Rohanunk a forradalomba? – A tagadás napja



Amióta Orbán Viktor megkezdte unortodox, sunyi diktatúrájának kiépítését, a tüntetések és a demokratikus politikai pártok csak a tagadásig jutottak. Követelték, hogy ne szüntessék meg a korkedvezményes nyugdíjat, világgá kiabálták, hogy nem tetszik a rendszer, de eleinte még azt sem engedték meg a tüntetéseken, hogy valaki azt kiabálja, hogy „Orbán takarodj”, bár később egyre hangosabban követelték a távozását. A netadó elutasítása is csak negatív állítás, és a „közfelháborodás napjaként” meghirdetett tüntetés tette fel a koronát erre a folyamatra. Ha 2011-ben lendületes semmittevésnek neveztem azt, amit a Milla művelt, akkor ezt most dühödt semmittevésnek lehetne nevezni.


Az ellenzéki politikai pártok sem jutottak messzebb, ők is csak tagadni képesek, azzal a különbséggel, hogy a demokraták tagadása a mai napig pipogya és teszetosza, még csak a kiépített totális kontroll- és intézményesített korrupciós rendszer felszámolását sem tűzi ki maga elé mindegyik. Pedig ez is még csak tagadás lenne, mert nem beszél a hogyanról. A demokratikus pártok állításai leginkább önmagukra vonatkoznak, de semmit sem akarnak tudni arról, ami Orbán bukása után lesz. A tüntetéseken is egyetlen pozitív állítást az uniós zászlók jelentik, de a bennük rejlő programot senki sem képes kibontani úgy, hogy az mozgósítsa és irányítsa a felháborodást.


A netadó ötlete felkorbácsolta az indulatokat, hatalmas, cselekedni képes tömegben vitte és viszi utcára az embereket, akik milliók dühét és elkeseredettségét fejezik ki. Ahogy korábban, most sem akarják, hogy pártok tüntessenek velük. Nem is lenne semmi értelme, mert a tüntetők sokkal hitelesebben tudják elutasítani orbanisztánt, mint az abba lassan beépülő ellenzéki pártok. Van azonban egy óriási baj: nincs senki, aki célt és irányt adjon a tüntetéseknek, mert az Orbán-klán elkergetése csak a minimális cél, és ha meg is valósul, a klán némi káosz után újra visszatér majd, ha nem tudjuk vonzóvá tenni a demokráciát és az oligarchák által nem monopolizált piacot. Ha nem lesz senki, aki olyan programot kínál, amelyben Orbán Viktor diktatúrájának minden egyes ellensége meglátja a saját lehetőségeit, akkor a düh egyéni akciókba fulladhat.



MTI/Mohai Balázs

Jelenleg egyetlen, állítást is megfogalmazó program van a magyar politikai porondon, ez pedig a neonáciké. A hétfői tüntetés szónokai közül többen is, tudva vagy tudatlanul, ezt a programot képviselték, amikor Orbán diktatúráját összemosták a 2010 előtti csetlő-botló demokráciával. Ha a demokraták nem hagyják végre abba az önsajnálatot, és a szervezeti kérdések helyett nem törődnek végre a tartalmi kérdésekkel, azzal, hogy milyen jövőt akarnak, ha nem találják ki, hogyan jutassák el az üzenetüket az egyre dühösebb polgárokhoz, akkor a Jobbik fogja leváltani Orbán Viktor rendszerét. Akkor a sunyi diktatúra helyére a nyílt diktatúra lép majd.


A demokraták feladata most – és nem két-három év múlva – az, hogy pontosan, lépésről lépésre mondják meg, hogyan számolják fel Orbán rendszerét. Mondják meg azt is, hogy mit tesznek a helyébe és az miért lesz az jobb a vállalkozóknak, az alkalmazottaknak, a városi és a vidéki szegényeknek, miért lesz jobb a cigányoknak és a nőknek, a rendőröknek és a gyerekeknek, a tanároknak és a szülőknek. Meg kell mondani, mit terveznek az elrabolt javakkal, a Fidesz-vezérek strómanjaival és abszurd módon halmozódó vagyonával, a falvakat elnyomás alatt tartó helyi hatalmasságokkal. Meg kell mondani, mi lesz a sorsa az önkényuralom törvényeinek és intézményeinek és az élükre kinevezetteknek, és meg kell mondani, milyen intézmények lépnek majd a helyükre, és azok miért lesznek jobbak. Meg kell mondani, hogyan fogják biztosítani a gazdasági és a politikai hatalom feletti kontrollt, hogyan fogják megakadályozni, hogy soha többé ne fordulhasson elő, hogy a demokrácia intézményeit felhasználva valaki diktatúrát építsen ki. Azt is meg kell mondani, hogyan akadályozzák meg az Orbán-rendszerre jellemző totális korrupció újjászületését, s mit tesznek azokkal, akik létrehozták és élvezték ennek az előnyeit.


Ezek nélkül a tervek nélkül a tüntetések lassan értelmüket vesztik, mert a tagadáson kívül ma még nincs más céljuk. Ideje hát arról beszélni, milyen legyen a jövő, amely megteremti az egyenlőséget, a szabadságot és biztosítja az emberi méltóságot mindenki számára. Nem csak a tüntetők, de az ország lakosságának nagy része erre a programra vár.





Krémer Ferenc szociológus,
munkanélküli,
a Galamus-csoport tagja