Háború a szegények ellen
- Részletek
- Vendégek
- 2014. november 04. kedd, 05:48
- Csillag István
Írásom a kormány 2015. évre beterjesztett költségvetési javaslatának irányáról szól. A címválasztás arra utal, hogy a kormány kiknek a rovására akarja elérni az állami újraelosztás mérséklésének gazdaságpolitikai szempontból egyébként támogatandó célját. A címválasztás emlékeztet Lyndon B. Johnson amerikai elnöknek éppen ötven évvel ezelőtt, az Unió helyzetéről tartott beszédében elindított programjára, amelynek a szegénység elleni küzdelem volt a lényege (War on Poverty. State of the Union.1964. január).
Le a segélyezettekkel!
A 2015. évi költségvetés – helyesen – mérsékli az államháztartás összes kiadásának a bruttó hazai termékhez (GDP) viszonyított arányát, mintegy három százalékponttal: 59,7 százalékról 56 százalékra (pénzforgalmi szemléletben). Ennek a mérséklésnek jelentős mértékben a társadalombiztosítási kiadáscsoport esik áldozatul. A változás a költségvetés általános indoklásában megfogalmazott célkitűzés megvalósítására is utal, amely 2018-ra meg kívánja szüntetni a jövedelempótló támogatást, hogy azokat, akiknek a megélhetése ennek a folyósításától függ, visszavezesse a munkapiacra: eleinte közmunkával, később a nyílt munkapiaci munkavállalással. 2015-ben ebből a távlati elképzelésből annyi valósul meg, hogy háromnegyedére olvad a jövedelempótló támogatottak száma, várhatóan a közmunkás állományba való átsorolásuk miatt. Tudjuk, hogy a jövedelempótló támogatásra vannak „ítélve” a kisfalvak felnőttei, hiszen itt alig-alig van munka, nem is szólva, hogy ezekbe a településekbe „exportálták” a városok a valahai feketevonatok segédmunkásait, közöttük jelentős arányban a romákat. A költségvetési javaslat a „Folytatjuk” egyszavas kormányprogramjának megfelelően ezt a gettósítást magasabb szintre emeli.
A „társadalombiztosítási és jóléti szolgáltatások”-ra (nem konszolidált pénzforgalmi szemléletben) a 2013. évi 5 829 503,9 millió Ft és a 2014. évi 5 935 735,6 millió Ft előirányzat helyett 2015-ben 5 598 475,9 millió Ft jut. Ezt a nagyjából 350 milliárd forintos csonkolást alig ellentételezi a közmunkaprogramra fordítható források 40 milliárdos emelése vagy az a cinikus érvelés, amely a települési önkormányzatok önállóságára, költségvetési felelősségére apellál.
(„A helyi ismeretek kiaknázása, a költségvetési felelősség és a közpénzek védelme érdekében a rendszeres szociális segély, a lakásfenntartási támogatás, az adósságkezelési támogatás jelenlegi formájában nem működik tovább, ezek a jövőben az önkormányzati segélyezésbe épülnek bele. Az önkormányzatok saját hatáskörben dönthetnek és ez a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben az ő költségvetési felelősségük lesz. Ennek érdekében nő az önkormányzatok költségvetési mozgástere is, a helyi bevételeiket terheli” – idézet a javaslat általános indoklásából).
Ezen a funkcionális csoporton belül is jelentősen csökken (nem konszolidált pénzforgalmi szemléletben) a táppénzre, rokkantsági juttatásokra (kb. 180 milliárddal), az egyéb szociális ellátásokra (70 milliárddal), a szociális és jóléti intézményi kiadásokra (120 milliárddal) fordított összeg. A Kormány miközben – helyesen – kötelezővé teszi az óvodai ellátást, azonnal kinyitja a „nagykaput”:
„Fontos változás, hogy 2015 szeptemberétől a gyermekek korai fejlesztése érdekében 3éves kortól kötelező lesz az óvoda. A hároméves kötelező óvodáztatás alól mentességet kaphatnak azok, akiknél úgy látják, a családban jobban biztosított az iskolára való felkészülés 5 éves korig” – idézet a javaslat általános indoklásából.
A kistelepülésekre visszaszorított szegények már nem reménykedhetnek az eddig sem túl bőkezű segélyek fennmaradásában, arra se számíthatnak, hogy gyerekeik legalább naponta egyszer meleg ételhez jutnak az óvodákban, hiszen a segélyek és a szociális intézmények fedezetét a „megnövekedett mozgásterű” önkormányzatoknak kell majd a lakosság helyi adókkal történő megterheléséből előállítani. Ez lesz a konfliktusok helyben történő kiélezésének és lokalizálásának a legjobb módja.
Erre – mármint a konfliktusok kiéleződésére – készülve a kormány 30 százalékkal javasolja felemelni a fegyveres és rendvédelmi dolgozók bérét, amihez életpályamodell kialakítását is kapcsolja.
Le az önállóssággal!
Sajátos kettős szemléletet tükröz az országos szintű újraelosztás mérséklésére és az önálló önkormányzatú települések közötti központi jövedelem- és támogatás-újraelosztás erősítésére irányuló szándék.
„Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy az önkormányzatok működőképességét az eltérő saját bevételi lehetőségek a feladatalapú finanszírozás mellett is komolyan befolyásolják, így az is nyilvánvalóvá vált, hogy a központi költségvetésnek még erőteljesebben érvényesítenie kell a szolidaritás elvét. Ennek megfelelően 2015. évben fontos változás, hogy míg az önkormányzatokat megillető egyes költségvetési támogatásokat 2015. évben is csökkenti az ún. „beszámítás” összege, ugyanakkor – a szolidaritás elvének fokozottabb érvényesülésével – az alacsony gazdasági potenciállal rendelkező települések felzárkózása érdekében kiegészül a rendszer a pozitív kiegyenlítéssel” – idézet a javaslat általános indoklásából.
Ha a falvak, a kistelepülések szemszögéből tanulmányozzuk a kormány költségvetését, akkor világosan érzékelhető a szándék – „gettósítás” = a szegények főjenek a saját levükben –, amely közfoglalkoztatásra ítélt cselédekben gondolkozik, akikre a megemelt fizetésű csendőrség vigyáz. Ezzel a javaslattal még a rasszista szemléletű pártok is elégedettek lehetnek, hiszen „munka nélkül” nem lesz kenyér, mindenki „addig nyújtózkodhat, ameddig a takarója ér”, annak a településnek, amelynek pedig – önerejéből – hosszabb takaróra is futná, annak bizony központi ollóval visszanyesik a takaróját.
Az önállóság, a felelős gazdálkodás hasonló módon „fosztóképző” a kormány szótárában, hiszen a felsőoktatás pénzügyi stabilizációját – a három éve tartó forráskivonás után – a közvetlenül a miniszterelnök által kiválasztott (és hozzá hű) kancellároktól várja a javaslat. A saját kezdeményezésű (értsd: az államtól függetlenül működő) oktatási és szociális feladatokat ellátó intézmények – működjenek alapítványi (nonprofit) vagy piaci formákban – számíthatnak a kormány gondoskodó fosztóképzős beavatkozására: az állami intézményekre vonatkozó támogatás 75, illetve 35 százalékát kapják majd, hogy elgondolkodjanak, szabad-e Magyarországon saját felelősséget vállalni oktatásért, ellátásért. (Igaz, akár lövethettek volna is – mondja Lenin kapcsán a közszájon forgó vicc.)
Néhány tanulság
Tavaly megjelent könyvemben (Deficit = a szándékon túli eredmény, Kalligram 2013) arról is írtam, hogy az újraelosztás minden rendszerben és minden színezetű kormányon átívelő fennmaradása az egyik oka az újratermelődő költségvetési hiánynak. Ennek a jelenségnek a nemzetközi összehasonlítása kapcsán bemutattam azt a tanulmánykötetet is, amely megpróbálta elemezni, miért nincs az Egyesült Államoknak európai stílusú jóléti állama.
„Alesina,Glaeser E. és Sacerdote B. elemzésükben* erre gazdasági, politikai és magatartástudományi magyarázatot igyekeznek adni. A gazdasági magyarázat az adózás előtti jövedelem Gini-koefficiensben mért, az európai átlagnál nagyobb egyenlőtlenségét, ugyanakkor az egyenlőtlenség tompításáért kialakított újraelosztás költségességét és a versenyképesség hanyatlására gyakorolt hatását, továbbá a társadalmi mobilitás és a jövedelembizonytalanság közötti kapcsolatot, valamint a gazdasági nyitottság miatti stabilizációs költségek és a kormányzat szükséges mérete közötti kapcsolatot jelölik meg. A politikai magyarázat részben az Egyesült Államok történetéhez (államellenesség és a magánkezdeményezés védelme), az egyenlő esélyek és nem az egyenlő végkifejletek politikai filozófiájához, az Egyesült Államok alacsony népsűrűségéhez és stabil politikai karakteréhez (v.ö. Párizs folyamatos forradalmai), továbbá a redisztribúció híveinek csekély mértékű koncentrációjához, az Egyesült Államok föderális berendezkedésének osztott hatalmi, adókivetési és költségvetés-politikai szerkezetéhez, a magántulajdonosi dominanciához tapad. Végül a magatartástudományi magyarázat abból indul ki, hogy az Egyesült Államok olvasztótégely jellege miatt sokkal nyitottabb népcsoportok és rasszok szerint, mint Európa, ugyanakkor a jövedelem-újraelosztásra szoruló szegények nagyobb arányban vannak a színesek, mint a fehérek között, ami megerősíti az újraelosztással szembeni ellenszenvet, ugyanakkor erős korrelációt mutat a ’keményen dolgozó’ puritán történeti eredettel. Ennek fényében érthető az európai és az amerikai megközelítés különbsége a szegénységgel és a szegénység leküzdésére irányuló programokkal szemben, ami általános és átfogó jóléti programok kialakulásának nem kedvez az Egyesült Államokban.”
A Johnson elnök által éppen ötven éve indított programokra emlékezve egy tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy ötven év alatt milyen jelentős mértékben csökkent a valahai (elsősorban feketék között nagyobb arányú) szegénység, nőttek a jóléti programokra fordított kiadások. A szegények fogyasztási színvonala már nem mutat törést (még a gazdagság nagy koncentrációja ellenére sem) a középosztálybeliekhez képest. Robert Rector and Rachel Sheffield évfordulós cikkükben** azt írják, hogy a különböző színezetű amerikai kormányok együttes erőfeszítése nyomán elmondhatjuk, hogy a szegénységi küszöb alatti jövedelemmel rendelkezők között a gépkocsi, a műszaki cikkek, a számítógép-használat, az internet már nem hogy nem ritkaság, hanem a szegény lakossági háztartások 70–90 százalékát jellemzi. Ennek a következetes politikának a következménye, hogy a szegénységi küszöb alatt élők (official poverty rate) aránya a felére olvadt, a a szegénységi jövedelemvizsgálat alapján adott támogatások összege pedig a duplájára nőtt az Egyesült Államokban.
A teljes jövedelemvizsgálathoz kötött kiadások és a hivatalos szegénységi küszöb alatt élők aránya 1947–2012 között az USA-ban
Hazánkban már 2011-től elindult az európai stílusú jóléti állam leépítése, amely a 2015-ös költségvetési javaslatból ítélve látgatóan felgyorsult. A beterjesztett javaslat a közgazdasági érveléssel, az újraelosztási ráta versenyképességet rontó mértékű nagyságának a mérséklésével (egy csepp méz) édesíti a rasszista demagógiát: a segélyezettek csak munka árán kapjanak kenyeret (egy hordó kátrány). A költségvetési javaslat indoklása még nem használja a Ronald Reagan beszédeiben rendszeresen visszatérő példát: a munkanélküli segély csekkjéért luxusautón, Cadillacen érkező sokgyermekes (értsd fekete) apa vagy anya hasonlatát.
Mint tudjuk, a miniszterelnöknek nem a szavaira, hanem a tetteire kell figyelnünk. A szavakat más mondja ki. Megteszi helyette magyar hangja: Vona Gábor.
* Alesina, Alberto–Glaeser, Edward–Sacerdote,Bruce (2001): Why Doesn’t the US Have a European-Style Welfare System? NBER Working Papers. 2001. October. No.8524.
** Robert Rector and Rachel Sheffield: The War on Poverty After 50 Years.
(A címlapfotó forrása: szegedma.hu)
