Egy vers utóélete



„Na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen”
(Erdős Virág)



A magyar társadalom válaszokra vár. Legalább is az értelmesebb, az oktatási rendszer által nem kellően elhülyített része. Például arra a kérdésre, hogy mi értelme volt a rendszerváltásnak. A kétharmad árnyékában arra is, hogy a rendszer változott vagy csak a szereplők.


Meg arra is választ vár, hogy mit kezd a politikai elit azokkal, akikről Erdős Virág megindító verse szól. A négymillió szegénnyel, a millió fölötti mélyszegénnyel, meg a milliós szám felé közelítő cigány honfitársainkkal. Na meg a hajléktalanokkal.


Kellemetlen, kényelmetlen kérdések. Büdösek. Ezek elől megyünk át az utca másik oldalára.


A keresztény jobboldalnak megvan a válasza. A második embertől. „Akinek nincs semmije, az annyit is ér….”. Persze, tudjuk, nem mindenki oszthat trafikokat, állami földeket, áfamentes játékkaszinó-koncessziókat, vagy nem mindenki fér hozzá a magánnyugdíjpénztárak, takarékszövetkezetek vagyonához, de akkor is. Valamihez csak hozzáfér! Azt a nincstelen hárommilliót meg, aki annyit is ér, sajnos az útszélén kell hagynunk. (Bogár László). Ők nem férnek bele a nagy-nagy Nemzeti Együttműködés Rendszerébe, tehát nem is részei a magyar nemzetnek. Rontják az átlagot. Ki velük! (Az csak árnyalja a képet a keresztény jobboldal értékvilágáról, hogy az inkriminált mondattól senki sem határolódott el, sőt kimondójának pályája töretlenül ível felfelé.)


Az ellenzék legutóbb cigányügyben tette le Miskolcon a garast. Megtalálta Miskolc pásztorát (Krémer Ferenc). A szigorítást üzeni, a megoldás felé törekvés látszatát még véletlenül sem keltve. Persze mit várunk attól az ellenzéktől, amelyik a státuszért minden elvet felad. Elfogadja a törvényesített csalást magába foglaló, a vereségét garantáló új választási törvényt, csodálkozik, hogy többek között ezért is ronggyá verik, majd az új országgyűlésben felesküszik a kétharmad alaptörvényére. Mert mégis csak jobb belül, mint kívül. Nem zavarja, hogy a kétharmad meg a vezér naponta mossa fel velük a padlót, maradnak a parlamentben, ezzel is legitimálva a kétharmadot. Weimar-szindróma. Az egyetlen értelmes, adekvát választ a szegénység kezelésére, Bánfalvi és munkatársai válaszát negligálja. Nem vesz tudomást és nem beszél róla. Valószínűleg nem is érti, érdekei ellen valónak tartja.


Ezek nem válaszok. Ezzel a négymillióval nem törődik egyik oldal sem. Pedig ők is embernek születtek. Nekik is csak egy, gyorsan múló és megismételhetetlen életük van.


Azzal a közhellyé minősült, üres válasszal, hogy a jó szegénypolitika alapja az erős gazdaság, ne hülyítsük tovább egymást. Ugyanis a politikai elit egyetlen általuk értelmezhető feladata az újraelosztás feletti rendelkezés. Nem a közös torta méreteinek növelése, hanem az elosztás pillanatnyi érdekek szerinti átszerkesztése az érdeke.


Tehát a magyar társadalom negyven százalékát mélyen érintő kérdésére, a szegénység terjedésére a politikának nincs vagy csak rossz válasza van. A mindenkori szociálpolitika sok pénzből, nagyon drágán szétosztva, nagyon rosszul felhasználva, csak a szegénység bővített újratermelésére képes.


A jó válasz hiánya a politikai struktúra eredménye. Az értékelvűnek hazudott, de kizárólag a politikai elit érdekeit szolgáló rendszer elérkezett a falig. Nincs tovább. A falon túl csak emigráció vagy kollektív szellemi és anyagi leépülés van. Aki a szellemi leépülésben kételkedik, nézze meg, hogyan növekszik a Jobbik fasisztoid elveinek társadalmi elfogadottsága. A magyar nemzet szellemi és morális leépülésének legékesebb bizonyítéka.


De vajon a magyar társadalom kétötödét súlyosan érintő kérdésekre a közgazdász társadalomnak van-e válasza? Kornai Jánosnak volt és van. Bokrosnak volt és van. Életműve, a végletekig leegyszerűsítve, a reformok kritikus tömegéről szól. De egyikük sem képes a pillanatnyi szociális bajokra azonnal ható választ adni. A többieknek az elemző munkán kívül nem nagyon van válaszuk, habár a közgazdaságtan alapvetően leíró tudomány. Abban a közgazdászok döntő többsége azonos platformon van, hogy a Bánfalvi-féle „LÉT-pénz” bevezetése nem kivitelezhető, nem finanszírozható, közgazdaságilag nonszensz és értelmezhetetlen, rendszerbe nem illeszthető „látszatmegoldás”. Abban igazuk lehet, hogy az ő rendszerükben nem értelmezhető, de akkor érdemes lenne a rendszeren kívül vagy más – szociális és/vagy társadalmi – rendszerekben megkísérelni az értelmezést. De csak az új vagy a más gondolatok elutasításában nagy az egyetértés.


Aki következetesen érzékeny és fogékony a társadalom növekvő széttagolódására, az Ferge Zsuzsa és munkatársai.


De nézzük, mi a helyzet a nem szakértelmiség viszonyával a fenti problémákhoz. A helyzet nem rózsás. A ballib értelmiség igen fogékony a demokráciadeficitre, megtanulta hibátlanul leírni a fékek és ellensúlyok hiányának várható következményeit, de úgy általában, a négymilliót illetően hallgat. Nem akar sem beszélgetni, sem vitázni. Szinte szó és reakció nélkül hagyja Tölgyessy kitűnő elemzését – többek között a társadalmi egyezségek felrúgásáról és az értelmiség szellemi leépüléséről –, nincs vita, nincs ellencikk, úgy általában semmi sincs. Szellemi nihil van. Hallgatás. Holokausztügyben – nagyon helyesen – mindig van hangos vélemény, de a miskolci kitelepítendő cigányok ügyében, tisztelet az elenyésző kivételnek, nincs. Mintha a demokrácia és annak deficitje a cigányoknál véget érne.



Fotó: nol.hu

Sajnos a kitűnő versnek sincs utóélete. Nincsenek válaszok, hallgatás van. Vagy a költőnő talán megelőzi korát? Érzékenyebb a szegénységre, a nyomorra? Biztosan. De az ő dolga csak annyi, hogy kérdéseket tegyen fel. Isten ments, íróktól és költőktől a politikában!


A válaszokkal a társadalom és az általa választott politikai elit adós. Amíg nincsen válasz, ajánlom az érintetteknek, a tízmillió magyarnak olvassa újra a verset. Naponta. Hátha lesz aki megokosodik a kortárs által elénk tartott tükör rémisztő valóságától.



Herényi Károly, volt MDF-es politikus
(Fotó: ATV.hu)