A Paks-szindróma
- Részletek
- Napi apró
- 2014. november 14. péntek, 06:07
- Huszár Ágnes
Az 1980-as évek elején a budapesti Puskin moziban a nagy érdeklődés miatt hónapokig játszották a Kína-szindróma című filmet. A Jane Fonda, Michael Douglas, Jack Lemmon főszereplésével készült alkotás egy atomerőműbaleset következményeivel foglalkozik. Egy Amerikában bekövetkező környezeti katasztrófa egészen Kínáig éreztetheti hatását: innen a címválasztás.
Közeli munkahelyükről ide jöttek át mozizni az ERBE (Erőmű Beruházási Vállalat) munkatársai, akik a Paks I. építésében vettek részt, többségük a Szovjetunióban végzett mérnök volt. Egy ott dolgozó barátnőm megkérdezte tőlük, mennyire reális a film. Azt mondták, nagyon is az, de a szovjet beruházások esetében még hozzá kéne számítani további tényezőket, az ottani ipar működésének szokásos slendriánságát és végiggondolatlan takarékoskodását, például sárgaréz alkalmazását arany helyett.
Ők a tapasztalataik alapján már akkor sejtették azt, amit az 1986-os csernobili katasztrófa az egész világ számára világossá tett. Az ERBE közreműködésével épült Paks I. egyébként fejlettebb technológiával készült, mint a csernobili erőmű, és szerencsére komoly problémák nélkül működik mind a mai napig.
A történet azonban folytatódik tovább. 2014 januárjában Magyarország jelenlegi miniszterelnöke Moszkvában aláírt egy megállapodást a Paks II-ről, a következő évtized legjelentősebb, mintegy 3-4 ezer milliárd eurónyi beruházásáról, amelyhez az orosz partner biztosít hitelt. A döntést nem előzte meg semmiféle „nemzeti konzultáció”, sem a szakemberek megkérdezése. Így a paksi beruházásról nyilatkozó Orbánnak és Lázárnak becsszóra kellene elhinnünk, hogy az évtized (mit évtized: évszázad!) legjobb üzletét kötötték meg a nevünkben, helyettünk, a megkérdezésünk nélkül. A beruházás megkezdéséről és lebonyolításáról szóló törvényt a magyar országgyűlés rekordgyorsasággal, már februárban elfogadta, a finanszírozásról szólót pedig márciusban.
A kormánypárt óriási sikerként állítja be az egyezményt. Varga Mihály miniszter például így nyilatkozott: „A magyar kormány álláspontja Paks kérdésében változatlan, a pénzügyi szerződéseket a magyar és az orosz részről jóváhagytuk [...] a felelős számítások azt mutatják, hogy a következő évek egyik legmegbízhatóbb és legolcsóbb energiaforrása lesz az országnak az az áram, amelyet itt fognak előállítani.”
Az állítólag nagyon olcsó energia mellett a beruházás másik előnyeként jelentették be tízezer új munkahely létrehozását.
Vannak persze hozzáértő szakemberek, akik a „felelős számításokon” és egyéb propagandafrázisokon még mosolyogni sem tudnak. A Paks II. beruházásról az Energiaklub Szakpolitikai Intézet a Friedrich Ebert Alapítvány és a Heinrich Böll Alapítvány támogatásával rendezett négy kis konferenciát. Magyar és külföldi szakemberek számoltak be ezeken a beruházás különféle problémáiról, magának a technológiának a kockázatairól, az elhasznált fűtőelemek sorsáról és a beruházásnak a környezetre, mindenekelőtt a Dunára gyakorolt hatásairól. Amit hallottunk, a legkevésbé sem volt megnyugtató, leginkább azért, mert az alkalmazandó technológia részleteit homály fedi. A kérdésekből és a felvetésekből látszott a közönség alapos felkészültsége, nyilván közöttük voltak a Paks I. építői is.
Világosan kiderült az is, mennyire gyérek a kormányzati információk a következő évtized legnagyobb volumenű beruházásának részleteiről. Nemcsak mi kényszerülünk találgatásokra, akik csak a figyelmes újságolvasó szintjén látunk bele az energiapolitika dolgaiba, hanem a szakma legavatottabb képviselői is. Az ő szakmai tanácsaikra a kormány és a kétharmad által uralt Országgyűlés láthatólag nem tart igényt. Pedig nekünk, állampolgároknak jogunk van tudni minden lényeges dolgot országunk, gazdaságunk jövőjéről. Erre a gránitba vésett alaptörvény ad biztosítékot: „A közpénzekkel gazdálkodó minden szervezet köteles a nyilvánosság előtt elszámolni a közpénzekre vonatkozó gazdálkodásával. A közpénzeket és a nemzeti vagyont az átláthatóság és a közélet tisztaságának elve szerint kell kezelni. A közpénzekre és a nemzeti vagyonra vonatkozó adatok közérdekű adatok.” (39. cikk (2), Magyarország Alaptörvénye)
Az alaptörvényt aligha olvasgatják kormányzati és parlamenti szinten mostanában, hiszen átláthatóságról az ő tevékenységükben szó sincs. Az Energiaklub felkérésére készült terjedelmes és rendkívül informatív tanulmány azonban szerencsére a kormány szándékától függetlenül feltárja az atomerőberuházás korrupciós kockázatainak gyökereit.
Fazekas Mihály, Főző Zsolt és Tóth István János írásából világosan kiderül, hogy a Paks II-vel kapcsolatos korrupciós kockázatok azért különösen veszélyesek, mert ezek az ún. „nagy korrupció” körébe tartoznak. Ez azt jelenti, hogy a megvesztegetés, jogtalan haszonszerzés és a korrupció egyéb kísérője nem marad meg egyes emberek vagy kis csoportok ügyeskedéseinél, hanem az állam legmagasabb szintjein valósul meg. Ez pedig rombolja az állami intézmények hitelességét, nemcsak belföldön, hanem külföldön is, hosszú távon pedig az ország gazdasági stabilitásának megrendüléséhez vezethet.
A szerzők idézik a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ajánlását, amely felhívja a figyelmet arra, hogy sok erőforrást érdemes szánni a költségek kontrollját és a határidők betartatását ellenőrző, biztosító szervezetek felállítására és működtetésére. Ennek a Paks II. előkészítése során semmi jelét nem tapasztaljuk, pedig a Finnországban, Franciaországban és Oroszországban mostanában megvalósuló atomerőmű-beruházások gondjai elővigyázatosságra intenének. A magyar-orosz szerződést aláírók láthatóan nem gondoltak erre, hiszen „az aláírt megegyezés nem tartalmaz kitételeket a pótmunkák és a kötbérek kérdésére. A hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy leginkább a csúszások és a pótmunkák adnak lehetőséget a visszaélésre”.
A konferenciák előadói rendszeresen visszatértek arra a tényre, hogy a jelenleg rendelkezésre álló dokumentáció alapján bizonyos – technológiai, környezetvédelmi stb. – részletek egyszerűen beláthatatlanok. A tanulmány írói így írnak erről: „Az új technológia alkalmazásából fakadóan a beruházás olyan információs torzításokat rejt magában, amellyel könnyű visszaélnie a kivitelező félnek. A nagyberuházás jellege pedig tovább erősíti a korrupciós kockázatokat.”
A titkolózás miatt beláthatatlanok jelenleg a környezeti kockázatok is, például az, hogy az új blokkoknak a Duna vizére épülő hűtési rendszere milyen mértékben károsítja az élővilágot. A tanulmány szerint minél korruptabb a beruházás, annál nagyobb az élő környezetet fenyegető veszély: „A korrupciós kockázatok és az atomerőmű működésének biztonsága között fordított oksági kapcsolat áll fenn: magasabb a korrupciós szint alacsonyabb biztonsági szintet eredményez.”
Külön kockázatot jelent, hogy a beruházással megbízott cég, a Roszatom annyira erős, hogy képes szándékait egy állammal – jelen esetben Magyarországgal – szemben is érvényesíteni: „Az ilyen szűk, két szereplő részvételére építő bilaterális monopóliumok mind a megrendelő, mind a kivitelező oldaláról a normálpiaci kontraktusokhoz képest nagyobb lehetőséget nyújtanak a visszaélésre.”
Mindezek alapján a tanulmány írói így summázzák következtetésüket: „A Paks II. kivitelezésével kapcsolatos megállapodás a beruházás magas korrupciós kockázatai miatt kiegészítésre, módosításra szorul.”
Nem tűnik úgy, mintha a kormány eleget kívánna tenni ennek a javaslatnak. A Paks-szindróma hatása egyre fenyegetőbb: a magyar kormány energiaügyi politikáját jelenleg a gyanús külföldi kapcsolatok keresése, a kommunikáció szintjén pedig nehezen indokolható, és külföldön egyre nagyobb visszatetszést szülő arrogancia jellemzi.
Nagyon is elképzelhető, hogy szövetségeseink előbb-utóbb megunják ezt, és radikális lépésre szánják el magukat. Akkor pedig – ezt a magyar kormány láthatóan nem éri fel ésszel – újdonsült keleti „barátaink” is felmondják a testvéri kapcsolatot. Annak is lenne jó oldala persze: nem adósodunk el Putyin Oroszországának, és elmarad a Duna vidékének további környezetszennyezése.
