Bencze Mátyás
- Részletek
- G-7
- 2010. november 29. hétfő, 05:42
Okos Kata
Az olvasók közül talán többen átélték már azt az érzést, amelyről írni fogok. Arról van szó, hogy az utóbbi 2-3 évben, ha politikáról beszélgettem jó néhány, a Fidesszel egyébként egyáltalán nem rokonszenvező ismerősömmel, sokszor éreztették velem, hogy paranoiás vagyok (miért kell annyira félni a Fidesz hatalomra kerülésétől; ennél, ami most van, csak jobb jöhet; miért vitatom el a demokratikus jelleget egy parlamenti párttól; különben is, nézzem meg, hogyan fejlődött az ország 1998 és 2002 között, és hogyan áll most a gazdaság stb.). Néha már én éreztem kínosan magam, amikor a balsejtelmeimet történeti példákra („most nem olyan időket élünk”) vagy nemzetközi tapasztalatokra („nem Oroszországban vagyunk”) hivatkozva hessegették el.
Mára valamit – nem túl sokat – változott a helyzet: az ismerősök némelyike továbbra is úgy véli, csupán határozott kormányzati fellépésről (némi stílusbeli problémával) van szó, a legtöbbjük pedig tárgyilagos kritikát mond, de alapvetően még most sem látja különösebb veszélyben a jogállami berendezkedést. Ezek az attitűdváltozások persze nyomon követhetők voltak az országos sajtóban (és természetesen az interneten) is. Fél évvel ezelőtt a többség még gúnyolódott Bauer Tamáson, Debreczeni Józsefen, és általában divat volt a félelmeiknek hangot adókat „patásorbánozók”-nak nevezni, és hülyének nézni. Mára már a konzervatív közírók, bloggerek, újságírók sem tehetik meg, hogy egyetértenek az újabb és újabb, egyre hajmeresztőbb intézkedésekkel. A következtetések levonása, a szomorú tapasztalatokat hordozó történelmi mintázatok azonosítása és a jelenlegi helyzetre vonatkoztatása azonban rendre elmarad. Mintha csupán egymással összefüggésben nem álló véletlen balesetekről volna szó, a Nenyitől a MAL Zrt. államosításán át a magánnyugdíjpénztárak ügyéig.
Ennek a mentalitásnak az egyik példáját Esztergom szolgáltatja. A polgárok többsége úgy gondolta, elég a közvetlen problémát orvosolni (a polgármestert leváltani), és a dolgok majd visszazökkenek a rendes kerékvágásba. Ezért a 10 választókerületből 9-ben ugyanazzal a lendülettel megválasztották a helyi Fidesz tagjait (köztük a bukott polgármestert is). Azt az összefüggést, hogy a polgármester csupán a párt általános politikai stratégiájának helyi megnyilvánulása, már nem látták át. A kialakult helyzetet ismerjük (lásd Krémer Ferenc írását). Még szomorúbb, hogy az alkotmányjogász szakma jelentős része (nem mindenki – lásd Tóth Gábor Attila írását) ugyancsak nem látja vagy szándékosan nem veszi észre a nyilvánvaló összefüggéseket. A köztudatba nemrégiben ismét bedobott parlamenti második kamara ügyéről van szó. Szinte szégyellem leírni, annyira nyilvánvaló, hogy a Fidesznek a második kamara nem a szimbolikus-integratív értéke miatt fontos, és főleg nem a hatalom kiegyensúlyozása vagy a törvényalkotás minőségének javítása miatt, hanem pusztán azért, hogy az általa kijelölt és nem demokratikusan választott tagokból álló felsőházra olyan jogokat telepítsen (vétójog, együttdöntési jog stb.), amelyek teljesen ellehetetlenítik egy olyan alsóházi többség munkáját, amelynek politikai irányvonala nem egyezik a Fideszével. És az alkotmányjogászok mit tesznek? Konferencián vesznek részt (a parlament felsőházi termében! ), ahol komoly érvekkel és ellenérvekkel vitatkoznak arról, miként illeszkedik vagy illeszkedik-e egyáltalán ez az intézmény a magyar közjogi berendezkedéshez. És senki sem állt fel közülük, senki nem kérte ki magának, hogy őt egy politikai játszmában használják fel. Így ténykedésükkel legitimáljak a jövendő szabályozást (lehet majd a parlamenti vitában arra hivatkozni, hogy az új alkotmányjavaslatnak ez a része szakmai vitákban érlelődött ki).
Reprezentatív mintán alapuló kutatások és így mindenféle általánosítási igény nélkül, pusztán a saját tapasztalataim alapján megpróbálok rekonstruálni négyféle (néha egymással keveredő) beállítódást, amelyek meggátolják, hogy kialakuljon a veszélyérzet – vagy legalábbis az egészséges gyanakvás – sok, egyébként racionálisan gondolkodó polgártársunkban.
1. Létezik a „struccpolitikusok” csoportja, akik rendíthetetlenül bíznak abban, hogy ki tudják vonni magukat a politika hatása alól. Úgy vélik, személyes ügyeiket a nagypolitika működése nem befolyásolja: elmerülnek a szakmájukban, hétvégén színházba járnak, híreket nem néznek, munka után komolyzenét hallgatnak és vörösbort isznak.
2. A második kategóriába az „oroszlánszelídítő” attitűd tartozik. Ők talán azt gondolják, mindenképpen úgy kell viselkednünk, mintha egy jól működő, megszilárdult demokráciában élnénk, amelyben az ellentétes eszméket képviselő pártok szabályozott keretek között versengenek egymással, nem törnek túlhatalomra és az ország érdekében képesek együttműködni. Abban reménykednek, hogy ilyen módon az európai politikai kultúra mintái előbb-utóbb átragadnak a közélet összes meghatározó szereplőjére. Abban is bíznak, hogy a Fidesz tanult (korábban) vagy tanulni fog a választási kudarcaiból, és változtat politikája tartalmán és stílusán.
3. Az „arany középút” eszméjét vallók valamilyen indíttatásból úgy gondolják, hogy az igazság mindig középen van: óvnak mindkét oldal „szélsőséges” megnyilvánulásaitól. Szerintük egyformán el kell olvasni a jobb és a baloldali napilapokat, honlapokat, mert így leszünk megfelelően tájékozottak. Ők egyébként csak a „kemény tényekben” hisznek, és óva intenek a messzemenő következtetések levonásától. Ha valaki azzal érvel, hogy talán kicsit durva volt az Ab jogkörének megnyirbálása, rögtön visszavágnak azzal, hogy 2008-ban Gyurcsány is milyen csúnyán beszólt a testületnek.
4. Végül itt vannak az „originalisták”, akik soha nem felejtik el, hogy az MSZP az MSZMP utódpártja, és jól emlékeznek még Orbán Viktor Nagy Imre temetésén elmondott beszédére. A pártokat nem a tényleges cselekedeteik, hanem az eredetük alapján ítélik meg. Így nem csoda, ha az MSZP-kormány bármely határozottabb lépésében a Kádár-kor restaurációjának kísérletét látták, a Fidesz durvább akcióival szemben viszont elnézőbbek.
Könnyű lenne ezeket a beállítódásokat pusztán a(z akár önmaguk előtt sem beismert) félelemmel magyarázni. A dolog azonban ennél valamivel bonyolultabb lehet. Kertész Imre írt a Kaddisban* arról a sokaknál megfigyelhető ösztönös reflexről, amellyel a hatalomhoz – bármilyen eszközökkel és céllal gyakorolja is azt valaki – valamiféle ésszerűséget társítanak, pontosabban ezt akarják belelátni, még akkor is, ha saját tapasztalataik mást mondanak. Nehéz ugyanis elfogadni, hogy hagyjuk, arra érdemtelenek határozzák meg a sorsunkat, az életünket. Ha nem akarjuk magunkat kevésnek, kicsinek érezni, akkor a hatalom birtokosát próbáljuk felnagyítani, akinek törekvéseit így sokkal jobb színben tüntetjük fel, mintha egy közönséges embertársunkról lenne szó. Talán most is ez történik.
A lehetséges jövőről a 77 magyar rémmese egyik példázata jut eszembe, amelyben a szakszervezeti értekezleten a többiek felháborodva lehurrogták Okos Katát, amikor az éves közgyűlésen a nagyszerű, új, ösztönzőbb, élenjáróbb, demokratikusabb stb. bérezés bevezetéséről áradozó üzemi négyszöget arról kérdezte, hogy akkor most több vagy kevesebb lesz-e a fizetésük jövőre, és ráadásul egyedüliként nemmel szavazott a vezetés javaslatára. A többi szakszervezetis felháborodása csak akkor volt nagyobb, amikor később azt látták, hogy a fizetési boríték lappadtabb. Amikor Okos Kata emlékeztette őket korábbi felszólalására, a válasz annyi volt: „Miért? Mi mást csinálhattunk volna? Te hőbörögtél, és mire mentél vele?”**
* Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért. Magvető Kiadó, Budapest, 2003. 52-58. o.
** Czakó Gábor – Banga Ferenc: 77 magyar népmese. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988, 10. o.
