Galamus.hu - Galamus.hu

Római naplójegyzetek IX.

Nyomtatás

Részletek: Vendégek; 2010. december 08. szerda, 02:04; Bárdos Judit

A Római naplójegyzetek elé
I. – Színek, hangulatok
II. – Vendégségben olasz barátainknál
III. – Egyetemi abszurd
IV. – Piacon, könyvtárban
V. – Calabriai utazás
VI. – Évvége Rómában
VII. – A Trevi moziban
VIII. – Wittgenstein a piacon
IX. – Egyetemre járok
X. – Hollywood Rómában
XI. – A Fellini utcától a Cinecittà könyvtáráig
XII. – Epilógus - 2010 júniusa, római évünk vége - Búcsúzkodás

Egyetemre járok
2010. március-április

Santa Agnese Fuori le Mura – Wikimedia

Santa Agnese fuori le Mura (A falakon kívüli Szent Ágnes)

Felkeressük a Filozófiai Karon Mario Realét, J.barátját. Eddig a római Sapienza Egyetem épületegyüttesének csak néhány részében jártam, a Piazza Aldo Morón. Itt van az a kar, amelyikbe Ágika jár (illetve az a két bölcsészkar, amely két külön kar, de egy épületben van, és ezeken belül a tanszékek is egyben vannak, az oktató azonban vagy az egyik kar dolgozója, vagy a másiké -- ebből lett a decemberi bonyodalom. Nem csoda, ha nem érted, kedves olvasóm!) Az épületegyüttes és maga a campus, az épületek között nagy térrel, fűvel, sőt szőlőlugas-szerű képződményekkel nem szép, nem barátságos, de áttekinthető, jól szervezett, és, már csak a méretei miatt is, van benne valami impozáns (sajnos a fasizmus éveiben épült házak, városnegyedek általában ilyenek, például az EUR-negyed is, erről lesz még szó.) Ez a Via Nomentanán lévő épület, a Filozófiai Karé, a Villa Mirafiori (II. Viktor Emánuel szeretőjének a palotája) azonban nemcsak csúnya és barátságtalan, hanem áttekinthetetlenül zűrös is.

Azért jöttem el én is, azért találkozunk itt Ágikával, mert meg akarjuk nézni a közelben lévő templomot és katakombát. A Szent Ágnes bazilika még ma is messze van a várostól, a Porta Piától sok buszmegállónyira. Szent Constanzia építtette, Szent Ágnes sírja és a III-IV. századi ókeresztény katakombák fölé. A régi városfalakon kívüli együttes nagyon szép. A templom szerkezete a bizánci építészet hatását tükrözi, az apszisban gyönyörű, szintén bizánci hatást mutató mozaik (aranyszínű alapon Szent Ágnes és két püspök).

Vezető kíséretében meg lehet nézni az alatta lévő katakombát. Nagyon érdekes az – angol nyelvű – magyarázat. A katakombák nem voltak gyülekezőhelyek az ókorban, mert büdösek és hidegek voltak. Csak olcsó temetkezési helyek voltak, mind az ókeresztények, mind a zsidók számára, mert a tufában könnyű vájatokat ásni. Aztán, ha levegő éri, a tufa megszilárdul. Később tovább lehet terjeszkedni lefelé. Itt hat kilométernyi területen voltak holttestek. (Évszázadokkal később azután, ha csontokkal akarták díszíteni valamit, például a kapucinus kriptát, vagy ereklyére volt szüksége egy templomnak, a katakombákból szereztek csontokat. Morbid dolog.)

A bazilika mellett lévő San Constanza mauzóleum (a IV. századból) is szép. Egyszerű szerkezetű, kör alaprajzú, kupola borította épület. A mozaikok és a késői római falfestészet néhány maradványa is gyönyörű. A mennyezetfreskón szakaszosan változik a minta: ornamentika, növényi és állatmotívumokkal, valamint szenteket, emberi arcokat ábrázoló sávok váltakoznak.

„Gloves” Alberta

Van egy kis üzlet a Corso Vittorio Emanuele elején, ahol finom bőrkesztyűket árulnak, nagy színválasztékban (és ez, szokatlan módon, angolul van kiírva a cégtáblára). Régebben, többéves tartózkodásunk alatt néhányszor vásároltam, gyakrabban csak benéztem ide, és váltottam pár szót az idős hölggyel, a tulajdonossal.

Azután, amikor később csak pár napra jöttünk, meglátogattam. „Grazie per avermi ricordato” (köszönöm, hogy emlékszik rám), mondta. Most is felkerestem, és emlékeztettem erre. „Grazie infinite per il pensiero” (hálás köszönet a gondolatért) – mondta a most már nagyon idős hölgy. (Azért Rómában sem minden üzletben minden kiszolgáló beszél ilyen választékos stílusban.)

Szóba hozom valahogy finoman, örülök, hogy még dolgozik. A lánya próbálja rábeszélni, hogy hagyja abba, „de hát mit csináljak? Ez volt az életem, hogy ide járok. Még járnak hozzám az ismerős hölgyek”. Gyakran tapasztalom ezt. Aki egész életét egyetlen szakmával, tevékenységgel és ugyanabban az üzletben, műhelyben töltötte (a pesti kalapos nénim például), az nem akar pihenni, otthon maradni, örülni a több szabadidőnek, sőt úgy gondolja, hogy abban az esetben üres lenne az élete.

Róma belvárosa: egy szép rész

Ágival sétálunk. Fölmegyünk a 116-sal a Piazza Barberiniig, onnan gyalog lefelé a Via Sistinán a Piazza della Trinità dei Montiig, megnézzük a templomot, az obeliszket, a Villa Medicit (a francia kulturális intézet) azután a Spanyol lépcsőn jövünk le. Látjuk a Palazzo di Propaganda Fidét (ez egy vatikáni hivatal, amelynek homlokzatát Borromini és Bernini tervezte) és a Bárka-szökőkutat. Az útikönyvből megtudjuk, hogy a – név ellenére – itt nem spanyol, hanem eleinte francia, majd angol kulturális hatás érvényesült. Megnézzük, ezúttal kívülről Keats házát (legutóbb láttuk a benne berendezett, Keats és Shelley emlékének szentelt múzeumot), és a Babbington teaházat (árai miatt ezt szintén csak kívülről látjuk).

A Via Condottin megyünk tovább, roppantul elegáns kirakatokat és üzleteket látunk (pl. a Bradburyt), de sajnos, a Cafè Greco tatarozás miatt zárva van. Ez az a híres hely, ahol az európai művésztársadalom színe-java járt: Goethe, Stendhal, Gogol, Anatole France, Schopenhauer, Berlioz, Mendelssohn, Wagner, Liszt Ferenc és Ferenczy István, a reformkori szobrász. A Via del Corsón gyalog jövünk haza, a Pantheont érintve (besüt a nap!).

Cafè Greco – flickr/LluisdeZamora

Egyetemre járok

Ági felvesz egy filmtörténet órát is a történelmi stúdiumok mellett, egy hetente kétszer kétórás előadást. Az egyik napon óraütközése van. Elhatározom, hogy majd én megyek, jegyzetelek. De nagyon érdekel a dolog, nagyon tetszik az előadás, így ezentúl én is rendszeresen járok rá.

Ági karácsonyra megvette nekem Maurizio De Benedictisnek az Eisensteinről szóló könyvét. Maurizio nevével akkor találkoztunk először. Később tisztázzuk, hogy ő is azt szereti legjobban a filmművészetből, amit én: az olasz és a kelet-európai (orosz, lengyel) filmet. Ő meg elolvasta az én cikkemet az olasz neorealizmusról („Kép, esemény, képesemény”) és nagyon tetszik neki. Érdekli a magyar irodalom (amit a művelt olaszok szoktak ismerni belőle: Márai, Molnár Ferenc, Körmendi Ferenc), és különösen Lukács György. (Érdekes, Körmendi Ferenc népszerű író Olaszországban, Budapesti kaland című könyvének új kiadása jelent meg 2010-ben. Éppoly népszerű, mint Márai Sándor és Molnár Ferenc. Márai minden könyvének minden új kiadása mindig hatalmas sikert arat. A Pál utcai fiúk pedig a legnépszerűbb ifjúsági regény, a belőle készült filmeket, mind a magyar, mind az olasz adaptációt is nagyon kedvelik.) Elküldöm neki J. olasz, angol, francia nyelvű tanulmányait is, és néhány olaszra fordított cikkünket, recenziónkat.

Az olasz filmtörténeti előadás témája ugyanaz, mint az én egyik kurzusomé: a neorealizmus és a korai modernizmus, a korai Fellini, Antonioni és Pasolini, azaz az olasz film a negyvenes évektől a hatvanas évek közepéig. Éppen ezért érdekel engem nagyon az egész, mintegy hermeneutikai szempontból is. Az általam ismert filmekről, az általam ismert szakirodalomból ő mit emel ki, mit mond el, mit hangsúlyoz vajon? Eleinte, a neorealizmussal kapcsolatban például meglepőnek tartom, hogy kevéssé támaszkodik André Bazinre, a nálunk, Magyarországon, kihagyhatatlan francia filmteoretikusra. És kevéssé emeli ki a groteszk mozzanatokat. Én úgy gondolom, hogy a fiatalok erre érzékenyek, ezért az előadásomon mindig hangsúlyozom például azt, hogy a Róma nyílt város (Roberto Rossellini filmje) humoros epizódjának ötlete („a palacsintasütősé”, amelyben Don Pietro kénytelen fejbe verni a „haldokló” öreget, hogy a németek elhiggyék, csak az utolsó kenetet feladni jött be a házba, holott valójában az antifasiszta ellenálló csoport tagjaként van ott dolga) – Fellinitől származik. Fellini a film egyik forgatókönyvírója volt. Ezt Peter Bondanella angol nyelvű monográfiájából tudom (vagy vélem tudni). Később mondom is ezt Maurizionak. Szerinte ez nem biztos, az ötlet származhat Sergio Amideitől, a másik forgatókönyvírótól is.

Később, Rossellini következő filmjével, a Paisàval kapcsolatban már ő is hangsúlyozza Fellini közreműködésének jelentőségét. Ilyen és hasonló, kisebb eltérések vannak köztünk, de egyre jobban ráhangolódom, egyre jobban tetszik az előadás. Meg kell hagyni, Maurizio nagy színész, a Centro Sperimentalét (a Filmművészeti Főiskolát) is elvégezte. Két órán át úgy beszél, hogy leköti a gyerekek figyelmét. Persze vetít is: vagy a háttérben mennek a filmrészletek, vagy néha külön bemutat egy-egy jelenetet, magyarázza, elemzi, ahogyan én szoktam csinálni. Csak a technika működik itt nehézkesebben, a több segítség ellenére is. Van egy állandó, végig jelenlévő demonstrátora, és több technikus áll készenlétben. Mi, a Filmtanszéken kénytelenek vagyunk úgy megoldani a szemléltetést, hogy a technikus kolléga beállít mindent két perc alatt, azután elmegy.

Áginak csak az egyetemi bürokrácia szegte kedvét itt, Rómában. Az előadások, az órák a Sapienza Egyetemen kivétel nélkül magas színvonalúak, a tanárok kiválóak. Maurizio is.

Színházban

Ágika csodálkozva kiáltott fel egyszer. Színházba egyáltalán nem megyünk Rómában?

Igaza van, miért ne? Egyszer elmegyünk! (Persze ettől még nem tudok képet alkotni az itteni színházi életről.) Veszek jegyet a Teatro Argentinába. Azt hittük, Shakespeare A velencei kalmárját fogjuk látni. Egy „Shylock” című modern feldolgozást látunk, egy musicalt. A faji előítélet motívumára kihegyezett, rövidített, zanzásított énekes-táncos revü. Világnézetileg nagyon rendben van, és az is rendben van, hogy nem a „deklamáló színház” olasz hagyományát követi, hogy nemcsak szöveg van benne – de nem nagy élmény. Profi munka.

Római ismerősök szerint közismertek az itteni színházi rendszer hátrányai. Nem repertoárszínházak vannak, hanem egy-egy előadásra szerződtetett csapat, és akkor hetekig, hónapokig csak azt a darabot játsszák, addig, amíg érdeklődés mutatkozik iránta. Nincs társulat, nincs közösség, nincs csapatmunka, nincsenek nagy rendező egyéniségek. Egy ismerősünknek bérlete van ebbe a színházba, és meséli, hogy még sohasem látta kétszer ugyanazt a színészt játszani.

Teatro Argentina – Pasolini-megemlékezés, 2005 – intute.ac.uk

A színház épülete belül nagyon szép. Sokkal nagyobb, tágasabb a tér, mint amilyennek képzelted, az épület külsejét látva. Sok római portállal van ez így.

Ami meglep: egyáltalán nem elegánsak az emberek a színházban. Teljesen mindennapian, sportosan vannak öltözve, különösen a nők és a fiatalok (a férfiak, ha csak zakóban vannak, máris elegánsabbnak hatnak). És nem azért, mert munkából jönnek! Szombat este van, és az előadások különben is 9-kor kezdődnek! Mindig! (Ez furcsa, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy olasz szokás szerint 8-9 óra körül vacsorázni kellene. Ez épp akkor lenne reális, ha hétkor kezdődne az – egyrészes, kétórás – előadás.) Inkább arról lehet szó, amiről Évával beszélgettünk, hogy valahogy már nem olyan elegánsak az emberek itt Rómában, különösen a nők, mint néhány éve. Fogadásokon, esti programokon se – Éva is így látja. Sportosabb a divat, sok a kötött holmi például. Ezért tűnt nekem eleinte úgy, hogy a környék üzleteiben, kirakataiban figyelhető meg egy bizonyos átrendeződés, az elegánstól a sportos felé. Azóta látom, hogy ez általános tendencia. Kevesen hordanak alkalmi ruhát, kosztümöt. Hogy hová lett a híres olasz elegancia? Akkor öltöznek fel nagyon elegánsan, (többnyire fekete) alkalmi ruhába, ha vacsorameghívást kapnak. Vacsorára estélyiesen öltözve, felékszerezve illik menni. (Nincs alkalmam megfigyelni, hogy koncertre, operába hogyan járnak. De az biztos, hogy az Akadémia esti programjaira, az itteni koncertekre is mindennapi öltözetben jönnek – igaz, hogy sokan nyilván munkából, lévén a koncertek hétköznap.)

További „falakon kívüliek” + a második világháború Rómában

Megnézzük a Basilica San Paolo fuori le Murát („A falakon kívüli Szent Pál”). Ma is messze van a várostól, az EUR negyed felé. Buszmegálló is van ott, metrómegálló is. A távoli környék központja a hatalmas székesegyház, benne múzeum, kerengő, ereklyék kápolnája stb. Csak az apszis mozaikja eredeti, a XIII. századból való, mert az egész bazilika leégett 1823-ban. Szépen újjáépítették: rózsaszín márványfalak vannak az udvaron, kozmata mozaikos, spirális oszlopok a kerengőben. A múzeumban a kegytárgyak között van egy magyar ostyatartó kehely, ezüstből, féldrágakövekkel, 1780-ból. Egy szőlőfürt van rajta.

Kívülről nagyon szép, monumentális az egész épületegyüttes.

Ennél jobban csak a San Lorenzo fuori le Mura („A falakon kívüli szent Lőrinc”) tetszik nekünk. Sokkal intimebb, egyszerűbb. Csak maga a forma szép (főhajó, két mellékhajó), semmi túldíszítés. A kolostor ma is kolostor, nem is lehet megnézni, csak a kerengőjét (régebben a katakombát is meg lehetett nézni, most nem). A kozmata mozaikpadló is szép, és a részét képező felirat megemlékezik a templomot 1943-ban ért bombatalálatról.

A San Lorenzo-negyedet akkor munkások lakták, és ipari központ is volt. Bár Róma „nyílt város” volt, ezt a megállapodást (a katonai műveletek kerülését a városban) a németek megszegték. Ezért azután a szövetségesek is ledobtak néhány bombát Rómára, azon belül ide, a San Lorenzo negyedre. Genthon István nagyon érzékletesen írja le a bombázás keltette riadalmat.

Ma a Sapienza egyetem a San Lorenzo-negyed meghatározó tényezője, ez a hatalmas, kiterjedt campus hátsó oldala, ezért a fiatalok által látogatott pizzeriák, diszkók jellemzik a környéket. (Nem hiszem, hogy akad benne működő gyár, bár elkerített, csúnya ipari épületek néhol látszanak, a Castro Pretorio sugárúton például.) A tér másik oldalán a Verano temető van. Csendes, nyugodt, rendezett. Benézünk, és egyből meglátom Garibaldi sírját. A másik híres temető, a „protestáns temető” vagy „nem-katolikus” temető, a cimitero acattolico, ahol mindazok nyugszanak, akik nem katolikusok voltak, így például az utolsó lakhelyükül Rómát választó híres angolok (Keats és talán Shelley is), és németek (például Goethe fia).

Cimitero Acattolico di Roma – Keats sírja – flickr/zioWoody

Egy kis városszociológia: a Testaccio-negyed

Részt veszek egy kiránduláson, egy nyelvleckével övezett visita guidatán a Testaccio-negyedben. Nagyon érdekes dolgokat tudok meg. Ez a negyed ott keletkezett, ahol a tenger felől, az ostiai kikötőből vezető út Rómába ér. Ez a „cseréphegy”: az ókorban azokat az amforákat, amelyekben bort és olajat szállítottak, nem volt érdemes kimosni és újraértékesíteni, hanem egyszerűen eldobták őket. Ezek a cserepek álltak össze heggyé. Itt volt az áruk beérkezésének és első feldolgozásának a helye, például a vágóhíd is. Megtudom például, hogy a pacal azért jellegzetesen római étel, mert az itt feldarabolt marhák „ötödik negyedét” (quinto quarto), a belsőségeket akkoriban szétosztották az itt élő szegények, a római proletárok között. Még érdekesebb nekem, hogy ez a volt proletárnegyed, szegénynegyed most egyre divatosabbá válik az értelmiségiek és a fiatalok körében, egyre többen költöznek ide mintegy dacból, a távoli zöldövezetek (pl. a Parioli) helyett, például Benigni is itt lakik. Éppúgy, mint nálunk, ahol újabban divat a felújított Ferencvárosba és Józsefvárosba költözni! És itt is, tényleg fel vannak újítva a házak, és közösségi élet nyomai látszanak a negyed fő terén (amelyiken a Szaleziánus templom van): több a zöld, a pad és a játszótér a Rómában megszokottnál, és több a színház, a kulturális célt szolgáló épület is. A volt vágóhíd ma kulturális centrum, benne művelődési központ, zeneiskola stb. – amilyen nálunk a ”cet” lesz a pesti Duna-parton. És ez a negyed nincs is messze a centro storicótól, miként a Ferencváros, a pesti Duna-part sincs messze. A Piramis közelében van ez a szimpatikus Testaccio-negyed (buszok és metróvonal köti össze a belvárossal), és innen indul a vonat a tengerhez is, Ostia felé (így lehet a tengerpartra, strandra menni Rómából).

Amikor szegénynegyed, külváros, periféria volt ez a városrész, akkor Pasolini a Testaccio-hídon forgatta a Csórót.

Heller Ágnes Rómában

A Római Magyar Akadémia meghívta Heller Ágit egy „Irodalom és filozófia” című konferenciára. Mellette Alberto Scarponi a másik fő előadó, régi barátunk, Lukács György több művének fordítója (németből olaszra), aki eddig filozófus, újságíró, kritikus volt, mostanában azonban egyre inkább költőnek érzi magát. Heller Ági olyasmit mond, hogy minden irodalom, ami le van írva (?).

Amikor a Roma Tre Egyetem egyik tanszéke megtudja, hogy Heller Ági jön, kéri, hogy legyen egy könyvbemutató az Akadémián. Tavaly, amikor Ági nyolcvanéves lett, rendeztek a részvételével egy konferenciát, és annak az anyaga jelent most meg kötetben. Nagyon lelkesednek Ágiért, enyhén feminista felhanggal. Ezt Ági is észreveszi, kis nemtetszéssel fogadja.

Ági ugyanazzal a hihetetlen energiával csinálja végig a programot és járja a várost, a múzeumokat, ami mindig is jellemezte, ahogyan máig is él. Egyik nap megjön Berlinből, másnap lemegy a Balatonra, két napra rá elrepül New Yorkba, és közben könyvet ír, interjút ad, előadást tart, olvas, kiállításokat néz, színházba és koncertre jár, úszik és kirándul, hegyet mászik és a családjával találkozik.

Amikor csak mi négyen vagyunk együtt, irodalomról beszélgetünk, például arról, hogy a klasszikusok (Balzac, Stendhal, Tolsztoj, Dosztojevszkij) regényeinek melyik jelenetét szeretjük. Ő is, ma is úgy emlékszik, mint én: Lukácsnak az „Elbeszélés vagy leírás?” című tanulmánya nagyon jó írás. Másrészt persze újabb írókról, például Singerről is beszélgetünk.

Elvisszük Signora Annához, a kávéházba is. Kérjük Annát, hogy mutassa meg a vendégkönyvet. Miután ez a bár az Akadémiához közel van, mindig a magyarok törzshelye volt, 1945 óta! Sok híres magyar aláírása van már itt, a Szántó Piroska–Vas István házaspártól kezdve, költők, festők, J, Szörényi László nagykövetként stb. Most egy híres professoressa, „Heller Ágnes, Budapest – New York” is aláírta! Anna teljesen meg van hatva.

Heller Ágnes aláír – a szerző felvétele

Kiállítások

– Caravaggio sok-sok képe a Scuderiében, a Quirinale mellett. Reprezentatív kiállítás, nagyon szép!

Heller Ági, mielőtt Rómába jön, kéri, úgy szervezzük a programját, hogy erre feltétlenül legyen ideje. Foglalok helyet, különben órákat állhatnánk sorba.

– Piranesi Rómáról készült rajzainak a kiállítása a Goethe-múzeumban (a Via del Corsón). Ide is Heller Ágival megyünk, és az én Ágimmal.

– „Corot és Monet, la sinfonia della natura” A cél az, hogy bemutassák az impresszionizmus kapcsolatát a természettel: Barbizon, plain air-festészet, sőt, korabeli fényképek is ki vannak állítva! (Corot és Monet mellett Pissarro és Sisley több képe is látható) A Vittorianóban, a Piazza Venezián lévő „írógépnek” becézett monstrumnak abban a szárnyában van a kiállítás, amelyikben korábban a Rómáról festett tájképeket mutatták be.

– Edward Hopper amerikai festő kiállítása a Via del Corsón (Fondazione di Roma). Ahhoz képest, hogy nagy időszakot ível át, a 20. század első nyolcvan évét – és mi minden történt azalatt az európai festészetben, a kubistáktól a szürrealistákig és Picassótól Daliig, Chagallig stb., és mi minden történt Európában – elég provinciálisnak tűnik nekem. Békés tájképek, csendéletek. Semmi modernet, érdekeset, se hiperrealizmust, se szürrealizmust, se groteszket nem találok benne. Hónapok óta tart a kiállítás, nagy siker, és „illik megnézni”.

– Reprezentatív kiállítás de Chirico műveiből a Palazzo delle Espozinionéban. Ez nagyon tetszik! Nem időrendbe, hanem témák szerint vannak rendezve a nagy „metafizikus festő” szürrealista, ironikus, zseniális képei: a természet, a város képei, a mitológiai témájú képek és a csendéletek.

A klasszikus Róma

A tavaszi szünetben Ágival végignézzük lelkiismeretesen

– a Colosseumot,

– a Forum Romanumot,

– a Palatinus-dombon megmaradt épületmaradványokat,

– a capitoliumi múzemot (ókori szobrok)

– a San Ignazio templomot: a második legnagyobb barokk templom a Gesú után: álkupola, lapos, de a rajta lévő festmény a tér illúzióját kelti.

– a Palazzo Spadát és a benne lévő magángyűjteményt. Az udvarban Borromini műve: egy folyosó, amely jóval hosszabbnak látszik, mint amekkora, a perspektíva festésének módja miatt. Ezt az élményt és a fentit úgy tudom összefoglalni, hogy a barokk illuzionizmus továbbra sem lopta be magát a szívembe.

– A Palazzo Corsiniben lévő magángyűjteményt. Sok ilyen van Rómában, például a Galleria Doria-Pamphili is ilyen (ősszel láttuk). Mindegyik eredetileg családi tulajdon volt, gazdag arisztokrata családok gyűjtögették a képeket, szobrokat, műtárgyakat évszázadokon át, de ma az önkormányzat tartja fent őket. „A kultúra hete” miatt most egy hétig ingyenesen látogathatók (abban az esetben, ha nincs a múzeumban éppen időszaki kiállítás is), azért zsúfoljuk ennyire ezeket az élményeket. Főleg 16–17. századi képeket tartalmaznak. Sok értékes mű is van bennük (egy-két Tintoretto, Veronese, Tiziano, Rubens), de sok kevésbé eredeti festmény is, és szobormásolatok (többnyire ókori szobroké), zsúfoltan, nem jó elrendezésben, áttekinthetetlenül.

– A Villa Borghesét: sok Bernini-szobor, sok barokk festmény. Ez is magángyűjtemény volt, de a legszebb, legismertebb az ilyen típusúak közül, és szép a hely, ahol van. Mint már említettem, ez egy hatalmas park. Olyan, mint egy nagy Városliget vagy Margitsziget: sok zöld, sok játszóhely és sportolási lehetőség. És ezek között elszórva kisebb paloták: bennük különféle múzeumok, magángyűjtemények, például van egy modern gyűjtemény is, azt is megnézzük majd, a Múzeumok éjszakáján.

A Borromini-folyosó – flickr/antmoose

További kulináris-kulturális eltérések

Sokféle regionális konyha van, én főleg a rómait ismerem. Az alábbi, a levessel, a kenyérrel, a zöldségfélékkel és a piaci kínálattal kapcsolatos megfigyelések azonban talán általánosíthatók.

Az előző részben írtam az olasz és a magyar konyha néhány, általam megfigyelt eltérő sajátosságáról, például arról, hogy az olaszok vagy húslevest készítenek, és akkor nem tesznek bele zöldséget (ez a brodo), vagy zöldséglevest (minestrone). Azóta azt tudtam meg erről, hogy a brodót általában többféle húsból készítik (marha, borjú, pulyka, csirke). Sűrű húslét főznek, amibe már csak tortellini, gyűrű alakú tészta kerül, zöldségféle nem. De az olasz háziasszony ritkán készít ilyet. Inkább közintézményben (például bentlakásos kollégiumban) fordul elő, hogy egy hétre előre megfőzik az egész hétre szánt húst, ebből lesz a leves. Ha zöldséglevest, minestronét készítenek, akkor a változatosság abban nyilvánul meg, hogy nemcsak sokféle zöldséget tesznek bele, hanem a zöldségek csoportján belül is minél többfélét, például többféle borsót (csicseriborsót és zöldborsót), többféle babot, többféle lencsét.

Érdekes kérdés: létezik akkor egyáltalán a leves fogalma? Van brodo, van minestra, minestrone, és van a sűrűbb zuppa (például zuppa del pesce, azaz halleves). Az olaszban nincs rájuk egyetlen szó.

A piacon minden zöldséges, mindennap árul kétféle, maga készítette zöldségkeveréket:

– a nyers salátának valót, insalata mista: endívia, radicchio, finocchio (édeskömény), lattuga (kínai kel), jégsaláta, fejes saláta, sárgarépa, esetleg retek, rucola stb.

– és a minestronénak valót, benne sárgarépa, zellerzöld, hagyma, bab, spenót. Sokáig tart, mire találok olyan zöldségest, aki nem tesz bele nehéz hüvelyest. De megtalálom, és erre számítani lehet, mindennap. (Minden stand mögött áll valaki, aki pucolja és vagdossa a zöldségeket: vagy az egyik eladó – ha többen vannak és épp nincs sok vevő –, vagy az alkalmazott.)

Az előző részben azt írtam, hogy a mindennapi olasz étkezésre nem jellemzőek a többféle zöldségből készült ételek. Nincs például lecsó, paradicsom és paprika együtt, hanem peperonata van, azaz hagymán párolt zöldpaprika. Ezt is lehet azonban tovább árnyalni. Valaki említette, létezik olyan étel, amely úgy készül, hogy a háziasszony minden, előző napról maradt zöldséget összefőz. A piacon egy-két zöldséges (nem mindegyik, mint a fentieket) árul ilyen keveréket is. A tisztított, darabolt, előkészített zöldségek együttesében mindig van hagyma, padlizsán és cukkini, a többi tetszőleges: kinél krumpli van még, kinél zöldpaprika, kinél karfiol és brokkoli. A trasteverei piacon is árulnak ilyet, és a Campo dei Fiorin is, egy-egy standon.

Azt is írtam a múltkor, hogy nem szokás a zöldségeket bonyolultan elkészíteni, például tölteni, tejföllel lerakni. De vannak kivételek, például a melanzana alla parmeggiano, a sajtos padlizsán, a paradicsommal, reszelt parmezán sajttal lerakott és együtt átsütött padlizsánszeletek, ez népszerű. Nagyon kedvelt az olasz konyhában a spenót, de csak simán megfőzve tálalják, vagy túróval elkeverve, hidegkonyhai alapanyagként használják fel, például a ropogós péksüteményből készült szendvicsekben, panini con ricotta e spinaci, a tramezzinikben (háromszög alakú szendvicsek puha kenyérből) és a pizzákon. Ismeretlen az a kicsit bonyolultabb elkészítési mód, ami nálunk népszerű, a fokhagymás parajpüré (az áttört, fokhagymával ízesített, tejjel felengedett, morzsával vagy tejbe áztatott zsömlével sűrített étel). Általában sincsenek sűrített vagy tejföllel habart főzelékfélék. (Hallottam valahol, hogy éppen ezek a magyar konyha igazi jellemzői, mert hagymán pirított, pirospaprikás ételek, pörköltfélék, lecsók másutt is vannak, például a szerb és a török konyhában, többféle zöldség tejszínnel vagy tejföllel együtt lerakva, csőben sütve pedig a franciában, a „rakott krumpli” például).

A zöldségeket az éttermekben is csak natúr módon, egyszerűen megpárolva kínálják. Ki van téve a pultra mutatóba, hogy ma mi a kínálat: például padlizsánszeletek, cukkinikarikák, spenótlevelek, spárgarudak – külön, külön. Ezekből lehet választani előételt vagy köretet a hús, vagy a hal mellé. Most tavasszal felfedeztünk viszont egy kreatív zöldségételt, a fiori di zuccát vagy fiori di zukkinit (tök- vagy cukkinivirág). A tök szép, élénk narancsszínű virágába beletesznek egy kis sós halat (alicit) és egy kis mozzarellát. Sűrű palacsintatésztába (liszt, tojás) forgatják, majd olajban kisütik. Nyersen a piacon is, előkészítve és panírozva mélyhűtve is, sőt étteremben is kapható. Most van a szezonja.

Zöldségből és gyümölcsből nem sokkal többféle kapható, mint nálunk. Ám az is igaz, hogy a drága piacokon mindegyik egész télen kapható, miként a paradicsom és a különféle gyümölcsök is (az ananásztól a gránátalmáig, a málnáig, a szederig. Csak eper nincs télen, mert nem szállítható.) Van articsóka (carciofi), cikória, rukola, endívia, de nincs sárgahüvelyű zöldbab, zellergumó, fehérrépa, karalábé. Többféle spenót kapható (spinaci, bieda), ám kevesebb káposztaféle (például kelkáposzta ritkán). Nem annyival nagyobb a választék zöldségekből, mint sokan gondolják.

Pane con patate – flickr/fugzu

Amiből igazán, lényegesen nagyobb a választék, amiből sokkal többféle kapható itt, mint otthon, az a kenyér (és persze a halak és a tenger gyümölcsei). Egész és szeletelt, fehér és teljes kiőrlésű (integrale) mellett olívaolajos (pane all'olio), olajbogyós (pane alle olive), "házias" (casareccio) és filone, napoletano, baguette és még sokféle, mindegyik legalább háromféle méretben kapható: kicsi (péksütemény), közepes (például fonott) és nagy formában (kerek, ovális vagy hosszú, rúdformájú). Van ropogós kenyér, van puha és van nagyon szárazra pirított, szeletelt változat is. Ez utóbbi a kétszersült, a fette biscottate’, ez is lehet natúr vagy rozmaringos, vagy oregánó-ízesítésű.

És nagyon sokféle édesség (piskóták, linzerek, fánkok, kuglófok, omlós és leveles tészták, lekváros és gyümölcsös sütemények) van a pékségekben is, nemcsak a kávéházakban, cukrászdákban. Mint közismert, nagyon nagy a választék fagylaltból, turmix-italokból, kávéból, koktélokból, aperitif italokból, likőrökből. Szinte minden városnak, legalábbis minden régiónak vannak jellemző gyomorkeserűi („amaro”) és pálinkái. Rómában majdnem mindegyik kapható.

Rossellini: Róma nyílt város

Az olasz filmtörténet tanárától, Maurizio De Benedictistől megtudjuk, hol forgatta Rossellini a Roma città apertát, az olasz neorealizmus első nagy filmjét, amelynek szereplői között vannak az antifasiszta ellenállás hősei is, és egyszerű emberek, öregek, gyerekek is. Egy házban élnek, és a film bemutatja a ház német megszállását. Itt játszódik az a jelenet, amelynek során Don Pietro, a pap arra kényszerül, hogy fejbeverje a „haldokló” öreget. A film nagy részét a neorealizmus szellemének megfelelően – no meg anyagiak, pénz, díszletek, berendezett stúdiók hiányában – külsőben forgatták.

A Via Tritonén áll az Il mesaggiero újság szerkesztőségének nagy épülete. Az emögötti második keresztutcában, a Via Avignonesiben van az a ház, ahol a film forgatását elkezdték, ez az utca tehát Anna Magnani híres futásának a helyszíne is. (Amikor a németek elviszik a szerelmét, a hősnő kirohan a házból, és a németek lelövik.) Megtaláljuk Ágival. A ház falán tábla emlékezik meg a filmről: „Roberto Rossellini1945. január 18-án ennek az épületnek a magasföldszintjén kezdte forgatni a Róma nyílt város című filmet, ami a neorealizmus kezdetét jelentette.”

A Rossellini emléktábla – a szerző felvétele

***

Bárdos Judit filmesztéta

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!