Hetven éve Pápán



Hetven évvel ezelőtt, 1944 júliusának első forró napjaiban (1) vagonokba zsúfolták és koncentrációs táborokba hurcolták Pápa lakosságának több mint egytizedét, mintegy 2600 embert és több százat a környék falvaiból. Voltak, akik már a „nagy utazás”-t sem élték túl, másokat az auschwitzi rámpánál irányítottak a gázkamra felé, a maradékuk az éhezés, a kimerítő munka, az embertelen körülmények áldozata lett. Pápára mindössze háromszázan tértek vissza.


Így ért szörnyű véget két és fél évszázadnyi békés együttélés után egy dunántúli kisváros zsidó közössége.


Pápán már a tizenhetedik századtól éltek zsidók, az izraelita hitközség 1748-ban alakult meg. Mint a Pápa környékéről, Magyargencsről származó nagy hebraista, Jakov Katz írta, a zsidó polgárosodásnak legjobb esélyei az úgynevezett földesúri városokban voltak. Pápa ilyen volt, az Esterházy grófok támogatták a zsidó lakosok betelepülését. A városban nagy számban éltek ortodox zsidók, haszidok, iskoláik, imaházaik is voltak, Jakov Katz édesapja is egy ilyennek volt a tanulója. A zsidók száma a tizenkilencedik század közepén már a város lakosságának egyötödét tette ki, szükségük volt egy nagy befogadóképességű templomra. A klasszicista stílusban épült hatalmas neológ templom építéséhez Esterházy gróf is hozzájárult százezer téglával. Magyarország harmadik legnagyobb zsinagógáját, a pápait 1846 szeptember 11-én avatta fel a híres Lőw Lipót rabbi magyar nyelvű beszéddel.


Komoróczy Géza professzor a pápai zsidóság gondolkodását Breuer Salamon rabbi szellemi örököseként így jellemezte: „Modern ortodoxia, így nevezzük, mert a a hagyományos élet- és szertartásrendbe egyenértékűként integrálta a nem zsidó társadalom nyelvének ismeretét, a világi műveltséget.” (2)


A helyi társadalomba való beágyazottságot jól jelzi az, hogy a pápai Református Kollégiumba már a tizenkilencedik század elejétől jártak izraelita tanulók, főleg a helyi kereskedők és kézművesek gyermekei, de jöttek a Dunántúl más településeiről is. Volt egy olyan tanév – az 1848/49-es –, amelyben a beiratkozottak többsége Mózes-hitű volt, ahogyan azt az anyakönyvek rögzítették. A zsidó polgárság jelentős szerepet játszott a város gazdaságának és kultúrájának fejlődésében. Pápa jelentős textil- és húsipari cégeit többségükben zsidó vállalkozók alapították. A városközpont elegáns polgárházainak építtetői között is ott találjuk őket. A helyi iskolák között kiemelkedő volt a zsidó fiúiskola kulturális teljesítménye.


Ezt a békés együttélést kezdték ki a zsidótörvények, a zsidók fokozatos kiszorítása a gazdasági és a közéletből. 1944 májusában pedig a pápai zsidóknak el kellett hagyniuk házaikat, lakásaikat, minden értékes ingóságukat, és be kellett vonulniuk az Eötvös, Rákóczi, Petőfi, Szent László és a Bástya utcák által határolt gettóba. Voltak, akik ezt a megaláztatást már nem bírták elviselni, és a gettó helyett az önkéntes halált választották. Köztük volt például dr. Kőrös Endre, a Református Nőnevelő Intézet – a Nátus – közszeretetnek örvendő igazgatója.


Nehéz elképzelni a mindennapi életet ezen a két méter magas fakerítéssel körülvett tizenhárom és fél hektárnyi területen. Összesen 3600 ember volt ide bezárva, közülük 900-at a devecseri és a zirci körzetekből szállítottak ide. Szörnyű körülmények között éltek. Nem vitték el a szemetet és nem takarították az utcákat. A megtelt emésztőgödrök rettenetes bűzt árasztottak. A fiatal férfiakat munkaszolgálatra kötelezték, a gettóban csak a gyerekek, a betegek, a nők és az öregemberek maradtak.


Arról, ami ezután történt a pápai zsidókkal, nagyon keveset tudunk. Akikkel megtörtént, nem élték túl a háborút, vagy ha mégis, nem szívesen beszéltek róla. Ezért olyan értékes a néhány megmaradt hiteles emlék. László András, aki nagy családjából másodmagával élte túl a holokausztot, s új hazájában, Amerikában operatőrként jelentős pályát futott be, őrzött néhány ilyen emléket. Csaknem hat évtizeddel később egy angol nyelvű könyvben megosztotta ezeket az olvasókkal is. A történtek idején a tizennyolc éves András munkaszolgálatosként Kőszegen tartózkodott. Leveleket váltott Pápán maradt családjával és szintén munkaszolgálatos bátyjával, Sándorral.



A volt műtrágyagyár területe, a pápai zsidók utolsó otthoni „lakhelye”

„Egy hosszú levél jött néhány nappal később az anyámtól egy szegényes élelmiszercsomagban. Emlékszem, arra gondoltam, hogy bár ne küldtek volna élelmet, hiszen én jól el voltam látva, nekik nagyobb szükségük lett volna rá. A levél nyugtalanító volt. Most kevésbé titkolózott, mint az előző lapokon, jelezte, bár nem írta le azokat a történéseket, amelyek helyzetüket egyre rosszabbá tették. Az ilyen megfogalmazások sokat sejtettek: 'Azóta sok minden történt, hogy elmentél' vagy 'Ne izgassátok magatokat miattunk, majd minket is megsegít a jó IstenTudom, hogy igaz, jó gyerekeink vagytok és ha nem is vagyunk mellettetek, úgy cselekedtek, mintha mi azt látnánk, ez a tudat ad nekünk erőt sok minden elviseléséhez!' Az utolsó mondat: 'A jó Isten legyen Veled, kisfiam és gondolj ránk Te is mindig' – úgy hangzott, mintha tudta volna, hogy ez az utolsó levél, amit ír nekem.


Csakugyan ez volt az utolsó levele, de egy levelezőlapot még kaptam tőle. Ennek első mondata úgy ért, mint egy villámcsapás: 'Most csak sietve írok, mert csomagolunk, készülünk, de nem tudjuk, hová.' A következő rövid mondat igazolta a rossz előérzetet: 'Nyugodtak vagyunk, fiam, és megyünk a sorsunk felé.' Azt írta még, hogy levelezzek Miklós nagybátyámmal, akire nem vonatkoztak a zsidótörvények, és így Pápán maradhatott. Azt is a lelkemre kötötte, hogy írjak Sándor bátyámnak, és vigyázzak a holmijaimra, ne hagyjam széjjel őket. Az utolsó mondat teljesen feldúlt: 'A jó Isten legyen Veletek, drága kisfiaim, áldásunk kísérjen Benneteket. Örökké szerető Szüleid.' Tudtam, hogy ez az utolsó híradás tőle. Rettenetet és bűntudatot éreztem, hogy nem tudtam tenni értük semmit. De nem tehettem semmit! Mindannyian éreztük, hogy ez be fog következni, de az utolsó pillanatig egyikünk sem akart igazán hinni benne.


A sietősen lefirkált levelezőlap meglepett: 'Csütörtök óta a műtrágyagyárban vagyunk.' (3) Nem tudtam arról, hogy már nem nagyanyám gettóbeli házában vannak, azt se tudtam, hol van a műtrágyagyár, azt se, hogyan jutottak oda és miért.” (4)



A sínek, Pápáról Auschwitzba

Felvetődhet csakugyan a kérdés, miért vitték őket éppen a műtrágyagyárba. Ebben a vasútállomáshoz közel fekvő gyárban akkor már évtizedek óta nem folyt termelés, viszont a nagy területen álltak még épületek, például munkáslakások. A területről – ma is láthatóan – sín vezetett a vasútállomásra. Nyilván egyszerűbb logisztikai feladatnak tűnt innen a több mint háromezer ember bevagonírozása, mint az innen két kilométernyire lévő gettóból.


András 1945 tavaszán hallott először a családja sorsáról. Ekkor találkozott a terezini gyűjtőlágerben végsőkig legyengült és elcsigázott állapotban levő édesapjával, aki pár nappal később meg is halt. András unokatestvérével, dr. Györki Imrével együtt visszatért Pápára, de nem találta a helyét az ijesztően megváltozott városban, és az Egyesült Államokba költözött, festőművész nagybátyja meghívására.


Ezután Pápán, akárcsak más városokban, a némaság évtizedei következtek. A holokausztban meggyilkoltakról szinte szó sem esett. Házaikba mások költöztek, a gyönyörű zsinagógát a textilgyár raktárnak használta. A világháborús bombázás alatt kitört ablakain keresztül galambrajok repültek be és foglalták el az elhagyott épületet. A soha meg nem nyitott ajtó jeleként a küszöbből kis fácska sarjadt ki.


A némaságot és kollektív emlékezetvesztést a 2012-ben megnyílt Elfeledett szomszédok – Családok, sorsok, történetek a pápai zsidóság két évszázadából című kiállítás (5) törte meg. Ekkorra a város a megemlékezéshez méltó állapotba hozta az elhanyagolt zsinagógaépületet. A Gyekiczki András és segítőtársai által nagy szeretettel és szaktudással összeállított tárlat fényképek és dokumentumok segítségével eleveníti meg azoknak a pápai polgároknak az emlékezetét, akiket 1994-ben munkaszolgálatra és koncentrációs táborokba hurcoltak.


2014. július 6-án fél tizenegykor Pápa lakói és a hazalátogatók a mártírokra, a hetven éve elhurcolt és meggyilkolt földijeikre emlékeznek a lepusztultságában is monumentális, gyönyörű zsinagógában.



(Fotók: Kerecsényi Zoltán)





(1) Gyekiczki András, a téma legkiválóbb szakértője szerint július 4-én több száz személyt Sárvárra, július 5-én pedig 3000 pápai zsidót Auschwitzba Auschwitzba szállítottak. Ennek az volt az oka, hogy egy transzport csak 3000 főből állhatott.


(2) Komoróczy Géza, A pápai zsidók két évszázadából. Élet és Irodalom LVIII/26, 8.


(3) A levelek és képeslapok ma a washingtoni Holocaust Múzeumban láthatók


(4) László András, 2011. Lábjegyzet a történelemhez (Saját fordításomban). Budapest: Múlt és Jövő, 161.


(5) Ez a kiállítás 2014. augusztus 25-ig Budapesten a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában látható.





Huszár Ágnes nyelvész