NYT: Putyin is, Orbán is úgy viselkedik, mintha senkinek nem tartozna felelősséggel
- Részletek
- Szemle
- 2014. november 05. szerda, 04:56
- (hj)
A The New York Times Kati Marton budapesti keltezésű cikkét közölte Magyarország tekintélyelvű lejtmenete címmel.
Budapest csillámlik a balzsamos őszi délutánon. Dunai sétahajók turisták százait öntik ki magukból. Részben az Európai Unió nagyvonalú támogatásának köszönhetően ez a csodás város soha nem mutatott jobban.
Ám néhány percnyire a Dunától, ha az ember átmegy a Szabadság téren, annak a veszélyes új iránynak a bizonyítékát látja, amelybe Orbán Viktor kormányfő viszi az országát. A tér egyik végén az ő parancsára újonnan emelt, zavaró emlékmű emelkedik. Egy ádáz bronz sas csap le egy angyalra, mintha a szemét akarná kivájni. Az irtózatos madár Németországot ábrázolja, és a szép angyal Magyarország. „Emlékmű a német megszállás áldozatainak” – szól a felirat.
Ez kifogásolhatatlannak tűnik, valójában azonban a történelem nyomasztóan nacionalista átírása. Magyarország kicsit sem angyal, az első ország volt az első világháború utáni Európában, amely zsidóellenes törvényeket fogadott el, jóval Németország előtt, 1920-ban. 1944-re a zsidó élet korlátozásai a nürnbergi törvények Németországával vetekedett. Adolf Eichmann náci parancsnoknak nagy hasznára vált a helyi segítség, hogy Magyarországot „megtisztítsa” zsidó állampolgáraitól. A magyar csendőrök voltak azok, akik zsidó polgártársaikat – köztük a nagyszüleimet – az Auschwitzba induló vonatokhoz kísérték.
Ezt a történetet törli ki ez az emlékmű, amely élénk tiltakozást váltott ki azoknak az embereknek a körében, akiknek vannak emlékeik arról, mi történt itt valójában a háború utolsó hat hónapjában. Ők saját emlékművet improvizáltak. Az angyal és a madár előtt a járdán kövek, amelyekre ráfestették a városok nevét, ahonnan deportálták őket, és mellé emlékeztető tárgyak az életükből – szemüvegek, régi bőröndök, cipők. A sötétedő őszi estén szülők suttognak a gyerekeiknek az elveszítettekről, alig néznek fel a másik emlékműre.
A két emlékmű – a hivatalos és az improvizált – metaforája annak, ami ma Magyarországon történik. Egy egykor ígéretes demokrácia gyors iramban csúszik az idegengyűlölet és a tekintélyelvűség felé. Orbán egyre nagyobb hatalmat követel, miközben a lakosság azt látja, hogy megnyirbálják a szabadságjogait.
Ez azért rendkívüli, mert Magyarország tagja mind a NATO-nak, mint az Európai Uniónak – és égbekiáltóan dacol mindkettő értékeivel. Orbán azzal, hogy célként meghirdette az „illiberális demokráciát”, szembeszáll az Európai Unióval, annak ellenére, hogy az EU fedezi a magyarországi közberuházások 95 százalékát. Az európai kormányok eddig szordínóval reagáltak Orbán politikájára. (Az EU elítélte az internetes adatforgalomra tervezett adót, ezt a rendkívül népszerűtlen intézkedést, amelyet Orbán pénteken visszavont.)
Egy új médiatörvénnyel az állam gyakorlatilag ellenőrzi a sajtót, különösen a televíziót, az első számú hírforrást. Ennek hatalmas politikai hatása volt, és hozzásegítette Orbánt ahhoz, hogy tavasszal újból megnyerje a választásokat.
A riporterek nem az életüket féltik – csak a megélhetésüket. A Bizottság az Újságírók Védelmére egyik minapi budapesti misszióján, amelyet én vezettem, a magyar kollégák körében a félelem és az öncenzúra légkörét tapasztaltuk. Állami hirdetési költségvetésekkel a kormány hatalmas befolyást érvényesít. Nemrég, amikor az Origo című népszerű portál jelentette, hogy Lázár János, Orbán kancelláriafőnöke extravagáns összegeket költött egy utazásra, kirúgták az újságírót, aki nyilvánosságra hozta a történetet. Tiltakozásul a munkatársak tucatjai mondtak fel, és mostanra új hírportált indítottak. Nemrégiben a rendőrség megrohant egy Norvégia által támogatott civil csoportot, amely a magyarországi civil társadalmat támogatja, és laptopokat foglalt le.
Orbán magáévá tette annak a politikusnak a hencegését, akit a leginkább csodál: Vlagyimir Putyin orosz elnökét. Akárcsak Putyin, Orbán is úgy viselkedik, mintha senkinek nem tartozna felelősséggel. Ő Magyarország. Mintegy hárommillió ember él szegénységben, de ő hatalmas focistadionokat épít, köztük egyet a saját pici falujában, egy olyan országban, ahol közepes színvonalú labdarúgás van – és mindezt főként azért, mert a miniszterelnök a foci megszállottja. Egy minapi sajtótájékoztatón, amikor egy újságíró egy tisztségviselőtől egy bizonyos új törvény indoklását kérdezte, olyan választ kapott, amely egy rossz gyerekhez illik: „Csak.”
Van egy művészeti ág, amelyet Orbán (akaratlanul) fejlesztett: ez a budapesti vicc művészete – amely a kommunizmus bukása óta haldoklott. Az egyik ilyen vicc, amelyet többször is hallottam, így szól: Orbán Viktor a tükörben nézegeti magát, és azt mondja: „A szemem az anyámé, az orrom az apámé, az állam én vagyok.”
Az új, elnyomó környezet egyik következménye, hogy az utóbbi években félmillió ember hagyta el az országot, hogy új életet kezdjen Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. „Még várhatnék öt évet, de nem akarom, hogy a gyerekeim ilyen társadalomban nevelkedjenek fel”, mondja Kardos Gábor, az egyik hírportál szerkesztője. Mutatja nekem a gyereke tankönyvét. A kisiskolásoknak több ábrázolt etnikum közül ki kell választani az igazi magyart.
A külvilág számára Orbán az antiszemita, cigányellenes Jobbik elleni bástyaként tünteti fel magát. Ám távol áll attól, hogy szétzúzza a Jobbikot, valójában sok mindent intézményesített a párt retorikájából. Az antiszemitizmus még nem dühöng, de mivel fokozódik mind a fanatikus nacionalizmus, mind a civil szabadságjogokkal szembeni intolerancia, a magyar zsidók attól félnek, hogy már ez sem lehet messze.
Magyarország más ország volt, amikor egy évtizeddel ezelőtt elnyerte az uniós tagságot. Az idegen megszállások évszázadai, a barbár, hazai fasiszták és a brutális kommunisták után az ország az első, habozó lépéseit tette a demokrácia felé. Előnyben volt a többi szovjet csatlós állammal szemben, mert előzőleg a „gulyáskommunizmussal”, egy nyíltabb szocializmussal kísérletezett.
Akkor úgy tűnt, Orbán alkalmas rá, hogy másfajta jövő felé vezesse Magyarországot. 1989. június 16-án 300 ezer magyar tengerében álltam a Hősök terén, és hallgattam, amint a fiatal, szakállas Orbán azt követelte, hogy távozzanak a szovjet csapatok. Néhány hónappal később Magyarország átvágta a vasfüggönyt, és keletnémet turisták ezrei számára tette lehetővé, hogy átmenjenek az osztrák-magyar határon. A szovjet uralomnak vége volt.
Orbán kihívása az Európai Unióval szemben szintén nyílt: tulajdonképpen mit is képvisel a 28 nemzetet tömörítő unió a piacokon, nyitott határokon és az aktatologatásokon kívül?
