Pozsgay 2.0?
- Részletek
- 2014. november 13. csütörtök, 06:02
- Bauer Tamás
Egy ideje az a feltételezés foglalkoztatja a politika iránt érdeklődőket, hogy Áder János mandátumának 2017-es lejártakor Orbán maga veheti át az államfői hivatalt, de kibővítve az elnöki hatáskört, prezidenciális rendszerűvé alakítva át az állam berendezkedését. Kár volna eltúlozni a dolog jelentőségét: Orbánnak ma is nagyobb a hatalma Magyarországon, mint az amerikai elnöknek az Egyesült Államokban, hiszen Obamának minduntalan egyetértésre kell jutnia a kongresszussal, és sem az igazságszolgáltatásnak, sem a médiának nem dirigál, míg Orbánnak minden a kezében van. Ha a hatalma stabil marad, az esetleges átalakítás az ő döntése lesz, s nekünk nem elsősorban a következménnyel, a közjogi átalakítással kell foglalkoznunk, hanem azzal, hogy még mindig ő lesz Magyarország teljhatalmú ura, amihez képest szinte mindegy, hogy ezt miniszterelnöki vagy államfői minőségben teszi. Lehetséges ugyanakkor, hogy ő maga ezt nem így látja, s teljhatalmát formálisan is meg kívánja erősíteni az erős, francia típusú államfői tisztséggel. Mint ilyen megerősítő aktushoz, célszerű ezért a feltételezett közjogi átrendezéshez viszonyulnunk. Igazából persze abból a szempontból érdemes vizsgálnunk a dolgot, hogy mi lesz utána, mármint Orbán bukása után.
Hiller István, a mai MSZP-frakció alighanem legtekintélyesebb tagja, egykori pártelnök és miniszter a Szociáldemokrata Társulás nevű platform nevében sajtótájékoztatót tartott az ügyben, és az ATV-nek is nyilatkozott róla. Nemcsak felhívta a figyelmet arra, hogy a Miniszterelnökség felduzzasztása egy ilyen közjogi átrendezés előkészítése lehet. Fő mondandója – annak elismerésével, hogy az elnöki rendszerek is lehetnek demokratikusak, mint az Egyesült Államokban vagy Franciaországban – az volt, hogy az ellenzéknek erre fel kell készülnie, és ha az átalakítás napirendre kerül, azt kell mondania: „amennyiben elnöki rendszer bevezetésére tesznek kísérletet, akkor a közvetlen, a nép általi megválasztást követeljük”.
Én ezt rossz és ártalmas válasznak tartom a feltételezett orbáni szándékra. Szerintem a közjogi berendezkedés átalakítását élesen el kell utasítani, és nem arra tenni javaslatot, hogy ha megteszik, azt milyen formában (az államot uraló elnök milyen megválasztásával) tegyék.
Kezdjük ott: miért is helyes elutasítani az áttérést az elnöki rendszerre, függetlenül attól, hogy Orbán lenne a széles hatáskörű államfő. Vajon változott-e valami abban a megfontolásban, amiért negyedszázada Magyarországon parlamentáris rendszer mellett döntöttünk? Elnöki rendszerben az államfő a végrehajtó hatalom feje, az ő megválasztásakor választanak a polgárok az ország előtt álló különféle politikai alternatívák között is. Parlamentáris rendszerben ez a törvényhozás tagjainak választásakor történik, míg az államfő – legyen uralkodó vagy elnök – kívül áll a politikai alternatívák közötti választáson. Elnöki rendszerben óhatatlanul – legkésőbb a második fordulóban, ha van ilyen – mindössze két politikai irány közötti döntéssé válik a választási folyamat, míg a parlamentáris rendszerben tér nyílik – de legalábbis nyílhat – a valóságban létező sokféle politikai irány megjelenésére, a koalíciókötésekben és parlamenti együttműködésekben megjelenő egyeztetésekre. Nem véletlenül alakult ki az európai országokban sok párt, különféle programmal: ez felel meg a modern társadalom érték- és érdektagoltságának. A parlamentáris rendszerben két választás között is lehetőség van a politikai korrekcióra a koalíciók módosításával, a miniszterelnök cseréjével, míg az elnöki rendszerekben a végrehajtó hatalom vezetője politikai értelemben elmozdíthatatlan. A volt szocialista országok közül a FÁK-országokban vannak elnöki rendszerek, míg a közép-európai országokban parlamenti rendszerek jöttek létre. Az előbbiek szinte mindenütt autoriter rendszerré váltak, illetve azok maradtak (s ahol nem maradtak azok, olykor átalakulnak parlamentáris vagy legalább félelnöki rendszerré, mint Grúziában, illetve Ukrajnában), míg a parlamentáris rendszerek többségében megszilárdult a demokrácia. Emiatt nem látok semmi okot arra, hogy Magyarországon a demokrácia hívei elfogadják az áttérést az elnöki vagy félelnöki rendszerre, s távlatilag is ahhoz igazítsák a maguk elképzelését a közjogi rendszerről.
Ha mármost a konkrét magyar helyzet szempontjából vizsgáljuk a kérdést, abból kell kiindulnunk, hogy Orbán a maga önkényuralmát parlamentáris keretek között is létre tudta hozni, s ha majd a rendszere ellehetetlenül, államfőként is ugyanúgy megbukhat, Viktor Janukovicshoz és másokhoz hasonlóan, mint miniszterelnökként. Ugyanakkor a feltételezett átalakítás formálisan is megerősítené Orbán teljhatalmát, és megnehezítené a demokratikus jogállam majdani helyreállítását. Demokratáknak ezért nem célszerű azt mondaniuk, hogy jó, legyen, tudomásul vesszük az áttérést, de akkor válassza a nép közvetlenül az elnököt.
Tudjuk persze, hogy a közvetlen elnökválasztás régi törekvése az MSZP-nek, és Hiller végül is ehhez a régi törekvéshez tér vissza. Akkor ragaszkodtak hozzá a rendszerváltás hónapjaiban, amikor azt hitték: nekik van olyan népszerű politikusok – Pozsgay Imre személyében –, aki akkor is megnyerhet egy választást, ha maga a párt már nem élvez többséget a társadalomban, és így őrizhetnek meg egy kulcspozíciót az államban. Akkor nem elnöki rendszerben, csak egy parlamentáris rendszeren belüli „középerős”, a parlamenti többséggel szemben bizonyos fékező jogosítványokkal rendelkező köztársasági elnök szerepét szánták Pozsgaynak. Ha most a Fidesz elnöki rendszert készül bevezetni, ez jó alkalom ennek a régi törekvésnek a felélesztésére, hiszen ha nálunk is az elnök lesz a végrehajtó hatalom feje, logikus, hogy közvetlenül válassza meg a nép.
De vajon megéri-e ez azt, hogy elfogadjuk a gyenge demokráciákban – és a mienk Orbán után sem lesz erős – az autoriter törekvéseknek kedvező elnöki rendszert? Aligha. Helyesebb, ha amikor eljön az idő, mi is – mint a grúzok és ukránok – a parlamentáris rendszert erősítjük, ahhoz térünk vissza. Az is lehet persze, hogy arra gondolnak az MSZP-ben, hogy ebben az esetben is érdemes az 1990-ben létrejött köztársasági elnöki tisztséghez képest erősebb államfőben gondolkodni. Abban a helyzetben, amikor a fékek és ellensúlyok rendszerét felszámolta a Fidesz, s amikor az önkényuralom bukása után újjá kell majd építeni ezt a rendszert, érdemes lehet a köztársasági elnöki tisztséget is ellensúlyként építeni be a majdani negyedik köztársaság közjogi szerkezetébe.
Ha körülnézünk Európában, és szemügyre vesszük a közvetlenül választott köztársasági elnökök terjedő gyakorlatát, elmegy a kedvünk az ilyen megoldástól. Ahol szilárd a parlamenti demokrácia – mint mondjuk Ausztriában –, ott a közvetlenül választott, de a végrehajtó hatalmon kívül álló köztársasági elnök lényegében protokolláris feladatokra korlátozódó működése nem okoz zavarokat. Más a helyzet kevésbé érett demokráciában, mint Csehország vagy Románia, ahol az elnöknek szélesebb is a hatásköre, mint Ausztriában vagy Magyarországon. Traian Băsescu folyamatos harca a kormánytöbbséggel, vagy Miloš Zeman gyakori közjogi önkényeskedése aláásta, illetve aláássa az egész demokratikus berendezkedés tekintélyét. Akármennyire vágyunk is arra, hogy legyen végre valami, ami korlátozza Orbán teljhatalmát, ebbéli vágyunk ne vezessen arra, hogy hosszú időre szólóan kárt okozzunk a magyar közjogi rendszerben. Ha megdől az orbáni önkényuralom, azokat az ellensúlyokat érdemes újra létrehoznunk, amelyek a parlamentáris rendszereket működőképessé teszik – az ellenzék előjogait, az alkotmánybíráskodást, a független bíróságokat és a sajtó szabadságát, beleértve a semleges közmédiát –, és nem botot tenni az államrend küllői közé egy közvetlenül választott elnök képében. Ha Orbán valóban elnökké koronáztatja magát, s az ellenzék akkor közvetlen választást követel, nehéz lesz Orbán után elfogadtatni a közvéleménnyel, hogy a köztársaság hívei vissza akarnak térni az 1989-es konstrukcióhoz. Márpedig ezt lesz érdemes tenniük.
Ahol a közjogi rendszer parlamentáris marad, vagy éppen visszatérnek ehhez a rendszerhez, de közvetlenül választják a köztársasági elnököt, ott az elnökválasztási kampány a szociális és nemzeti populizmus legjobb terepévé válhat. Így történt ez például az 1990-es lengyelországi, illetve a 2013-as csehországi elnökválasztásnál: utóbbi a két évtizedes Cseh Köztársaság politikatörténetének mélypontja volt. (Zeman hazafiatlansággal vádolta Schwarzenberget, aki bírálta az 1945 utáni elbánást a szudétanémetekkel, s ennek volt némi szerepe győzelmében.) Magyarországon sem kisebb az ilyesmi kockázata, sőt!
Ha viszont Orbán kiterjesztett hatáskörű államfői hatalmat akar magának – és a feltételezett esetben nyilván erről van szó –, de parlamenti többségével akarja magát megválasztatni, az ellenzék akkor jár el helyesen, ha magát az alaptörvény-módosítást is bojkottálja, illegitimnek nyilvánítja az egész eljárást, és nem szól bele abba, hogy miképpen emelik Orbánt elnöki pozícióba. Nem érdemes kampányt indítani a közvetlen választásért abban a hiedelemben, hogy ezzel mozgósítani lehet az Orbánnal szembenállókat. Ha még mindig olyan a politikai helyzet, hogy Orbán vállalkozhat az elnöki rendszer bevezetésére, akkor ilyen kampánnyal sem lehet ezen változtatni. Ha viszont meggyengült már addigra a Fidesz pozíciója, és belátható közelségbe került a demokrácia helyreállítása, akkor az ellenzéknek nem érdemes egy ilyen kampánnyal megkötnie a saját kezét abban, hogyan alakítja majd ki a negyedik köztársaság közjogi berendezkedését.
Ha az MSZP-ben esetleg azt hiszik, hogy tudnak valakit, akinek jobb esélyei vannak Orbánnal szemben egy közvetlen választáson, mint a demokratikus pártoknak a Fidesszel szemben az országgyűlési választáson – ahogy 1989-ben Pozsgayról gondolták –, akkor alighanem nagyot tévednek. Még Tarlóssal szemben sem sikerült mindenki által támogatott esélyes ellenjelöltet találniuk, holott Budapesten voltak a leginkább kiegyenlítettek az erőviszonyok.
Abban egyetértek Hiller Istvánnal, hogy érdemes előre végiggondolni, mit lépjen az ellenzék, ha a Fidesz valóban elnöki rendszert vezet be. Ez a végiggondolás nálam más eredményre vezet.
Bauer Tamás közgazdász, a Demokratikus Koalíció tagja
