Vasárnap a szupermarketben
- Részletek
- Napi apró
- 2014. november 09. vasárnap, 05:04
- Aczél Endre
Nem nagyon szeretem, ha valakit elragad a szenvedélye vagy a képzelete. Sajnos azt kell mondanom, hogy noha a KDNP-ben semmi szeretni való nincsen, az a kampány, amelyet a vasárnapi kereskedés ellen indítottak, egyáltalán nem európai előzmény nélkül való, s ezt rögvest bizonyítani fogom. Váratlan csavarral azonban.
A nyolcvanas évek első felében Londonban tudósítóskodtam, és akkor még érvényben volt a munkáspárti (szocialista) kormány által 1950-ben elfogadott törvény, amely Angliában és Walesben (a kertészeteket, a kisebb családi üzletecskéket és a gyógyszertárakat leszámítva) tiltotta az áruházak, nagyobb üzletek és élelmiszerboltok vasárnapi nyitvatartását. Ám jött a megrögzötten konzervatív – ámde gazdasági kérdésekben ultraliberális – Margaret Thatcher, és nekiugrott e törvény módosításának. Ő fel akarta szabadítani a kereskedelmet a rablánc alól. Vele szemben nyomban komoly koalíció alakult. Egyik felét a legmegátalkodottabb konzervatívok, a másik felét a szakszervezetek alkották. Előbbiek – lásd KDNP – a családi életre és a templomjárásra, utóbbiak az alkalmazottak kényszerfoglalkoztatására hivatkoztak. Pontosan úgy, ahogyan mifelénk történik, részben legalábbis, mert minálunk a szakszervezetek gyöngék, Angliában az én időmben annál erősebbek voltak.
Mrs. Thatcher szorgalmasan győzködte párthíveit ( a szakszervezetekkel nemigen állt szóba) arról, hogy ha egyszer valaki a szocialisták által rabigába erőszakolt szabad piac híve, annak kötelessége vele egyetérteni. Ez a roppant politikus okfejtés azonban az istennek se tudott célba érni. 1986-ra kész volt az akkor már hét éve kormányzó, kikezdhetetlen tekintélyű miniszterelnök törvénymódosítási javaslata a vasárnapi kereskedés – igaz, időkorlátok közé szorított – liberalizálásáról, de bekövetkezett az, amire ő maga sem számított. A javaslatot (hivatalból) nem csak a munkáspárti képviselők szavazták le, hanem épp annyi, általában a vasárnapi istentiszteletet féltő konzervatív honatya is, ami elegendő volt ahhoz, hogy a törvénymódosítás megbukjon. Holott a frakcióvezetés kötelező „igen”-t írt elő valamennyi kormánypárti képviselőnek.
Az eset példátlannak számított. Margaret Thatchernek ez volt az egyetlen kudarca a számára kényelmes többséget biztosító alsóházban. Aztán 1994-ig kellett várni, amíg az időközben lemondott hölgy utóda, John Major keresztül tudta vinni a vasárnapi kereskedés felszabadítását. Három év múltán a munkáspárti Tony Blair került hatalomra, de neki esze ágában sem volt visszaállítani a régi rendet, mert a hétvégi családi bevásárlás Angliában épp úgy szokássá lett, ahogyan minálunk.
P.s. Még így is azt kell mondanom, semmi jajveszékelés. Európának számos olyan fejlett országa van, ahol nincs vasárnapi nyitva tartás, viszont praktikusan (vö. idegenforgalom) engedélyezik, ha használ. Csak épp nekünk nem ezzel kellene elkezdenünk a felzárkózást, mondjuk Norvégiához. Egyébiránt minden precedens-érvelés hamis. Mert hiába küldené „misézni” a KDNP a katolikus magyarokat, a „legkatolikusabb” írek, lengyelek, olaszok egyáltalán nem korlátozzák a vasárnapi kereskedést. Meg különben is, a fejlődés afelé tart, hogy ne központi kormányok, pláne ne csak papíron létező pártok, hanem régiók és helyi önkormányzatok döntsenek arról, engedélyezik-e a boltok nyitva tartását vasárnap, vagy sem. Az uniónak erre nézve nincsen direktívája, tehát minden ország, minden parlament a saját hatáskörében dönt arról, átengedi-e a döntés jogát a helyieknek, azaz érvényesíti-e a szubszidiaritást (a helyben határozást saját ügyeinkről) vagy sem. Ha a KDNP európai módon kívánna viselkedni, ehhez tartaná magát.
