Kelet-Európa az út szélén



Az oszmán-török birodalom európai terjeszkedését a XV–XVI. században a logisztikai adottságok is jelentősen befolyásolták. Az akkori világ legerősebb hadserege tavasszal elindult a teljes katonai állományával, felszerelésével, de a meghódított területekről télre mindig hazavonultak a török birodalom korábbi határai közé. Ma hasonló, de szerencsére békés népvándorlásnak vagyunk tanúi minden évben többször. A Nyugat-Európában dolgozó török, bolgár, szerb vendégmunkások százezrei, lehet hogy milliói kelnek útra a nyár elején, mennek haza szabadságra, s augusztus végén vissza, majd ugyanez télen megismétlődik. Ők is teljes „felszereléssel”: kisgyerekekkel, rengeteg csomaggal utaznak, sokszor több generáció együtt, busszal, vagy ami gyakoribb: jó autókkal. Az utazás ma is viszontagságos, mert autópálya csak helyenként van, az út sokszor több napig tart, amit a határállomásokon rendszeresen bekövetkező kényszerű veszteglés csak súlyosbít.


Augusztus 30-án bulgáriai hegyi túránkról hazafelé tartva sikerült autóbuszunkkal bekeveredni a szabadság végeztével Nyugat-Európába tartó bolgár-török vándorlásba. A bolgár-szerb határon egyetlen megnyitott kapu szolgált a több tucatnyi autóbusz átengedésére. (Lehet hogy a vámhivatal dolgozói éppen szabadságon voltak.) A vámvizsgálat, kínos lassúsággal, óránként 3-4 buszt engedett el. A terület két oldalról kerítéssel zárt, WC, infrastruktúra vagy nincs, vagy jobb elfelejteni. Spiró Koccanása jutott eszünkbe: a darabban ilyen helyzetben már megjelennek az élelmes árusok frissítővel, ezzel-azzal, de itt semmi.


A járó motorral veszteglő buszok árnyékában várakozó utasok a közel negyven fokban ténferegtek, kedves tüdőgyógyász túratársunk tornagyakorlatokat vezényelt az elgémberedett társaságnak, amikor jött a hír: mögöttünk a törökök öt busszal hátrébb zenélnek és táncolnak.


A török néptánctanárok egyesülete állt velünk egy sorban, és a várakozást elunva a busz mellett az út szélén fergeteges előadásba kezdtek egy dob és néhány török fúvós hangszer segédletével. A férfiak kezdték méltóságteljes, majd egyre gyorsuló körtánccal, csakhamar a nők is bekapcsolódtak, és lassan kibővült a táncolók köre a többi busz utasaival. Jó volt látni, ahogy a török néptáncos hölgy tapintatosan mutatja a lépéseket a magyar túratársaknak. A tánc egyre fergetegesebb lett, hihetetlen erő és dinamizmus áradt a mozdulatokból, az arcokról öröm és felszabadultság sugárzott, és egy időre azt is elfelejtettük, hogy hol vagyunk, miért várakozunk már ötödik órája a hőségben. A zene és a tánc időtlenségében egyformán európainak érezte magát bolgár, török, magyar és még ki tudja milyen nációjú utazó.


A bolgár-szerb határon hat órai várakozás után végre túljutva, abban reménykedtünk, hogy a következő határállomáson, Röszkénél a magyar határőrök már biztosan gyorsabban végzik a dolgukat, örültünk, hogy hamarosan hazai földön leszünk. Itt már jóval kevesebb busz várakozott, így „csak” három óráig kellett várakozni éjféltől. A magyar határőrök az előttünk lévő török buszból hajnali háromkor kiszállították a kisgyermekes utasokat. Kínos alapossággal ellenőrizték a személyazonosságukat, de a gondos eljárás a csomagok átvizsgálásra is kiterjedt. A busz körül pizsamás, álmos óvodások totyogtak az éjszakában a csomagokat rámoló, megalázott, elcsigázott szülők között. Elmaradt a hazaérkezés máskor jóleső öröme, helyette a szégyenkezés maradt.



Forrás: delmagyar.hu

A határállomást követően az első benzinkútnál lehetett WC-t találni, borzasztó állapotokkal. A parkolóban autók százai alvó utasokkal, sokan hálózsákban, takarókkal az autók között a földön aludtnak. Radnóti Hetedik Eclogája jut eszembe: „suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már újra elalszik s fénylik az arca.”


Ma nem Szulejmán hadai söpörnek végig Európán, hanem dolgos, rendezett életet élő családok indulnak útra a megélhetésért, a Nyugat-Európának is jobb életért. Valóban ilyen embertelen körülmények között kell az utazásnak ismétlődnie évről évre?





A szerző jogtanácsos


A kép forrása: delmagyar.hu