Orbánt csakis balról lehet leváltani
- Részletek
- 2014. június 15. vasárnap, 06:45
- Bauer Tamás
Azt írja Mihályi Péter: Orbánt nem lehet balról leváltani. A „baloldal megújítására” irányuló törekvés szerinte bukásra van ítélve, a baloldal leszerepelt, a választók többsége jobbra húz, az egymást követő választásokon megjelenő elsöprő Fidesz-fölény ezt tükrözi. Az Orbánnal szemben győzelemre esélyes politika nem lehet baloldali, hanem csak egyfajta modernizációs irány. A Fidesz, amely az Európai Parlamentben Donald Tusk Polgári Platformjával ül együtt a néppárti frakcióban, valójában Jarosław Kaczyński Jog és Igazságosság pártjának magyarországi megfelelője, így miként Lengyelországban a Jog és Igazságosságot, csak a Polgári Platformra emlékeztető jobbliberális párt győzheti le.
Mást gondolok a helyzet értelmezéséről, és más a következtetésem.
Elterjedt feltételezés, hogy a Fidesz és a Jobbik fölényes győzelme mögött a magyar választók többségének jobboldalias meggyőződése áll. A Fidesz konzervativizmusa, etatizmusa, antikapitalizmusa és nacionalizmusa állítólag megfelel a demokratikus normákra kevéssé nyitott magyar választóközönség értékrendjének, azok a mélyen kiábrándultak pedig, akik igazából a rendszerváltásból, a magyar „vadkapitalizmusból” ábrándultak ki, könnyen fordultak a szintén etatista, szintén nacionalista, mellesleg a Fideszhez hasonlóan antikapitalista Jobbik felé.
Ide három értelmező megjegyzés kívánkozik. Az első: a magyar kapitalizmus egyáltalán nem „vad”, legalábbis 2010-ig bizonyosan nem volt az: mint minden kapitalizmusban, a magyarban is elveszíti a pozícióját – munkahelyét, piacát – az, aki nem képes megállni a helyét a versenyben, de a többé-kevésbé kemény versenyt az 1990 és 2010 közötti magyar kapitalizmusban jóléti transzferek sora ellensúlyozta, a munkanélküli ellátástól a társadalombiztosításon át a családi támogatásokig és a gázártámogatásig, és mentették a menthetőket. A második megjegyzés: a mind a Fideszre, mind a Jobbikra jellemző vehemens antikapitalizmus és külföldellenesség idegen az európai értelemben vett jobboldaliságtól, de jól illeszkedik a történelmi magyar jobboldal hagyományaihoz. Végül harmadszor: a Jobbik – akárcsak korábban a MIÉP – náci szellemiségű párt, amely náci mintára szabadcsapatokat is felállított, ugyanakkor szavazóinak nagy többsége valószínűleg egyáltalán nem náci, csak kiábrándult a politikai osztály és az új rendszer egészéből, és ezért olyan pártot keres a választáson, amely még nem volt kormányon, és amely elég vehemensen támadja az összes eddigi pártot és magát a rendszert. Ha nagyvárosi értelmiségi, akkor az LMP-re szavaz (az is „rendszerkritikus pártnak” mondja magát), ha nem az, akkor a Jobbikra. De ha kevésbé keserű a kiábrándulása, és még erősek az ellenérzései az MSZP–SZDSZ-szel szemben, akkor meg is maradhat a Fidesznél, amelyre már négy éve is szavazott. Az azonban nem feltételezhető, hogy a Fidesz és Jobbik hárommilliós tábora mély meggyőződés alapján állt a két párt mellett a 2010-es és 2014-es választásokon.
Ne legyen félreértés: tudom, hogy van a Fidesz táborának egy meggyőződéses konzervatív, nacionalista magva, amely 1990-ben és még 1994-ben is az MDF-re, esetleg a Kisgazdapártra vagy a KDNP-re szavazott, 1998 óta azonban következetesen a Fideszre. Ők az egykori „történelmi magyar uralkodó osztály” leszármazottai, a szomszéd országokból Trianon után Magyarországra áttelepültek örökösei, a szovjet hadsereg és a Rákosi-rendszer által okozott sérelmek érintettjei, illetve a leszármazottaik. (Sok évvel ezelőtt Liskó Ilona – aki sajnos már nem él – írta le a Népszabadságban a szilárdan fideszes szavazótábort: Sértettek és vesztesek.) Ők azonban, ismétlem, az összességében hárommilliós jobboldali szavazótábornak csak a kemény magja, messze nem az egésze. Sem az MDF, sem a Fidesz nem tudott csak az ő szavazataikkal választást nyerni.
Még csak nyolc éve, hogy 2006-ban az MSZP-nek és az SZDSZ-nek volt 2,7 millió szavazata listán, és majdnem ugyanennyi az egész jobboldalnak, az MDF-et és a MIÉP–Jobbik-listát is beleértve. Az MSZP és az SZDSZ 2,7 milliójához képest 2010-re az MSZP-nek és az LMP-nek (immár az MDF-fel is együtt) alig 1,5 millió szavazata maradt. A Fidesz viszont egyedül ért el 2,7 milliót, és emellett 850 ezren szavaztak a Jobbikra. Vajon a korábban a baloldalra szavazók lettek most meggyőződéses jobboldaliak? Vajon azok, akik a 2004-es népszavazáson nem mentek el a kettős állampolgárságra szavazni, 2010-ben már elkötelezett nacionalistaként adtak mandátumot a Fidesznek és a Jobbiknak az állampolgársági törvény átírására? Vajon a Fidesz és a Jobbik agresszív nacionalizmusára, klerikalizmusára és etatizmusára szavaztak, amikor a Fidesz vagy a Jobbik kezébe tették a jövőjüket?
Nem tartozom azok közé, akik szerint a politikai jobb- és baloldaliság megkülönböztetése elvesztette jelentőségét. Nem, politikai választásunkat továbbra is meghatározza az, hogy elfogadjuk-e a jelentős társadalmi különbségeket azok között, akik „a hátukon viszik az ország gondját”, illetve akik kiszorulnak a jobb egzisztenciákból, a tudáshoz, jövedelemhez és vagyonhoz jutás lehetőségeiből, vagy inkább visszaszorítani kívánjuk ezeket a különbségeket, meg akarjuk nyitni a kevésbé szerencsések számára is a felemelkedés lehetőségeit. Ez a lényege a társadalompolitika szempontjából a jobb- és baloldal közötti különbségtételnek. E választás fontosságában az elmúlt évek magyarországi tapasztalata is megerősít. Kulturális szempontból is fontos a különbség jobb- és baloldal között: a jobboldal hagyományosan nacionalista és fontosnak tartja az egyházak közéleti szerepét, a baloldal ezzel szemben egyház és állam elválasztásának híve, és szemben áll a nacionalizmussal. Nem valószínű, hogy mindazok, akik a Fideszre vagy a Jobbikra szavaztak, szavaznak, ezt ebben a kettős értelemben vett jobboldali meggyőzőséből tennék.
A jobboldali pártok három és félmillió szavazója 2010-ben nem jelentett három és félmillió jobboldali szavazót. A választók számottevő részét más vitte oda a Fideszhez és a Jobbikhoz. A választás mindig bizalomról szól: a 2006-ban még az ország jövőjét az MSZP–SZDSZ-re bízó 2,7 millió választó több mint fele elvesztette bizalmát a korábbi kormánykoalícióban, s a következő évekre a Fidesznek vagy a Jobbiknak, esetleg az LMP-nek adtak megbízást képviseletükre, vagy – néhány százezren – otthon maradtak, senkiben sem bízva. Elvesztették bizalmukat az MSZP–SZDSZ-ben, mert rútul becsapva érezték magukat a 2006-os választás előtt kilátásba helyezettől gyökeresen eltérő gazdasági intézkedések miatt, vagy azért, mert meglopva érezték magukat a korrupciós ügyek okán. Ez az érzület nem is tűnt el 2014-ig. Ebben bizonyosan szerepe volt annak, hogy a Fidesznek sikerült az ügyészséget, az Országgyűlést és a nyilvánosság szinte minden csatornáját módszeresen használva ébren tartani milliók kiábrándultságát, ellenszenvét a demokratikus pártokkal és politikusaikkal szemben. Azoknak azután, akik 2014-re a Fideszből is kiábrándultak – vagy hatszázezren –, csak kisebbsége jutott el a demokratikus összefogás pártjaihoz: az LMP nélkül mintegy százötvenezerrel, az LMP-vel együtt számítva csak ötvenezerrel kaptak több szavazatot, mint négy évvel korábban. Vagy félmillióan vannak azok, akik elveszítették ugyan bizalmukat a Fideszben, de a demokratikus pártokban továbbra sem bíznak, mert él még bennük a korábbi kiábrándulás. Ezért azután vagy a Jobbikhoz fordultak, vagy otthon maradtak. (A Jobbikra mintegy százötvenezerrel szavaztak többen, mint 2010-ben.)
De mégis: miért fordult el hatszázezer ember a Fidesztől? Erre nézve a nyilvános közvélemény-kutatások sajnos nem adnak támpontot. Tudjuk: temérdek oka lehetett ennek a hatszázezer embernek, és legalább további kétszer-háromszor hatszázezernek, hogy megvonja bizalmát a Fidesztől. Elvégre millióknak okozott az orbáni kormányzás súlyos érdeksérelmeket a magánnyugdíj-megtakarítások elrablásától az egykulcsos adón, a munkanélküli és a rokkantellátások megkurtításán át a földek újraelosztásig, a trafikok, a játéktermek elvételéig, a takarékszövetkezetek államosításáig, a csalafinta adókivetésekig. A választókat magától így elidegenítő fideszes politikát a korábban tárgyalt társadalompolitikai és kulturális értelmezésben bizonyosan jobboldali politikának tekinthetjük. A felsorolt intézkedésekben egyfelől az önkény tobzódása, a megélhetési biztonság aláásása a közös, másfelől azonban a kiáltó igazságtalanság: a tehetősek előnyben részesítése a kevésbé szerencsésekkel, az elesettekkel szemben. Az ellenzék ezen az alapon egyfelől a jogbiztonságot, másfelől az igazságosságot kérheti számon a Fidesz-kormányon, amelyek közül az egyik jellegzetesen liberális, a másik baloldali kritika. Vannak azután persze olyan, tudatosan baloldali, illetve liberális választók is, akiket a Fidesz nacionalizmusa és klerikalizmusa taszít, s őket egy Európa-, modernizáció- és felvilágosodáspárti alternatívával állíthatja maga mellé az ellenzék: ez is baloldali-liberális politikát kíván.
A 2014-re kialakult helyzet egyik lehetséges interpretációja Mihályié (és még sokaké, akik hasonlóan gondolkodnak): a magyarok jobboldali gondolkodású többsége juttatta hatalomra a Fideszt és tartja is hatalmon, a baloldaliak és liberálisok számára jó ideig csak a kesergés marad. Létezhet ugyanakkor egy másik interpretáció is: vannak mélyen elkötelezett jobboldaliak (konzervatívok, nacionalisták, az államban hívők), vannak elkötelezett baloldaliak és liberálisok, de a Fidesz 2010-es és 2014-es többsége azért jött létre, mert az elkötelezett jobboldaliakon túl mögé álltak az MSZP–SZDSZ-ből kiábrándultak másfélmilliós tömege is, és ha egy részüknek elege lett is a Fideszből, az ellenzék demokratikus pártjaiban nem találták meg azt, akiben megbízhatnának. Legalábbis eddig, ezekben a pártokban, ezekben a politikusokban (beleértve az új pártokat és mozgalmakat, új politikusokat is). Az első interpretációt elfogadva nem is reménykedhetünk változásban: legjobb, ha elmegyünk az országból vagy a magánszféra felé fordulunk, tehát a külső vagy belső emigrációt választhatjuk. De mi van, ha a második interpretáció a helytálló? Mi van, ha mégsem a választókkal, hanem a jelöltekkel, a hitelüket vesztett politikusokkal, a leszerepelt pártokkal volt a baj?
Aki azt feltételezi, hogy inkább a második interpretáció állja meg a helyét, és ezen az alapon megpróbálja felvenni a harcot a Fidesszel, annak, ha a Fideszből kiábrándultak minél szélesebb körét akarja maga mellé állítani, ebből a két irányból, az önkénnyel szemben a jogbiztonságot, illetve a kirekesztéssel szemben az igazságosságot számon kérve kell támadnia, és alternatívát állítania. Kiegészíthető ez a nacionalizmussal szembeni fellépéssel, a kisebbségi emancipációval, az antiklerikalizmussal. A Fidesz legyőzése ezért balliberális politikai erőre, illetve több politikai erő balliberális összefogására vár. Olyanokéra, amelyek azzal nyerik el a választók millióinak bizalmát, hogy meggyőzően ígérnek jogbiztonságot, kiszámíthatóságot, és ugyanakkor a tudás, a jövedelem és a vagyon igazságosabb elosztását ahhoz képest, amit – bármi jelent is meg korábban a retorikában – ma jelent a Fidesz országlása. Olyanokéra, akik nem félnek határozottan szembeszegülni Orbán avítt nacionalizmusával és klerikalizmusával. Ezért gondolom, hogy ha valaha is legyőzhető lesz a Fidesz, balról lesz legyőzhető.
Mindez ma, 2014 nyarán persze merő spekuláció. Először is azért, mert a Fidesz mind az országgyűlési, mind az önkormányzati választási rendszert – ideértve a médiaszabályozást is – úgy alakította át, hogy a választásokon csak ő nyerhessen. Földindulásszerű változásokra van szükség a közhangulatban ahhoz, hogy újra – mint utoljára 2010-ben – valódi választási helyzet álljon elő, szabad és tisztességes választáson szavazhassunk, amikor egyáltalán felmerülhet a Fidesz legyőzése választások útján.
Másodszor azért merő spekuláció, mert a politikai térnek azokat a mai szereplőit, akiktől egyáltalán remélhető, hogy a Fidesz kihívói lehetnek, egyelőre súlyos hitelvesztés sújtja, melyben saját hibáik és a Fidesz hazug propagandája egyaránt szerepet játszanak, és az utóbbi alighanem a közeljövőben is befolyásolja majd a közvéleményt.
Csak ha mindez – ma nem látható okokból – megváltozik, akkor vethető fel értelmesen a kérdés, hogy milyen oldalról vehető fel a harc Orbánnal. Állításom csupán annyi: ha adódik egyszer ilyen helyzet, akkor jó eséllyel csak balról – a társadalmi igazságosság és emancipáció követelését mozgósítva – lehet a Fideszt legyőzni.
Bauer Tamás közgazdász, a Demokratikus Koalíció tagja
