Egy enigmatikus beszéd
- Részletek
- 2014. november 12. szerda, 05:26
- Gábor György
Áder János köztársasági elnök Abdán, a Radnóti-emléknapok záró megemlékezésén beszédet mondott. A különféle hírportálok „Öt erős mondat Áder Jánostól” és ehhez hasonló címekkel lelkesen idézték a szónok néhány passzusát, megkímélve magukat a szöveg gondosabb olvasatától és elmélyültebb értelmezésétől.
Pedig feltűnhetett volna, hogy Áder (avagy beszédírója) valóságos stiláris bravúrral gazdagította az oráció klasszikus műfaját. A szöveg az elpusztítottakról gazdag szinonimakészletet mozgósítva emlékezik meg: szól „elcsigázottakról”, „lerongyolódottakról”, „saját árnyékukká soványodottakról”, „megszomorítottakról”, „megtagadottakról”, „üldözöttekről”, „kiközösítettekről”, „szerencsétlenekről”, „élő holtakról”, ám a zsidó szó leírására – ki tudja, milyen okból – nem vitte rá a lélek a textus megalkotóját. A szinonimaszótár lapozgatása helyett bölcsebb lett volna, ha a szónok beletekint egy-két szakmunkába, amelyekből számára is kiderülhetett volna, miként vélekedett az emléknap alanya a saját zsidóságáról. Radnóti 1942 májusában egy Komlós Aladár felkérésére írott válaszlevelében egyebek mellett az alábbiakat írta: „zsidóságomat sohasem tagadtam meg, ’zsidó felekezetű’ vagyok ma is… de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom… A zsidóságom ’életproblémám’, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ… Különben magyar költő vagyok…” Vagyis a saját zsidóságát nem tagadó, ámde önmagát magyar költőként definiáló Radnótit – és megannyi társát – hóhérai az akkori kormányzat által alkotott faji törvények szellemében üldözték, közösítették ki, tagadták meg, s pusztították el – mint zsidót. Vajon a köztársasági elnök miért nem érzékeli és miért nem óhajtja érzékeltetni, hogy a kegyetlen diktatúra mindenhol, s minden időben az egyes személynek, az individuumnak az önmeghatározáshoz való jogát vonja kétségbe, s maga dönt akár a legszemélyesebb és legszenzitívebb ügyeinkben is: ki kicsoda, ki hová tartozik, s kire milyen sors szabatott. Sorstalanná ugyanis nem magunktól leszünk, hanem azzá tesznek bennünket.
MTI/Krizsán Csaba
Ám a beszédnek akad egy másik rejtélyes eleme is. A köztársasági elnök az alábbiakat mondta: Abdán olyan magyarokat lőttek tömegsírba, akikkel „egy nemzethez tarozunk. Bárhonnan is indultak, bármilyen istenben hittek.”
Nos, a félreértések elkerülése végett az Abdán tömegsírba lőtteknek (avagy a különböző megsemmisítő táborokban, netán a Duna partján kivégzetteknek) nem azért kellett elpusztulniuk, mert más Istenben hittek, mintha az áldozatok – teszem azt – Apollón kultuszához, míg gyilkosaik Dionüszosz kíséretéhez tartoztak volna. A monoteizmus lényege, hogy egy az Isten (Áder kedvéért tegyük hozzá: maximum). Ezt az egy Istent – vagyis ugyanazt – imádja zsidó, keresztény és muszlim, ehhez az egy Istenhez fohászkodnak valamennyien, éppen azért, mert egy.
Az áldozatokat nem is a hitük vagy a vallásuk miatt gyilkolták le, hisz sokan voltak közöttük, akik még ebben az egy Istenben sem hittek: szekuláris-világi nézeteket vallottak, s meglehet, egyetlen zsinagógában sem fordultak meg életük során.
Hívőnek és nem hívőnek „faji” alapon kellett elpusztulnia. Nem „elcsigázott”, „lerongyolódott”, „megszomorított”, „szerencsétlen” magyarként, hanem a magyarságukból a magyar hatóságok által kirekesztett, az árja génállományra veszélyt jelentő, genetikailag alsóbbrendű „faj” példányaiként.
Gábor György filozófus (fotó: prae.hu)
