Először




1990 óta először döntöttem úgy, hogy nem megyek el választani. Nem a közömbösökhöz és nem is a kiábrándultakhoz szerettem volna csatlakozni. Azért nem mentem el, mert úgy tűnik nekem – ahogyan valószínűleg több százezer demokrata választópolgárnak is –, hogy most ez az egyetlen mód, ahogyan közölhetjük a demokráciát jelenleg képviselő pártokkal, hogy nem kérünk a politikájukból.


Amit ebben az évben a jelenlegi demokratikus pártok produkáltak, az arról tanúskodik, hogy vezetőik, és talán maguk a pártok is, teljesen alkalmatlanok arra a feladatra, amelyet fel kellene vállalniuk. Kellene, de még a felismerésig sem jutottak el, mi is az a feladat, amelyet végre kellene hajtaniuk. Hogyan is várhatnánk el tőlük, hogy kidolgozzák, miként kellene cselekedniük, milyen taktikát kellene folytatniuk ahhoz, hogy eredményesek lehessenek. Most úgy látszik, hogy ezek előtt a pártok előtt nincsen semmi más cél, mint az életben maradás, semmi más nem érdekli őket, mint önmaguk. Ezért képtelenek megtalálni a közös nevezőt. Sokkal inkább tekintik ellenfélnek a többi demokratikus pártot, mint az immár majdnem teljesen kiépült diktatúrát. A legjobb példa minderre az LMP, de a liberálisok és az összes többi párt is így viselkedik, csak nem mindig mondják ki nyíltan, hogy önmagukat és csakis önmagukat tartják a demokrácia egyetlen hiteles képviselőjének, és a többieknek szerintük őket kellene követniük. Ez a korlátolt önzés bizonyosan az egyik okozója a jelenlegi helyzetnek. Pedig az eredménye egyértelmű: a kicsi, egymással marakadó pártok zárványokat hoznak létre, és ezzel hozzájárulnak a diktatúra megszilárdulásához. Mert nem az egyébként is katasztrofálisan működő, centralizált intézmények, nem az Orbán Viktor helytartóinak gátlástalansága nyomán terjedő félelem, hanem az a hit a diktatúra legszilárdabb támasza, hogy nem lehet változtatni a helyzeten. Nem lehet változtatni, mert nincsen kiút, és hogy nincsen kiút, azt a jelenlegi demokratikus pártok naponta bizonyítják.


Nem mentem el választani, mert nem volt mit választani. Választhattam volna a Fidesz kitartottjait (ők politikusnak mondják magukat), és ezzel elfogadtam és támogattam volna a diktatúrát, vagy választhattam volna azokat, akik lejáratják a demokráciát. És persze ott lettek volna még a neonácik. Számomra nem volt értelme elmenni, mert ez már megint nem választás, csak szavazás, olyan, mint a hetvenes években. A kiépült diktatúrát nem lehet többé demokratikus úton leváltani, talán az áprilisi lett volna az utolsó ilyen lehetőség.* Egy diktatúrát ugyanis csak akkor lehetséges demokratikus úton felszámolni, ha intézményrendszerének képviselői szembefordulnak vele, és maguk is úgy gondolják, hogy többé nem tartható fenn.**


Azért kíváncsi lennék rá, hogy mit gondolnak – most, a vereség után – a DK-ban és az MSZP-ben például Pásztor Albert támogatásáról. Megérte? Kíváncsi lennék arra is, hogy akik az áprilisi kudarc után az értelmiségieket szapulták a vereség miatt, akik hol finomabban, hol durvábban, de elküldték melegebb éghajlatra a gondolkodókat, vajon most kinek a nyakába varrják a csődöt? A sajátjukba biztosan nem, mert eddig sem vállaltak semmit.


Itt az ideje újrakezdeni, elölről, a nulláról, módszeresen. De, ha még most sem látják, hogy átszervezésekkel és egyéb bürokratikus eszközökkel nem lehet kijutni ebből a csapdából, akkor mondjunk le a demokráciáról, és figyeljük, hogyan finanszírozza az EU a magyarországi diktatúra kiépülését és fennmaradását.





* Lásd áprilisi írásomat: Kellemes pusztulást, Magyarország!


** „Jogszerűen csakis azt a diktatúrát/önkényuralmat lehet leváltani, amelyik hagyja magát, amelyik már nem akar többé diktatúra lenni – úgy, ahogyan 1989-ben történt.” (Úttévesztés előtt 3. – Gyurcsány tévedése)




Krémer Ferenc