Bencze Mátyás
- Részletek
- G-7
- 2010. november 29. hétfő, 05:42
A lovag és az alkotmány(bíróság)
Az osztrák Hans Kelsennek, a 20. század egyik meghatározó jogfilozófusának egyik tanulmánya németül a „Der Richter und die Verfassung” címet viseli. Kezdő oktató koromban ezt figyelmetlenségből „A lovag és az alkotmány”-nak fordítottam le magamban (Ritter – Richter). Csodálkoztam is, hogy a száraz, humortalan és szigorúan tudományos stílusban író Kelsen ennek az írásának ilyen irodalmi címet választott. Aztán mikor később újra szembesültem az írással, megoldódott a rejtély („A bíró és az alkotmány”), és helyreállt a világ rendje: ez már egy tipikus kelseni cím.
Ez a kis történet onnan jutott eszembe, hogy egy tudósítás kapcsán felötlött bennem egy régebbi keletű tűnődésem az MSZP és az Alkotmánybíróság viszonyáról. A híradás szerint Mesterházy Attila azt kérte az Alkotmánybíróságtól, „ne tartsanak téli szünetet, hogy mielőbb állást foglalhassanak a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos beadványok ügyében.” Azt jó ötletnek tartom, hogy a nyilvánosság előtt emlékezteti a testületet döntésének (vagy a döntés elhúzódásának) következményeire. Az Ab a politikai színtér egyik játékosa, munkája ki van téve a nyilvánosság felől érkező véleményeknek, esetleg bírálatoknak. Sőt, egyenesen igényli őket, mert a leghatékonyabban a nyilvánosság kontrollja biztosíthatja az ítélkezés függetlenségét és elfogulatlanságát. Ezért egy ilyen kérés megfogalmazását nem tekinteném meg nem engedett nyomásgyakorlásnak.
Engem az zavar, hogy az MSZP vezetői, illetve jogpolitikusai korábban miért nem fordítottak nagyobb figyelmet arra, milyen kritériumok alapján támogatnak valakit az alkotmánybírák választási procedúrája során. Az AB gyakorlata ugyanis működése megkezdése óta nem szólt másról, mint arról, hogy alakítja a politikát, és a bírák politikai nézetei – az alkotmányjogi érvelés természetéből következően – befolyásolják a döntések eredményét. Az MDF-kormány alatt hozott igazságtételi és kárpótlási döntések is politikai természetűek voltak, mint ahogy a Bokros-csomag részbeni megfúrása vagy később az előző Fidesz-kormánnyal kapcsolatos elszámoltatási folyamat megakasztása és a népszavazások megengedhetőségéről hozott határozatok is (bővebben lásd: Díszítőelem, álcázóháló vagy tartóoszlop? című tanulmányomat).
Személyes véleményem, hogy az MSZP választási veresége az őszödi beszéd ellenére távolról sem volt szükségszerű, hanem több olyan „apróságon” múlott, mint a kellő körültekintés hiánya az Ab tagjainak megválasztásakor (ha nincs „3 igenes” népszavazás, talán sok minden másképp alakul). Az MSZP-nek 2002 óta több alkalma lett volna rá, hogy a végsőkig ragaszkodjon olyan alkotmánybírák megválasztásához, akik szakmailag kiválóak és erkölcsileg feddhetetlenek, akiket nem lehet azzal vádolni, hogy aktuális politikai érdekeket szolgálnak ki. A legrosszabb, ami történhetett volna, hogy az országgyűlés nem tud alkotmánybírót választani, és a testület létszáma a működőképességhez szükséges szint alá csökken. Ekkor azonban az ellenzéken lett volna a bizonyítási teher, hogy álljon ki a nyilvánosság elé, és magyarázza meg, mi a kifogása egy nemzetközileg elismert jogtudós alkalmasságával szemben (azon kívül, hogy nem jobboldali). Ehelyett azonban az akkori kormánypártok simán asszisztáltak ahhoz, hogy a testületben meghatározóak legyenek azok a tagok, akik közül többük jobboldali kötődése nem csupán a jogászi szakma, hanem az átlagos újságolvasó előtt is világos volt.
Mi lehetett ennek az oka? Talán nem voltak tisztában az Ab politikai potenciáljával, a funkciót pusztán valamiféle szimbolikus intézménynek vélték (mint a köztársasági elnöki posztot)? Vagy elhitték az Ab által saját magáról terjesztett mesét arról, hogy bíróság politikamentes szerv, és még a politikai célzattal megfogalmazott indítványokra is semleges (alkotmány)jogi válaszokat fog adni? De azon sem lepődnek meg, ha kiderülne, mindezzel tisztában voltak, csak éppen megbízhatatlan forrásokból, folyosói pletykákból, ismerősök elmondásából tájékozódtak a jelöltek habitusáról. Végül van egy olyan magyarázat is, amelyet a magam részéről a legvalószínűbbnek tartok. Az MSZP jól látta választásai kockázatát, de „beépített bűntudata” folytán a döntésre illetékesek úgy vélhették, hogy a pártnak nagyvonalúnak (lovagiasnak) kell lennie. Nehogy azt mondják a politikai ellenfelek (és sajnos nemcsak ők), hogy az egykori állampárt akadékoskodásával még most is hátráltatja a jogállami intézmények működtetését. Utólag már világos, hogy ennyi kritikát azért vállalni kellett volna (már csak azért is, mert a kritikákat cáfolni lehet).
Visszatérve a magánnyugdíj-ügyre: mit lehet még tenni? Nem valószínű, hogy érdemében befolyásolná az Ab döntését (lásd a vérszegény tiltakozást a hatáskörük megnyirbálása ellen az Ab honlapján), de több ok miatt érdemes lenne meglépni azt, hogy az indítványozó a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos alkotmánybírósági beadványt minél több fórumon, minél szélesebb körben közzétegye. Ehhez kell egy frappánsan, közérthetően, de ugyanakkor kellő szakmai alapossággal megszerkesztett beadvány is. Az is fontos lenne, ha az indítvány leszögezné: mindannyian tudjuk, mire megy ki a játék: a jogi fejtegetések mellett nyíltan ki kell mondani, hogy az Ab-nak nem csupán egy törvény alkotmányosságáról kell döntenie, hanem arról is, hogy miként viszonyul a demokrácia és a jogállamiság, végső soron az emberi méltóság értékeihez. Ebben az esetben az Ab hiába követné azt a régi jó szokását, hogy a határozatban csak csemegéz az indítványozó érvei között, és csak azokra tér ki, amelyeket arra méltónak ítél. Így talán a nem szakmabeliek számára is világossá válna az Ab felelőssége: ki mer-e állni az alkotmány szelleméért, számíthatnak-e tőle az állampolgárok hatékony alapjogvédelemre?
A magánnyugdíjpénztárak ügyébe most csupán egy megjegyzés erejéig mennék bele. Sokkal pesszimistábban látom a helyzetet, mint sok véleményformáló. Az Európai Unió láthatólag nem fog beleszólni ebbe az ügybe, és nagyon kérdéses, hogy a nyugdíjpénztárak egyáltalán tudnak-e majd működni az új jogi szabályozás mellett. A magánnyugdíjpénztárakban maradás szinte a polgári engedetlenséghez hasonló tettnek fog számítani, de csak akkor lesz értelme, ha a bent maradók száma elér egy kritikus tömeget.
Maradok tisztelettel.
