Válasz Bauer Tamásnak – Választási utónapló 7.



Álmomban sem gondoltam volna, hogy Bauer Tamás barátommal vitatkozva, Gyurcsány Ferenctől vett idézetekkel fogom védeni véleményemet abban a polémiában, amelyet a Galamus hasábjain, június 5-én megjelent írásom generált. Abban a rövid elemzésben – amely egyébként folytatása volt egy korábbi, ötrészes cikksorozatomnak – amellett érveltem, hogy Orbán Viktort a belátható jövőben nem lehet úgy megverni, hogy a kormányváltó erők önmagukat „baloldali”-ként határozzák meg. Ezzel szemben Bauer válaszcikkében éppen ezzel a megfontolással vitatkozott, s ezt már a cikkének címével is egyértelműen jelezte: Orbánt csakis balról lehet leváltani.


Bauer tehát kitart a sokak által képviselt vélemény mellett, miszerint a kormányváltásért küzdő erők – ha tetszik, a balliberális erők – két egymást követő veresége alapjában véve a mostani pártvezetők alkalmatlanságának, elhibázott politikájának a következménye. Ezt pedig azzal bizonyítja, hogy a korábbi választásokon az MSZP és az SZDSZ tudott sokkal jobban is szerepelni. Én viszont úgy gondolom, hogy a választások eredményét az esetek többségében, leginkább – tehát nem egyetlen tényezőként és nem mindig! – a választásra jogosultak történelmi gyökerei, neveltetése, kultúrája értékvilága határozza meg, és ennek alapján választanak a pártok között. Bauer írásának megjelentését követően Gyurcsány Ferenc hosszabb interjút adott az Indexnek: ebben két olyan gondolat is szerepel, amelyről én korábban írtam. Azért idézem a szavait, mert talán az ő megfogalmazásai könnyebben érthetőek. A pártok és a szavazók viszonyáról én ezt írtam: „Április 6-án nem a pártok és a pártvezetők vizsgáztak, hanem a választójogosult magyar állampolgárok vettek részt a négy évenként kötelezően megrendezendő szintfelmérő vizsgán.” Gyurcsány meg ezt: „Nem igaz, hogy a pártoknak vannak szavazói. A szavazóknak vannak pártjaik.” Természetesen nem abban van vitám Bauerrel, hogy vannak-e elkötelezett, önmagukat hangsúlyozottan baloldalinak valló szavazók. Persze hogy vannak. De nem elegen, és meggyőződésem szerint arányuk – jórészt demográfiai okból – trendszerűen csökken.


Cikkemben számos érvet soroltam fel amellett, hogy a jövőben miért nem lehet a „baloldaliság” jelszavával elnyerni a magyar választók többségének, pláne kétharmadának a támogatását. Nem a baloldaliságunkat, hanem a modernségünket kell hangsúlyozni. A modernitást, az Európához tartozást, a felzárkózást, a köztársaság eszméjét. Meglepve olvastam viszont Gyurcsány mostani nyilatkozatát, aki – saját szavai szerint – ezt a következtetést már 2010-ben levonta és el is magyarázta Mesterházyéknak: „2010 szeptemberében azt mondtam, hogy vége van a hagyományos bal-jobb vetélkedésnek, az Orbánnal szembeni világot egy nagy nyitott demokrata pártban kellene megpróbálni képviselni, alakítsuk hát át az MSZP-t egy ilyen párttá! Attiláék válasza az volt, hogy nem, balra kell fordulni, mert épp az a baj, hogy nagyon középen voltunk.”


Bauer vitacikkében szerepel egy állítás, amely első hallásra bizonyára sokak számára meggyőzőnek tűnhet. Ezt írja: társadalompolitikai szempontból az esélyegyenlőséghez való viszony az alapja a jobb- és baloldal közötti különbségtételnek. Mégis, ha alaposabban belegondolunk, belátható, hogy két sebből is vérzik ez az érvelés. Egyrészt azért, mert a magyar közvélemény tapasztalatai és ismeretei szerint a baloldali társadalomfelfogásnak ennél alapvetőbb tantétele a kapitalizmus, a tőkés magántulajdon, a piac, a verseny és a jövedelmi-vagyoni különbségek elutasítása, a bankok és a pénzvilág intézményeinek kárhoztatása, az állam pozitív gazdasági szerepének hangsúlyozása stb. Másrészt pedig azért hibás Bauer állítása, mert amit ő hangsúlyoz, az valójában az amerikai típusú liberális gondolkodás terméke. Nevezetesen az a differenciált álláspont, amely egyfelől igazságosnak és célravezetőnek tartja a jelenben élő nemzedék tagjai között a társadalmi különbségek létezését, másfelől viszont az esélyegyenlőség biztosítását állami feladatnak tekinti a mindenkori következő nemzedék érdekében. A liberálisok ennek a logikának az alapján tartják értéknek és fontosnak a vagyonadót, az örökösödési adót, illetve azt, hogy a kiugróan gazdag emberek vagyonuk jelentős részét hagyják valamilyen formában a közre. Hoznak létre – például – alapítványokat, múzeumokat stb. Bauer tehát – bizonyára szándékolatlanul, a vita hevében – közös nevezőre hozta a szocialista és a liberális álláspontot, és az utóbbit kiáltotta ki általános baloldali értékelvnek.


Bauer szerint 2010-ben és 2014-ben a Jobbikra szavazók jelentős része „csak” azért szavazott erre a pártra, mert csalódott a korábban már kormányzó pártokban (ideértve a Fideszt is). Cikkében később az MSZP–SZDSZ-ből kiábrándult további 1,5 milliós tömegről is beszél, amely szintén csalódott. Miért is? Bauer szerint először is a korrupció miatt, merthogy a tipikus Jobbik-szavazó szerint minden párt, amely eddig kormányon volt, csak arra használta a hatalmát, hogy lopjon. Az MSZP és az SZDSZ korábbi hívei ezen felül még azért is csalódtak a két pártban, írja, mert „rútul becsapva érezték magukat a 2006-os választás előtt kilátásba helyezettől gyökeresen eltérő gazdasági intézkedések miatt”. Nem vitatom, hogy ez a két körülmény is megemlítendő a magyarázatok között. Mégis úgy gondolom, és erről már az említett cikksorozat negyedik részében részletesen is írtam, hogy a Jobbik-szavazók pártválasztását nem ezek a tényezők, hanem sokkal inkább a kistelepüléseken, kisebb városokban személyesen megélt roma-konfliktusok befolyásolták. Pontosabban szólva nem a valóságos konfliktusok, hanem sokkal inkább az mesterségesen kialakított cigányellenes közhangulat, amelyet a Fidesz hallgatólagos támogatásával kialakított különféle neonáci mozgalmak generáltak. A kistelepülések jelentős részében ez az érzés kialakult sok, egykori szocialista szavazónál is. Ez szörnyű, ez ellen minden fórumon fel kell lépni – de nem a baloldaliság nevében.


Van még egy nagyon súlyos érv, ami miatt véleményem szerint semmiképpen sem szabad a 3. Orbán-kormány leváltásáét dolgozó politikai erőknek önmagukat baloldaliként definiálniuk. Hacsak nem történik valami teljesen váratlan fejlemény – néha persze történik! –, azt feltételezem, hogy 2018-ra a közvélemény többsége csak akkor fog szembefordulni Orbánnal, ha a gazdasági helyzet gyorsan, látványosan és drámai módon romlik. Ez lehet bankválság, valutaválság, államcsőd – vagy ezek bármilyen kombinációja. Egy ilyen helyzetben azonban biztosan nem lesz mód korábban meghirdetett jövedelem-kiegyenlítő, egyenlőtlenség-csökkentő ígéretek betartására. A baloldali álláspont – gondoljunk akár az MSZP vezetők elmúlt két-három évben tett nyilatkozataira, akár a mostani vereség után megfogalmazott fundamentális kritikák többségére – abból indul ki, hogy „a szélsőséges egyenlőtlenség a gazdasági növekedés legnagyobb akadálya”. (1) Ez jól hangzik, de a legjobb esetben is csak fele, negyedrésze az igazságnak. Abban a gazdasági helyzetben, amely elvezethet Orbán bukásához, a krízis kezelése és a növekedés beindítása túlnyomórészt olyan intézkedéseket tesz majd szükségessé, amelyek tovább növelik az egyenlőtlenségeket, akármekkorák legyenek is. A hazai magángazdaság fellendítése és a külföldi befektetők bizalmának helyreállítása érdekében el kell törölni a különadókat, visszájára kell fordítani a rezsicsökkentés politikáját, le kell állítani a közmunkát, emelni kell a nyugdíjkorhatárt stb. Gesztusértékű jövedelem- és adóátcsoportosító intézkedéseket lehet hozni, valamennyi pénzt át lehet majd csatornázni a leggazdagabbaktól a legszegényebbekhez, de ettől a társadalmi különbségek nem fognak érezhetően csökkenni. Ha egy következő kormány megpróbálja majd hazacsábítani a külföldre kitelepült fiatalokat, nekik elsősorban azt kell majd ígérni, hogy itthon is lesz mód a meggazdagodásra. Efféle tervek és ígéretek azonban hiteltelenek lennének egy olyan politikai erőtől, amely a kampány során elsősorban baloldali jelszavakkal érvelt. Már most azon kell gondolkozni, hogy miként lehet ezt a politikai csapdát kikerülni.


Van még egy további szempont, amelyre Bauer Tamás barátom nem reagált. Ez pedig a megállíthatatlanul szélesedni látszó, generációs szakadék. A mai fiatalok túlnyomó többsége, és persze azok, akik majd 2018-ban lesznek 18 évesek, el sem tudják képzelni, hogy egy olyan baloldali pártra szavazzanak, amelynek bármilyen formában köze van az 1990 előtti világhoz. Ezen a zsigeri elutasításon nem változtatnak azok az egyébként – tudományos keretek közepette – vitathatatlan történelmi érdemek, amelyekre a mai MSZP joggal lehet büszke, akár még büszkébb is, mint amennyire ezt ténylegesen mutatja. A Kádár-korszak reformjai kétségtelenül jobbá tették a mi nemzedékünk felnőttkorának életét, akik – mondjuk – 1950 és 1960 között születtünk, sőt a mi szüleink életét is, ha azt tekintjük összehasonlítási alapnak, hogy milyen volt a helyzet Kelet-Németországban, Csehszlovákiában vagy a Szovjetunióban. Az is igaz, hogy történelmi jelentőségű tett volt az osztrák határ megnyitása az NDK-sok előtt, és az is, hogy az ország békés, tárgyalásos úton jutott el az 1990-es, első szabad választásokig. De ezzel a mai fiatalokat nem lehet meghatni. Számukra ez már csak történelem, nincs hozzá érzelmi kötődésük.



Willy Brandt a godesbergi rendkívüli kongresszuson – Wikipedia

Bauernek és az MSZP vezetése mellett dolgozó, az idősebb generációhoz tartozó elméleti szakembernek abban igazuk van, hogy Nyugat-Európában a baloldaliság nem az állami tulajdon és az állami irányítás kiterjesztését és/vagy fenntartását jelenti. Csakhogy a nyugati szociáldemokrácia ezt az ideológiai fordulatot nagyon régen, több mint hat évtizeddel ezelőtt vitte véghez. A német SZDP Bad Godesberg-i fordulatáról (2), illetve az angol Munkáspárt programjában szereplő IV. pont eltörléséről (3) a magyar választók 99 százaléka nem is hallott. A fiatalok közül még kevesebben! Ezzel a nyugati típusú baloldali tradícióval azért sem lehet Magyarországon messzire jutni, mert az MSZP-nek sem 1989-ben, sem később nem sikerült elfoglalnia a szociáldemokrata pozíciót a magyar politikai palettán. Ha tetszik történelmi pech, az MSZP számára is meg Magyarország számára is, hogy a szociáldemokrata nevet az elmúlt 25 évben olyan dilettánsok sajátították ki, mint Petrasovics Anna, Kapolyi László és Schmuck Andor.


Persze valamennyi meggyőződéses fiatal baloldali szavazó 2018-ban is lesz. De ők Schiffer András, Thürmer Gyula, Szalai Erzsébet vagy Tamás Gáspár Miklós pártjaira fognak szavazni. Ha az Orbán-ellenes erők önmagukat baloldaliként határozzák meg, egyszerre kétféle kritikát is magukra húznak. Egyfelől azt, hogy egy gyékényen árulnak a szélsőballal, másfelől meg a szélsőbal fogja őket álbaloldalinak minősíteni, mint ahogyan ez az elmúlt hat évben is történt, (4) illetve ma is történik. (5) Ezt a közvélemény és a média szükségszerűen civakodásként-töketlenkedésként interpretálja. Orbánék választási rendszerében viszont csak azoknak a pártoknak van nyerési esélyük, amelyek valamely eszme és választói érzület alapján képesek a konfliktusmentes együttműködésre. A baloldaliság-jobboldaliság dimenziójában a Fidesz és a Jobbik együttesen biztos nyerő, míg a baloldal zászlaja alatt belátható időn belül nem lehetséges az összefogás. Vegyük már észre: direkt így lett a rendszer kifundálva!





(1) Lásd Ágh Attila „Teremtő rombolás a baloldalon” című írását az Élet és Irodalom június 20-i számában. Egyébként az tényszerűen sem igaz, hogy Magyarországon szélsőségesek lenne a jövedelemegyenlőtlenség. Amit a statisztika mutat (EU, OEC), az nemzetközi mértékkel mérve nem kirívó, hanem inkább közepesnek mondható. Ez annak ellenére is igaz, hogy az elmúlt négy évben a különbségek nőttek, és az is tény, hogy az Orbán–Lázár-duó szegényellenes retorikája minden demokrata számára visszataszító.


(2) Az 1959. évi Bad Godesberg-i kongresszuson elfogadott új pártprogram elvetette az osztályharcot, a forradalmat, a kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok alapvető ellentétének tézisét, és élesen elhatárolta a pártot a marxizmustól.


(3) A brit szociáldemokraták 1918-as programjának IV. pontja célként fogalmazta meg az állami tulajdont. Több évtizedes belső viták után ezt a pontot Tony Blairnek csak 1995-ben sikerült törölnie a párt programjából. Ki figyelt oda erre akkor Magyarországon?


(4) Az LMP 2008-as alapító nyilatkozatában ez olvasható: „A kapitalizmus vesztesei, az elnyomottak és kiszolgáltatottak oldalán állunk. Fellépünk a kizsákmányolás minden formája ellen, legyen szó a szegény országoknak a gazdag országok általi, a munkavállalóknak a tőke általi, vagy a jövő generációknak a ma élők általi kizsákmányolásáról. Ebben az értelemben baloldaliak vagyunk. Nincs közünk azonban a hazai baloldal mai vezető erejéhez, amit világos politikai tartalom híján leginkább az azonos érdekkörhöz való tartozás tart egyben. Világosan látjuk, hogy az a hagyományos baloldali program, amely az emancipációt és a társadalmi igazságtalanságok megszűnését pusztán a modernizációtól és az anyagi javak növekvő bőségétől várta, nem valósítható meg. Bebizonyosodott, hogy a gazdaság növekedése önmagában nem teremt igazságosságot, és fenntarthatatlan.”


(5) A 2010-ben alapított, és most megújulni látszó, A BAL – Balpárt alapnyilatkozatának első mondata így hangzik: „Visszaköveteljük a ’baloldal’ szót az eszme árulóitól.” És ki írta ezt a nyilatkozatot? Tamás Gáspár Miklós.




Mihályi Péter közgazdász