábbis a szánalmasan korlátoltak számára. Micsoda magasságokba szárnyalhatna így a gondolat! Például: a nemzet mindig ott van az Országházban. Igaz, vitrinbe van zárva szegény, de mégse szaladgálhat, akarom mondani, gurulhat bármerre és bárkihez, nem?

Engedjék meg, hogy kitérjek még a köztársasági elnök irományának egyetlen részére. Az utószó legelső bekezdésében idézi Pál rómaiakhoz írott néhány sorát (2), amelyből aztán az alkotmányozó hatalom isteni eredetét levezeti. Szegény Schmitt Pálnak fogalma sincs róla, valójában mit is mondott ki ezzel az idézettel! Bár ő a második részére helyezte a hangsúlyt („nincs hatalom mástól, csak Istentől”), én mégis a mondat első felére irányítanám a figyelmet: „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak”, ami a mai társadalmi kontextusban már önmagában is a szervilizmusra való felhívás – és ez az, ami a „valódi”, az orbáni demokráciát megalapozza. Ha azonban megnézzük az eredeti szöveget, még érdekesebb asszociációink lehetnek. Az a szó ugyanis, amit Pál apostol a hatalom kifejezésére használt (exuszia), féktelen szabadságot és hatalommal való visszaélést is jelentett. Összefonódik benne a szabadság és a hatalom, ahogyan ez a premodern társadalmakban mindig is volt. A szabadság ugyanis valamikor a hatalom attribútuma volt. De nem az ma! Legalábbis nem az egy demokráciában. Amit viszont a kormány csinál, az éppen ennek szellemében történik: a hatalom egyre szabadabb, a polgárok pedig egyre kiszolgáltatottabbak. Schmitt akaratlanul is elárulta, mire is vágyik a Fidesz vezérkara: bárhogyan is élnek (vissza) a hatalmukkal, azt Isten már eleve szentesítette. Szerintem meg nem!


Surrounded by Darkness

A nemzet sötét oldala

A nemzet típusú, belülről homogén politikai közösségek előtt két elméletileg lehetséges út állt. Az egyik valóra vált, a másik nem, és már nem is válhat valóra. Az utóbbi az lett volna, hogy a nemzet nyitott közösség marad, amelyik képes az asszimilációmentes befogadásra. Amíg a nemzet nemzet maradt, ez elképzelhetetlen volt. Egyszerűen azért, mert más nemzetek elleni háborúkban született, és már a legelső pillanattól képtelen volt határok nélkül elképzelni önmagát. Illetve volt egyetlen út, amelyen a legerősebb nemzetek el is kezdtek járni, ennek sikere tehette volna őket határtalanná, de csak gyilkossá váltak, amikor háborúk sokaságát indították a többiek leigázására. Legközelebb ehhez a célhoz a gyarmatbirodalmakat építő hatalmak jutottak. Azonnal meg is jelentek az ideológusok, akik a saját nemzetüket mindenki más elé, illetve fölé helyezték. Például Cecil John Rhodes, aki igencsak világosan fejezte ki magát, amikor azt mondta: „Megelégedéssel tölt el, hogy mi [angolok] vagyunk a föld legelső népe [ő a race szót használta], és annál jobb az emberi fajnak, minél nagyobb részt birtoklunk a világból.” (3) Aztán ugyanezt gondolták a németek, a franciák és az oroszok is.

Nekünk, magyaroknak, a többi kis néphez hasonlóan már csak az jutott, hogy a lehető legképtelenebb dolgokat találjuk ki annak bizonyítására, hogy mégiscsak miénk az egész világ. Válogattunk hát a történelem legkegyetlenebb, legfélelmetesebb, legpusztítóbb hódítóiból, lennének tán a mi őseink. Azt gondoltuk, hogy ezzel a mimikrivel épp olyan hatalmasok és félelmetesek leszünk, mint például a hunok. De szemet vetettünk az emberi kultúrát megalapozó népekre is, hogy elmondhassuk, tőlünk eredt minden kultúra és mindenki más hozzánk képest suttyó. Olyasmi ez, mint amikor egy gyerek hosszú-hosszú időn át nézi vágyakozva a kirakat vonzó, izgalmas játékait, amelyek mellett az övéi szegényesnek és silánynak tűnnek, és végül, mivel sosincs pénze rájuk, el-elcsen közülük néhányat. Használni se tudja őket, de mindenkinek eldicsekszik, hogy mindig is az övéi voltak.

A nemzet sötét oldala a más nemzetekkel szembeni ellenségeskedés és a belső asszimilációs törekvés. A 19. és a 20. század során háborúk, halottak és szenvedések sokasága következett ebből. Sosem nőtte ki ezt a vágyát a nemzet, ameddig nemzetként tekintenek magukra egyes csoportok, mindig újabb szenvedéseket okoznak maguknak és másoknak.

Reneszánsz vagy vég?

Úgy tűnik, Európában több helyütt is újraéled a nacionalizmus, új nemzetek születtek, régiek fogalmazzák újra identitásukat. Magyarországon pedig kormányon van két nacionalista párt, egy pedig ellenzékben, egy másik ellenzéki pedig azon gondolkodik, hogy milyen jó lett volna neki is idejében nacionalistának lennie.

A Fidesz nemzetfelfogását azonban szétbomlasztják a belső ellentmondások. Amit nemzetnek és nemzetinek nevez, az legfeljebb nemzetes, mint a manapság megint osztogatott vitézi címet viselők. Konfrontatív, megbénító mítoszt költöttek a jobboldaliak a nemzet köré. Ráadásul olyat, amelyik előszeretettel öltözik főurak és királyok jelmezébe, ezért valójában nemzetietlen.

Manapság a gazdasági folyamatok kétfelől is kihívást intéznek a nemzet ellen. Az egyik kihívás a világgazdaság felől érkezik, és a nacionalisták szemében a legfőbb gonosz. A meghatározó világgazdasági szereplőknek óriási a hatalmuk. Ez ugyanaz az erő, amely annak idején létrehozta a nemzeteket, csak most globalizációnak hívják, és nincs szüksége a nemzetek korlátozó hatalmára. Ahogyan annak idején a nemzeteknek sem volt szükségük a városokéra és az uradalmakéra. A másik kihívást a lokalitások intézik a nemzet ellen, ez a kihívás talán inkább társadalmi, mert szívesebben szervezik önmagukat lokálisan az emberek, mint az igen távoli, elvont és egyre inkább értelmetlen nemzeti szinten. A nemzet tehát beszorult a globalitás és a lokalitás közé. Ez bizony nem kedvez azoknak a politikusoknak, akik számára szűk a lokalitás, és tériszonyuk van országuk határain túl. Ők legszívesebben kétfrontos szabadságharcot folytatnának. A lokalitásokat még csak könnyen maguk alá gyűrnék, de a globális erőket legfeljebb bosszantani képesek.


Krémer Ferenc                 


(1) Peter Weiss: Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása, Peter Weiss: Drámák, Európa K. 1985. 48. p.
(2) Róm 13, 1.
(3) Cecil J. Rhodes: Confession of Faith, in The Last Will and Testament of Cecil John Rhodes, ed. WT Stead, London, 1902. p. 58.

A Politikai mítoszaink – a hatalom meséi sorozat:

A rend mítosza
Az erő mítosza
A különbségek, avagy az egyformaság mítosza
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének eredetmítosza; Mese 2006 őszéről
A múlt mítosza
Az állam mítosza
A felsőbbrendű ész mítosza


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!