Adók, adócsalók és a virtuális szabadság



A magyar kormány korrupt és csaló kormányzat. Ez a kijelentés mára triviálissá vált, nemzetközileg és idehaza is közismert, elfogadott igazság. Minél jobban tagadják az orbánisták, annál nevetségesebbé és gyanúsabbá válnak. Az is nyilvánvaló kell legyen mindenki számára, hogy az Orbán Viktor által kiépített önkényuralmi rendszerben az intézményesített korrupció nem a diktátor háta mögött zajlik, hanem kifejezett az ő óhajára történik. Ez ugyanis a Fidesz stratégiájának sarokköve, a nemzeti jövedelem átcsoportosításának majdnem egyetlen és leghatékonyabb módja.


Minden adó, amit Orbán Viktor kivet a magyar lakosságra, a vállalkozásokra, a kereskedelemre, a bankokra, sarc, amelyet korrupt, fideszes szóhasználattal unortodox módon osztanak el. A kormányzati adócsalók ebben a rendszerben az eredeti, unortodox tőkefelhalmozás éllovasai, akik strómanokon keresztül juttatják vissza a pénz jelentős részét a hatalom jelenlegi uraihoz. Ha igaz a gyanú, akkor a NAV vezetői ennek az újraosztási folyamatnak a koordinátorai, s most, hogy menekülni látszanak, valószínűleg hagytak maguk után megbízottakat, nehogy leapadjon az új „elit” pénztárcája.


A Fidesz adók tömegét vetette ki 2010 óta a lakosságra és a gazdaságra egyaránt – innen nézve az adócsalás nem más, mint a kiválasztottaknak juttatott kompenzáció. A kivetett adók nagy része igazságtalan és pofátlan volt, mégis mindenki zokszó nélkül tudomásul vette a 27 százalékos áfát vagy a biztosításokra terhelt „baleseti” adót, vagy a telefonbeszélgetéseket sújtó adót, és még sok tucat egyéb értelmetlen és káros intézkedést. Hogy mindenki tudomásul vette, azt úgy értem, hogy nemcsak a lakosság, de az ellenzéki pártok is elfogadták, vagyis képtelenek voltak felhasználni. A „rezsicsökkentéssel” aztán végképp hülyét csináltak a magyar lakosságból – nem írom, hogy polgárokból, mert a magyarok többsége még nem vált polgárrá.


A Magyarországon létező kvázi polgárok, úgy tűnt, nem igénylik a reális szabadságot, legalábbis vasárnapig megelégedtek a virtuális szabadsággal, amelyet az internet világában a magukénak tudhattak. Hagyjuk most, hogy a virtuális szabadság világában burjánzik a multiplikált kontroll, mert ez még mindig több szabadságot ad, mint amit a Nemzeti Együttműködés Rendszere biztosíthat a korrupcióból kizártaknak, pláne azoknak, akiket az orbáni „munka alapú társadalom” kényszerfoglalkoztatási rendszerében éhbérnél is kevesebbért dolgoztatnak a Fidesz helyi kiskirályai, amolyan 21. századi Döbrögi utánzatok.


A mai ellenzéki pártok mégis Lúdas Matyitól rettegnek, nehogy elfenekelje Döbrögit, inkább elfogadják a sok félidióta Döbrögit, mint hogy kiálljanak egy-egy Lúdas Matyi mellett. Nem mondom, a mai Lúdas Matyik is meglehetősen korlátoltak, nem kell nekik a támogatás, nem akarják, hogy politikai mozgalmakká szerveződjön a felháborodás és az elkeseredettség. Megelégszenek önmaguk megmutatásával, illetve azzal, hogy felmutatják a hatalomnak, mit kapjon be (szellemes volt a vasárnapi tüntetésen a középső ujjat felmutató átrajzolt like és dislike jel).


A virtuális szabadság a szabadság utolsó formája, amely megmaradt Magyarországon, érthető az elemi felháborodás, mert ha ez is eltűnik, többé nem lesz hová visszavonulni. Mindez egyszerre többféle következménnyel is jár.



A keddi tüntetés a József Nádor téren – MTI/Beliczay László

Az egyik következménye az, hogy általa kiegészül az orbáni oktatási reform. Ebben a reformban jól láthatóan a funkcionális analfabetizmus mind szélesebb körű kialakítása a cél: az angol nyelv és a számítástechnika helyett a vallási fanatizmus vált a legfontosabb mércévé, középiskola helyett tudatlan és alkalmazkodásképtelen szakmunkásutánzatok képzése, egyetem helyett pedig a hatalomnak megfelelő gondolkodási sémák korlátozott és ellenőrzött okítása a hatalom számára jó megoldás. Ezt egészíti ki az a törekvés, hogy az internethasználatot a köztudottan digitális analfabéta Orbán Viktor szintjére sülyesszék le. Ez az internetadó valódi célja. Egy igazi diktátor ugyanis nem tűrhet sem meg maga körül, sem a társadalomban egyetlen embert sem, akit nála okosabbnak vagy jobbnak látnak.


A másik következmény az, hogy az internethasználat kényszerű beszűkülésével polarizálódni fognak a lakosság számára lehetséges alternatívák, közülük ugyanis kiesik a szabadság virtuális élvezete. Nem, vagy alig lesz lehetséges a politikától való teljes elfordulás, mert nem lesz hová elvonulni. Ennek következtében vagy a „békemenethez” csatlakozik valaki, vagy, amennyiben lesz ellenzék, ahhoz, avagy a teljes önfeladást választja.


Csapdahelyzet ez, amelyet a tüntetők – úgy gondolom – érzékelnek. Minden tüntetés célja az, hogy erőt mutasson, olyan erőt, amelyet például szembe lehet állítani egy önkényúr, esetünkben Orbán Viktor akaratával. Ha az emberek erőt akarnak mutatni, akkor az nemcsak a sokaság, vagy az ég felé tartott okostelefonok tömegében mutatkozik meg. A tüntetők ereje vasárnap szimbolikus célpontot keresett magának, így találta meg az állami erőszak, a korrupt adókivető politikusok szimbólumát, a Fidesz székházát. Természetesen ez is többféle jelentést hordoz, de ezek közül, úgy látom, egyiket sem használja fel a demokratikus ellenzék. Mert mondhatnák, hogy az egerek és klaviatúrák dobálása csupán gyenge visszfénye annak az erőszaknak, amelyet a Fidesz naponta elkövet a jogon és, hogy konkrétabbak legyünk, a magyarok millióin: megfosztja őket a megélhetésüktől (az ország harmada nyomorban él), a szabad döntés lehetőségétől (lásd a választási törvényeket), az emberi méltóságtól (a legtisztábban a hajléktalanok és a drogfogyasztók esetén látszik, de minden munkavállalót érint, legújabban a cafetériát érintő adók kapcsán), és soha nem tárgyal senkivel. Lehetne tehát ezt is mondani, és semmilyen részvétet nem szabadna mutatni az önkényuralommal szemben. Aztán lehetne azt is mondani, hogy Lúdas Matyi éppen hogy csak megsuhogtatta a pálcáját, s ha a kormány tovább folytatja eszement politikáját, kikényszeríti az emberekből, hogy mást is tegyenek.


Mit tesz ehelyett az ellenzék? Igyekszik tisztára mosni magát, mert, úgy tűnik mindenáron a Fidesz színdarabjában akar szerepet magának, ezért a legfőbb gondja az, hogy bebizonyítsa, semmi köze nem volt a tüntetéshez. Ez bizony szánalmas! Büszkének kellene lennie rá, ha a tüntetés szervezőinek van baloldali kötődésük! Mondhatnák, sajnos nem mi szerveztük, de büszkék vagyunk azokra, akik megtették! És még egy apróság. A diktatúra bukásakor az ország elkerülhetetlenül destabilizálódni fog, akár akarjuk, akár nem – hacsak nem úgy megy végbe ez a bukás, mint a nyolcvanas évek végén. De akkor még negyven évet várnunk kell… vagy, ha nem akarunk várni, akkor nem úszhatjuk meg, végig kell harcolnunk az előttünk álló harcokat.





Krémer Ferenc szociológus,
munkanélküli,
a Galamus-csoport tagja