A felcsúti Pöröly és az ő népe



Nem Orbán Viktort szidom. Ő eljátszadozik kilencvenháromezer négyzetkilométeres homokozójában. Vagy az ugyanekkora bolondokházában. Az OPNI, közkeletű nevén a Lipótmező bezárásával, azzal, hogy új intézmény nem nyitottak meg helyette, a bolondokháza határai ma az országhatárral egyeznek. Nagy zavarban lennének Dürrenmat fizikusai.


A honfitársaimat szidom, akik ezt tűrik. Akik jól érzik magukat egy országnyi méretű tébolydában. Sőt, örömüket lelik benne. Kádár népét szidom, amelyik nem más, mint Orbán népe. Kádárt sem szidom, sok tekintetben különb ember volt, mint Orbán. Csak az ő népüket szidom.


Őket, akik a Horthy-időkben a legjelesebb nemzetmentők voltak. Akik egyszer csak Szálasi pártjában találták magukat. Karszalagban, barna ingben, hazát mentve. Zsidókat deportálva, kommunistákat gyilkolva, német nácik seggét nyalva. Vezért, nemzetmentő vezért akarva. Akiknek a szeméből nem az értelem, hanem a gyűlölet sugárzott. Akiknek az ereje a falka erejéből táplálkozott. Akiket vitt az ár, mert sohasem mertek önállóan gondolkodni. Dönteni meg végkép nem. Akiknek az egyetlen, megdönthetetlen érve az volt, hogy mert mi magyarok vagyunk. Akiknek minden mondata azzal kezdődött, „Egy igaz magyar….” Ők voltak szerintük az igaz magyarok, akikben már éledezett a magyar mint világnemzet képe. Akik szerint a magyar csak azért nem világelső minden téren, mert a büdös zsidók kifosztják őket. Ők fogadták el – társadalmi szinten is – a numerus clausust, az első, a második és a harmadik zsidótörvényt. 1920-ban, 1938-ban, 1939-ben és 1941-ben. Hol volt még akkor a Gábrielre lecsapó meggyűrűzött sas, 1944-es felirattal a lábán?


Amikor a leghűségesebb szövetségesként a német nácikkal együtt elvesztettük a második nagy háborút is, a nyilasok egy része hirtelen a kommunisták között találta magát. A horogkeresztet felváltotta a vörös csillag, a nemzetmentést a proletár internacionalizmus. Nemzetmentők pillanatok alatt váltottak múltat, és egymásnak igazolták, hogy ők voltak a földalatti ellenállás gyökerei. Gyökér, gyökér. Szálasi után Rákosinak tapsoltak állva és hosszan. Ők kisérték a Főtitkárt a búzamezőkön, amikor a mindenhez legjobban értő első ember szemrevételezte a határt. Állva tapsoltak, ha éppen a vasútról, az államosításról szónokolt. Amikor gyárat avatott. Akik véresre verték a tenyerüket a vezérnek a kommunizmus legyőzhetetlenségéről és a megbonthatatlan szovjet-magyar barátságról szóló papolásakor.


Azokat ostorozom, akik 56 októberében inkább otthon maradtak, mert nem értették, mi történik és miért. Hogy lehet, hogy másoknak nem jó, ami nekik jó? Hogy lehet, hogy másoknak nem tetszik Rákosi elvtárs, mikor nekik meg tetszik? Képtelenek voltak felfogni, hogy a világ nagyszerűsége nem a május elsejei ingyen virslivel meg sörrel ér véget. Ahogy jött Kádár meg az oroszok, előbújtak. Elmúlt a lábfájás, meggyógyult a bokaficam.


Ők azok, akik 57 május elsején több mint egymilliónyian vonulnak átszellemülten a Hősök és a Csizmák terén, Kádárt és a proletárdiktatúrát éltetve. Másfél évtized alatt nagyot változtak. Az avítt, idejétmúlt nácikból a fejlettebb, munkásöntudattal rendelkező munkásosztály lettek, a szocialista embertípus legnagyszerűbb példányai. Tisztelet a kivételnek, de agyatlan, értelem és egyéniség nélküli egyedek sokasága, akiknek az egyéni teljesítménye a tömeghez való csatlakozásban merült ki.


Egy különleges tulajdonságuk mégis csak van: képesek úgy tenni, mintha értenék az idők szavát. Így tettek 1990-ben is. Ahogy 45-ben, majd 56-ban, úgy 1990-ben is átmentették magukat. Nem a vagyonukat, mert ilyesmivel sohasem rendelkeztek, hanem a hatalomhoz való viszonyukat. A tisztességesen versenyző, az egyéni teljesítményekre alapuló világot elvetették, inkább a lassúbb, számukra kiszámíthatóbb átalakulást ígérő formációt választották. 1990 már nem a létező szocializmus lebontásáról – igaz, szétesett az magától is –, hanem a konzervativizmus és a liberalizmus harcáról szólt. Arról, hogy a tudás, a szorgalom, az egyén teljesítménye a döntő-e, vagy a gondoskodó állam oldjon-e meg minden bajt. Mindez zsidó és nem zsidó, antiszemita és filoszemita köntösbe rejtve, hogy a leghülyébb is értse, miről van szó. A legvadabb szálasista náci, a legegyszerűbb kommunista, a legbárgyúbb nép-nemzeti és gárdista homályos tekintetében is tűz támad, ha meghallja a hívó szót, a zsidót, ami egyet jelent a tőkével. Mert ezek a szemek ugyanazok. Azok, akik sekélyességüket – amit a mindenkori magyar oktatási szemléletnek és rendszernek is köszönhetnek – a vezér imádatával leplezik. Akik a kereszténység felvétele óta várják a megváltót. Az meg jön, hol Horthy kormányzó, hol Szálasi nemzetvezér, hol Rákosi, hol Kádár képében, ígérve a megváltást. Az előbbiek a túlvilágon, az utóbbiak a kommunizmusban.


Közös bennük, hogy kiskorú hülyének nézik a saját népüket. Tanú, aki igazolná állításukat, nem jött vissza még se a túlvilágról, se az idilisztikus kommunizmusból.


Közös bennük, Horthyban, Rákosiban és a többiben, hogy a mindenható, a mindenre rátelepülő államot hirdetik. Az egyik a nemzeti demokráciát meg a nemzeti szocializmust a másik a népi demokráciát. Értelmetlen jelzők. A demokrácia csak jelző nélkül demokrácia. A jelzők értelmezési tartományok, a mindenkori hatalom érdekeit szolgálják. A Horthy-világban küzdenek az általános választójog ellen, mondván, mi lesz, ha a tanulatlan paraszt meg munkás is szavazhat, tud-e az arisztokrácia, az oda születettek érdekeivel azonosulni. Rákosi és Kádár szerint a nép még nem elég felkészült és öntudatos ahhoz, hogy a többpártrendszer útvesztőiben eligazodjon.


1990-ben esélyt kapott a magyar, hogy tényleg kezébe vegye sorsát. Egyénileg is, társadalmilag is. Nem vette. A rendszerváltó Antall volt az egyetlen miniszterelnök, aki becsülte a népét, érett felnőtt embereknek tekintette honfitársait, értelmes emberekhez értelmesen beszélt. Kevesen értették. Ha nem halt volna meg, leváltják. Hát még mit nem? Öngondoskodó, önfenntartó, független és döntésképes polgárok sokasága? Mire visz az? Káosz meg zűrzavar, esetleg anarchizmus. Vezér kell a magyarnak, aki kimondja, sőt megmondja az őszintét. Csak meg kell ígérni a háromhatvanas kenyeret meg a háromötvenes korsó sört, és teszünk a szabadságra meg minden demokratikus maszlagra. Spongya rájuk.


Halála után Antall legnagyobb hibájaként rótta fel egy lengyel társadalomtudós, hogy azt hitte Kossuth népe áll mögötte, de aki mögötte állt, az Kádár népe volt.


Pedig nem Kádár népe vagyunk, hanem Kossuthé. Igaz, hogy minden évben csak egy napig, március 15-én, de akkor tetőtől talpig. Felkokárdázva elől, hátul. Március 16-án már teszünk a szabadságra.


Meg Szent István népe is vagyunk augusztus 20-án. Augusztus 21-én már teszünk az egész kereszténységre. A megbocsátásra, a felebaráti szeretetre meg minden egyébre. Parlamenti kereszténydemokratáink teszik a kereszténységükre a legnagyobbat, a leglátványosabban. Stílusukkal, diktátumaikkal, minisztereikkel. A parlamentben ők csinálnak bohócot Krisztusból.


Az év többi napján pedig Horthy, Szálasi, Rákosi és Kádár népe vagyunk. Ámbár ma már önként és dalolva, szabadon választva a vezért. Akár kétharmaddal is. Akár kétszer is.


A vezér, a felcsúti pöröly, Tusványoson odacsapott. Eljöttnek látta az időt. Nagyot, hogy messze hangozzék. Hallja meg a világ, ő aztán nem kínlódik tovább, Magyarországon nem lesz demokrácia. Csak illiberális demokrácia. Hogy az meg mi, hát megmagyarázza annak, aki ezt nem érti. Szigorú tekintettel. Megkérdőjelezhetetlenül és megmásíthatatlanul. Mellette ott mosolyog kirúgott államtitkára. Meg a nemzet és családmentő püspöke. Átszellemülten magyarázza a megmagyarázhatatlant. Megérteni csak az képes, aki azonosul vele. No de ha azonosul, azonnal a nemzeti tébolyda minősített tagja. Akkor ő Horthy, Szálasi, Rákosi és Kádár népének reinkarnációja, hiszen ennyi és ekkora baromságokat csak a nemzetmentők és a kommunisták tudtak mondani, és a híveik elhinni. Ha nem azonosul, kizárja magát a színmagyarok nemzetéből, és szedheti a sátorfáját.


Mert mit is mondott a híveinek Erdélyben a magyar horthysta-rákosista hagyományokhoz leghűbb tanítvány?


Csak annyit, hogy vége annak a világnak, ahol az egyéni teljesítmény számítana valamit. Ne törd magad magyar, ne tanulj, ne csinálj semmit. Nem érdemes. A munkaalapú társadalom ideje jön. Az meg nem mindenkinek lesz jó. Hogy mit jelent a munkaalapú társadalom valójában, azt a vezér homályban hagyta. De ha jól értjük, a Nyerges-Simicska-Mészáros-trió világa jelenti a munkaalapú társadalom fundamentumát. Mint a Horthy-érában. Csak most nem arisztokratákról, hanem nemzeti nagyvállalkozókról szól a fáma. A négymillió szegény meg nézze meg magát. Hogyan jutott ebben a világban oda? Csak maguk tehetnek róla, vagy talán nem?


Ma államok versenyeznek a sikerért, hirdeti a szónok. Azért az állammodellért, amely sikerre viszi a nemzetet, és az nem biztos, hogy a demokrácia. Az igazi példa Kína, Oroszország, Szingapúr meg Törökország. Az európai országok, meg az Egyesült Államok a fasorban sincsenek. Épp halni készülnek. Mint Kádár idejében. „Nincs már messze az az idő, amikor a kommunizmus végső győzelmet arat a kapitalizmus felett!” A versenyt meg végképp felejtsük el. Nincs verseny, csak állam van. Legfeljebb olyan kiszemelt gazdasági szereplők, akikkel az állam stratégiai szerződést köt, s akik ennek eredményeképp hamaros tönkremennek, gyárat zárnak, elbocsájtanak.


Az Orbán féle illiberális állam egyenlő a nemzettel. Ami ennél is nagyobb baj, hogy Orbán szerint az állam egyenlő a társadalommal. Az orbáni állammodell nem szolgál, hanem vezeti a nemzetet. Kiválasztottként. Nem egy szolgálónak járó szerény és olcsó hajlékban, hanem a legdrágább, legpompásabb helyen, a budai várban. Ahova majd évente kétszer, március 15-én és augusztus 20-án, egy kis hozsannázásra Kádár népét is beengedik.


Orbán nem szolgálni akar, hanem uralkodni. Ízlését, vagy inkább ízléstelenségét, a világról alkotott belső képét szobrok és stadionok formájában erőlteti ránk. Kádár népére meg a maradékra.


Kádár népe pedig boldog, örül és tapsol. A vezér minden nap odavet valami alamizsnát. Szobrot, stadiont, rezsicsökkentést miegyebet. A plebsz meg kapkod. Mint Horthy idejében a vitézi rangért, Szálasi idején, hogy feljelenthessen, Rákosi idején a munka hőse címért.


A Pöröly tehát azt gondolja, hogy majd az állam, a huszonöt százaléknyi kétharmaddal felkentek, kitalálják mitől lesz sikeres a magyar. Szerinte erre kaptak megbízást a Horthy-Rákosi-Kádár-féle permanens kétharmadtól.


Mert a felcsúti Pöröly szerint nem igaz, hogy szabad nép tesz csuda dolgokat. Vannak ugyan szerencsés országok, ahol igen, de Magyarhonban biztosan nem. Mert a munkaalapú társadalomban a munkaerő az elsődleges. A tőke maga a métely. Mindennek a megrontója. A szegény ember kiszipolyozója. A Pöröly a maga és cinkosai tőkéjén kívül minden tőkét utál. Bankot, befektetőt, bankárt, ügyeletes udvari bolondja és fácánvadásza az ő hallgatólagos beleegyezésével minősítette az OTP vezérét a nemzet uzsorásának.


Pedig boldogabb társadalmak megbecsülik a tőkét. Az anyagit is, a társadalmi tőkét is. Mert a tőke nemcsak pénzt jelent, hanem egyben bizalmat. Magunkban, embertársainkban és a társadalomban. Lehet-e bízni abban a társadalomban, amely szó nélkül eltűri háromezer milliárd elrablását? Van-e bizalom abban a társadalomban, amelyik szemet huny a trafikbotrány felett? Van-e bárminemű bizalom abban a társadalomban, ahol huszonnégy óra alatt államilag el lehet rabolni a félkarú rablókat, majd két havernak játékkaszinó koncessziót adni, áfamentesen?


A bizalom, a társadalmi tőke nélküli nép csak falka, amelyet a vezér irányít. Pénz és tőke nélkül a társadalom koldus. Ahol nincs bizalom, ott nincs pénz, távol marad a tőke.


Ma Kádár népe tartja életben Orbánt. Kádár népe tapsol a hagymázas vízióknak. Akik elhiszik, hogy lesz még egyszer kétforintos magyar kolbász. Ja, meg Nagymagyarország. Ja, meg még azt is, hogy a civilek külföldi érdekeket szolgálnak, ezért nemzeti számonkérő bizottságnak kell vizsgálni a tevékenységüket. Később majd még azt, hogy a munka szabaddá tesz.


Ma Kádár népe tartja béklyóban a nemzetét. Negyedrésznyien, a kétharmadukkal. Vonulnak és tüntetnek a hatalom mellett, reszkess te sötétben bujkáló, hitvány fatty. És közben lassan és csendben lesik, ki lehet a következő vezér.


Mert lelkük mélyén már ők is érzik, gyengül a Pöröly. A lassan lejáródó lemez után várják az újat. Jelentkező, pedig akad. Olyan is, aki érti a nyelvüket. Várják az új vezért, akivel továbbra is rabigában képesek tartani a hét és félmilliót.


Ahogy itt, a Kárpát-medencében majd száz éve szokás.



Herényi Károly, volt MDF-es politikus
(Fotó: ATV.hu)