Konszolidáció vagy igazságtétel? – A devizaadósok kisegítéséről



Varga Mihály szerint „a bankoknak fájni fog”. Rogán Antal szerint a devizahiteleseknek „mindent vissza kell kapniuk, amit jogtalanul vettek el tőlük”. Ezek a nyilatkozatok hamisan állítják be a devizahitelezés folyamatát, és ebből következően azt is, hogy mi ebben az ügyben az állam teendője.


Mert az államnak kétségtelenül van az ügyben teendője. Többszázezren, akik devizahitelt vettek fel valamelyik banktól, a megváltozott körülmények miatt nem tudnak törleszteni. Családok tömegének megélhetési biztonsága került veszélybe. Ilyen helyzetben az államnak tennie kell valamit. A kérdés: mit kell tennie, milyen logika mentén.


A kialakult helyzetért sokan – a pártok közül a Jobbik, a Fidesz és az LMP egyértelműen – a bankokat és a korábbi kormányt teszik felelőssé, sokszor magát a devizahitelt minősítve „hibás terméknek”, a devizahitelek nyújtását a hitelfelvevők becsapásának. Ezen az alapon állítják, hogy az államnak helyre kell állítania a méltányosságot, egyfajta igazságtételt kell nyújtania a becsapott adósoknak: arra kell köteleznie a hitelnyújtó bankokat, hogy mentesítsék a hátrányok, mindenekelőtt az árfolyamváltozás minden következménye alól a „hitelkárosultakat”. Eszerint felelőtlenül jártak el a bankok, amikor devizahiteleket nyújtottak, nem figyelmeztetve a hitelfelvevőket a dolog kockázatára, és hibásak a korábbi kormányok, amiért ezt eltűrték. Minthogy az adósokat a bankok részéről érte súlyos méltánytalanság, a jelenlegi parlamenti többség feladata az igazságtétel, a devizahitel-adósok adósságának átalakítása kockázatmentes forintadóssággá úgy, hogy a hitelfelvétel óta bekövetkezett árfolyamváltozás terheit a bankokra kell terhelni.


Ezzel az értelmezéssel súlyos bajok vannak. Mindenekelőtt: a devizahitel nem „hibás termék”. Magyarországon a törvényes fizetőeszköz a forint, amely ugyanakkor szabadon átváltható, és a magyarok évtizedek óta (már akkor is, amikor a forint még nem volt konvertibilis) tarthatnak devizaszámlákat a bankoknál (korábban az OTP-nél), amelyeknél a kamatokat is devizában kapták és a költségeket is devizában fizették. Amióta nemcsak a legális devizabevételhez jutók, hanem mindenki szabadon nyithat számlát devizában, arra is lehetőség van, hogy korlátozás nélkül váltsák át a megtakarításokat forintról devizára és viszont. A bankok ilyenkor évtizedek óta devizavételi, illetve -eladási árfolyamot alkalmaznak. Minthogy az Európai Unióban a tőkemozgás is szabad, a magyarok, akik bármely európai országban tarthatják megtakarításaikat és vehetnek fel a bankoktól hiteleket, itthon is vehetnek fel a bankoktól hitelt devizában, a forinthitelektől eltérő feltételek mellett.


Az elmúlt időszakban tömegesen nyújtott devizahitelek révén a magyar ingatlan- és gépkocsivásárlók a kétezres évek elején megugrott forintkamatok helyett alacsonyabb, megfizethető kamattal juthattak hitelhez. Eszerint a bankok – hogy megfizethető kamatozású hiteleket nyújthassanak – az ingatlan- és gépkocsivásárláshoz szükséges forintösszeget úgy bocsátották az ügyfél rendelkezésére, hogy devizában nyújtottak neki hitelt, amelyet számára forintra váltottak, majd az ügyfél forintjövedelméből teljesített törlesztést a hitel törlesztéséhez devizára váltották át. Minthogy a hitel nyújtása (amihez a banknak legalább részben devizában kellett forrást szereznie, külföldről) és törlesztése devizában történik, a forinthitelhez képest – az adott deviza hazájában érvényes feltételekre tekintettel – alacsonyabb lehet a kamat. Ez a kamat persze nemcsak az adott deviza hazai piacán érvényes kondíciókat tükrözi, hanem azt is, hogy a magyar bank többnyire drágábban jutott hozzá a szükséges pénzhez, mint az adott deviza piacán tevékenykedő ottani pénzintézetek. Ha ezek a feltételek romlottak, a bank emelni kényszerült a kamatot.


A hitelek felvételekor, a kétezres évek elején, közepén a magyarok már megtapasztalták, hogy a devizaárfolyamok változékonyak (évtizedek óta utaztak külföldre, vásároltak valutát, voltak megtakarításaik a devizaszámláikon), tehát tudhatták azt is, hogy az alacsony kamat ellentétele az, hogy némi árfolyamkockázatot vállalnak. Azt azonban sem a hitelfelvevők, sem a hitelnyújtó bankok nem tudták, hogy az árfolyamkockázat sokkal nagyobbnak bizonyul, mint amivel – a megelőző évtizedek tapasztalatai alapján – számoltak. Részben azért, mert a forint korábban nem feltételezett mértékben romlott az euróhoz képest, részben azért, mert a 2009-es nemzetközi pénzügyi válság nyomán a svájci frank a feltételezettnél sokkal nagyobb mértékben és – ma úgy tűnik – tartósan erősödött az euróhoz képest. Emellett sok hitelfelvevő – munkanélkülivé válva – elvesztette a jövedelmét.


Hogy indokolt-e, hogy a hitelnyújtó bankok igazságtételként megtérítsék a devizaadósok veszteségét, attól függ, hogy valóban tisztességtelen, netán jogszerűtlen dolog volt-e maga a devizahitel-nyújtás, az árfolyamrés érvényesítése (devizavételi árfolyam érvényesítése a hitelnyújtáskor, illetve devizaeladási árfolyamé a törlesztéskor), az árfolyamkockázatnak az adósokra terhelése, illetve a kamatok egyoldalú emelése. Az elmondottak alapján a devizahitelek nyújtását sem jogszerűtlennek, sem tisztességtelennek nem tekinthetjük: ez olyan hitel, ahol az alacsonyabb kamat fejében az adós vállalja az átváltás terhét (az árfolyamrést) és az árfolyamkockázatot. Nem értem, hogy ha egyszer a konstrukció nélkülözhetetlen kelléke a hitelfelvételnél a felvett deviza átváltása forintra, illetve a törlesztésnél a forinté devizára, miért minősíti az árfolyamrést tisztességtelennek a Kúria. (Ami tisztességtelen lehet, az a devizában való törlesztés kizárása, ha az adós ezt felajánlja. Az árfolyamrésnek legfeljebb a mértéke lehet méltánytalan.) Azt ezzel szemben értem a Kúria határozatában, hogy az árfolyamkockázat áthárítása az adósra, illetve a hitelfeltételek egyoldalú módosítása lehet tisztességtelen, de hogy az-e, az a mértéktől, az adósnak a hitelfelvételkor történő tájékoztatásától függ, mint minden banki ügyletnél. Az árfolyamkockázat áthárítása adósra a konstrukció lényegéből következik, és nehezen tudom elképzelni, mitől lenne tisztességtelen. (Az első években a devizahitelekkel kifejezetten nyertek az érintettek.) Az egyoldalú kamatemelés is lehet korrekt, hiszen változó kamatozású hitelekről van szó, e tekintetben az a kérdés, hogy a módosítás megfelelt-e a pénzpiaci feltételek változásának, hiszen nagyon is lehetséges, hogy a magyar bankok pénzhez jutási lehetőségei a hitel futamideje alatt romlottak. (A nemzetközi pénzügyi válság következtében nyilván ez történt.)


Noha a bankok tehát alaphelyzetben nem jártak el tisztességtelenül a devizahitelezés során, és ezért sem az árfolyamrés ténye, sem az árfolyamkockázat áthárítása az adósokra nem indokolja valamiféle igazságtétel állami kikényszerítését a bankok terhére, és kérdéses, hogy indokolja-e ezt a kamatok emelése, tény, hogy az adósok egy része nem tudta és nem tudja törleszteni a hiteleit. Ez az a helyzet, amikor – nemcsak a devizahitelek, hanem forinthitelek esetében is – cselekedni kell. A bankok a hitelek prolongálására, a tartozások részleges elengedésére kényszerülnek, hogy a tartozás másik részéhez még hozzájuthassanak. Ez mindenféle banki hitelezés velejárója, ennek a fedezeteként képeznek a bankok kötelezően tartalékokat. Amikor az adós nem tud törleszteni, akkor teheti meg a bank, hogy érvényesíti a zálogjogát a hitel fedezetére lekötött gépkocsira, ingatlanra. Ilyenkor kerül sor a legrosszabb fejleményre, a kilakoltatásra. Ha ezt megtiltják, akkor a hitelnek nincs fedezete, és a betétesek pénzéért felelős bank nem is nyújthat hitelt. (Elvégre a bankok nem a saját pénzüket, hanem a betétesek pénzét helyezik ki.)


Az állam feladata, hogy a bajba került adósok megélhetési biztonságának, ugyanakkor a pénzügyi rendszer stabilitásának védelmében intézkedjék. Ennek az intézkedésnek a funkciója azonban nem igazságtétel, hanem konszolidáció: a hitelt nyújtó és a törlesztés tömeges elmaradása miatt bajba kerülő bank, illetve maga a bajba került adós kisegítése. A konszolidáció során kell az államháztartásnak, vagyis az adófizető polgárok összességének átvállalnia a bankokra, illetve magukra az adósokra háruló terhek egy részét. Ennek során maximális méltányosságra kell törekedni, de annak szem előtt tartásával, hogy a segítséget, amelyet a bajba került adósok kapnak, közvetve vagy közvetlenül mindig a többi országlakos fizeti meg.


Ha törvénnyel alakítják át minden adós javára a törlesztés feltételeit – miként az ún. végtörlesztés esetén történt –, akkor óhatatlanul a nem rászorulók számára is nyújtanak kedvezményt, amelynek árát – ismétlem – a devizahitelezésben nem érintett országlakosok fizetik meg. (Ha a terheket közvetlenül a hitelnyújtó bankokra terhelik, végső soron vagy a bankok betétesei, vagy más hitelek potenciális felvevői kerülnek kedvezőtlenebb feltételek közé.) Ezt tehát kerülni kell. Az „árfolyamgát” mindeddig a hitelek prolongálását jelentette, ami ésszerű kezelési mód, csak az a kérdés, hogy a mértékek törvényi előírása szerencsés megoldás-e. Az adós ingatlanának felvásárlása állami intézmény által, a bentlakás lehetőségével, az adóskonszolidáció alkalmas formája, amelyet eddig alig alkalmaztak.


Az állami intézkedésnek jellemzően konszolidációnak és nem igazságtételnek kell lennie. A magam részéről azt tekintem szerencsés megoldásnak, ha a bankok egyeznek meg az adósokkal a tartozás átütemezéséről és részbeni elengedéséről, az állam pedig arról dönt, hogy ennek a banknál megjelenő veszteségét – amelyre a dolog mértéke és tömeges előfordulása miatt a szabályszerűen képzett tőketartalék nem nyújt fedezetet – milyen mértékben, milyen algoritmus szerint vállalja át az állami költségvetés. Minthogy az adófizetők pénzének költéséről van szó, ennek a szabályozásnak törvényben kell történnie. Ilyen eljárással kerülhető el, hogy az adófizetői pénzből olyanok jussanak kedvezményhez, akik erre nem szorulnak rá, s akiktől a körültekintés a hitelfelvételnél elvárható volt, miként az a végtörlesztés kedvezményezettjeinél történt.


Az Orbán-kormány előkészületben levő intézkedései ezzel szemben igazságtételi alapon állnak, a hitelfelvevőket „becsapó” bankokat kívánják terhelni, és minden devizaadósnak kedvezményt nyújtanak. Ezen az alapon mondja ki, abszurd módon, a kormány benyújtott törvényjavaslata: „vélelmezni kell”, hogy a kamatemelések tisztességtelenek voltak, tehát a banknak kell bizonyítania, hogy nem voltak azok. Ez nyilvánvalóan ellentétes elemi jogelvekkel. A kormány közvetlenül a bankokra hárít terheket, de ezzel – akárcsak korábban a végtörlesztéssel vagy a bankadóval – a gazdaság egészének, minden országlakosnak okoz kárt, a nyilvánvaló politikai haszonszerzés érdekében.


Az ellenzék demokratikus pártjait sikerült megint zavarba hozni. Ők arról beszélnek – joggal –, hogy a devizaadósok problémájáért a forint 2010 óta bekövetkezett romlása okán az Orbán-kormányt felelősség terheli. Ez igaz, de csak egy része az igazságnak, hiszen a svájci frank váratlan megerősödése független a magyarországi kormányok tevékenységétől, s a devizaadósok gondjának mégiscsak ez a fő oka. Az is jogos kritika, hogy a kormány nem teremtette meg széles körben a lehetőségét annak, hogy az adósok lakásait úgy vásárolja meg valamilyen szervezet, hogy ők bérlőként a lakásban maradhassanak. Hasonlóképpen az is, hogy a kormány évekig csak halogatta a legnehezebb helyzetbe került adósokat érintő megoldás kidolgozását. Mindennek kimondása azonban nem mentesíti az ellenzéket az alól, hogy állást foglaljon, milyen természetű legyen a megoldás: igazságtétel vagy konszolidáció. Mindenképpen állást kellene foglalnia az egyoldalú kamatemelés tisztességtelen voltának „vélelmezéséről”. Az ellenzéki pártok azonban óvakodnak attól, hogy „a bankok oldalára” álljanak a devizaadósok nehézségeit meglovagoló kormánnyal szemben, holott a jogállami elvek érvényesítése ezt kívánná. Ugyanakkor ezt kívánja a társadalmi méltányosság szempontja is, hiszen a bankok szempontjait védve a devizahitelezésben nem érintett országlakosok érdekeit védenék.





Bauer Tamás közgazdász
,
a Demokratikus Koalíció tagja