rss      tw      fb
Keres

A szabadon gondolkodó emberek országáról



„Minden törekvés arra irányul, hogy kevesebb gondolkodó ember legyen ebben az országban – mondta a Kossuth téri tüntetés szónoka, Nagy Emília középiskolai tanárnő az ATV-ben. – Útban vannak nekik a gondolkodó emberek”, mármint a jelenlegi hatalomnak. Ő arra gondolt, hogy 16 évre szállították le az iskolakötelezettséget, hogy leértékelik, géppé silányítják a szakmunkásokat, illetve hogy a gimnáziumok számát csökkentik.


Én azt mondom, hogy ebben az országban a gondolkodó emberek nemcsak a Fidesznek vannak útjában. És azokra az elképesztő hangvételű kirohanásokra gondolok, amelyekben azért részesítettek, mert nem az egyedül „helyes” irányban gondolkozom.


Én ugyanis gondolkodó embernek tartom magam. Elég régóta szerepelek a nyilvánosságban, megítélhető, hogy az vagyok-e. Az is, hogy a gondolkodásom termékeit hogyan adom elő: jelzőkkel és minősítésekkel szoktam-e agyoncsapni bármit, amivel nem értek egyet, vagy meg szoktam indokolni a véleményemet, amelyet tényekről, magatartásokról, összefüggésekről kialakítok. Hogy igazam van-e, az más kérdés, de a nyilvános gondolkodásnak épp ez a lényege: hogy a végterméke bárki számára vitatható, érvelni lehet vele szemben. Ha jellemzően nem ezt teszik, ha nem véleménnyel vitatkoznak, hanem a véleményhordozót minősítik, akkor legfeljebb azon lehet gondolkozni, hogy a Fidesz évtizedes ellenfél-lejárató technikája fertőzte-e agyon az ilyen embereket, vagy öntörvényűen szoktak rá a zsigeri szemétkedésre.


Történt ugyanis, hogy le mertem írni a véleményemet a Kossuth téri tüntetésről (lásd: Ez így nem lesz jó – néhány megjegyzés a hétfői tüntetéshez). És most elmesélem, mi minden voltam az állítólag „ballibek” szemében emiatt (mármint ha mindenki ballib, aki nem a Fidesz szolgáló „értelmisége”, noha én magam már nem egyszer tiltakoztam ez ellen a skatulya ellen – lásd például: A miskolci vita néhány tanulsága –, mert semmiféle közösséget nem vállalok ezekkel az emberekkel, ugyanis mélyen idegen tőlem az etikájuk is, a módszereik is.) Tehát, a jelen- és az utókor kedvéért:


Én volnék az, aki elborzad „attól, hogy a mostani elégedetlenek nemcsak Orbánt, hanem az egész eltelt 25 évet bírálják”, és megsértődöm rajta. Gyakorlatilag ellentmondást nem tűrve hangoztatom, amit írok. (Sajnálatos, hogy egy magyar értelmiséginek el kell magyarázni a fenti elemi összefüggést: nem lehet ellentmondást nem tűrő az a vélemény, amelyet hosszú fejtegetésekkel indokolnak meg. És mivel elsősorban nem minősítő jelzőket pakolok ki a nyilvánosság elé, hanem az érveimet, adódna a tisztességes és egyetlen értelmes lehetőség, hogy ne a feltételezett lelkiállapotomról és akarnokságomról értekezzen az, aki vitatkozni akar velem.)


Én volnék az – itt is Kuncze Gáborral egyetemben –, aki nem bírja elviselni, hogy „kiabálnak itten mindenféléket össze sőt vissza, ahelyett. Ahelyett, hogy azt kiabálnák, amit megmondtunk nekik” – mármint Kuncze meg én. „Kurva sértődött publicisztikában” (ez is biztosan tudja, hogy sértődött volnék) akarom elérni, hogy „ne azért kussolj mert az orbánrezsim azt mondja, hanem azért kussolj, mert mi mondjuk”. Sztálinista komcsi vagyok, mint ebből is kiderül, nem csoda, ha mi vagyunk azok – Kuncze meg én –, akiket „az ország kiröhögött és leszart, majd újfent kiröhögött és leszart, hogy még az orbánrezsimnél is jobban elegük van belőlük”. (Ez egy gerinces és bátor névtelen egyén eszmefuttatása.)


Én volnék az, aki „a magyar liberális értelmiség istentől kapott felsőrendűségét napnál fényesebben sugározva” magamból, „azzal az undorító önteltséggel” zengedezek, „amire nyilván kellő alapot ad a magyar baloldal és liberális szövetségeseinek évtizedeket meghatározó politikai mestermunkája”, noha én készítettem elő Orbán hatalmát. (A szerző, ez a szegény tudatlan lélek vajon mit csinált 2002 és 2010 közt, amikor én egyike voltam azon keveseknek, akik pontosan látták, miféle természetű hatalom az, amelyet a Fidesz képvisel, ellenzékben éppúgy, mint ma kormányon, ezért akkor éppen a beszámíthatatlan „orbánfóbiások” kis lélekszámú, de szintén megvetendő táborába száműztek ugyanezek vagy a hozzájuk hasonló „gondolkodók”.)


Én volnék az a „szakadt lélek”, az a „szegény háborodott”, „a széplelkű Mihancsik Zsófia” (plusz a „szédelgő Gerő András, az engesztelhetetlen Vásárhelyi Mária”), aki „már nem mond meg senkinek semmit, már nem hallgat rájuk senki, már nem különbek a többség szemében, mint Bayer vagy Tőkéczki. Már csak egymásnak beszélnek”. Szerencsére a burjánzó ledorongolások szerzőjének minden erkölcsi és szakmai alapja megvan erre a kirohanásra, hiszen az etikájukról híres bulvárlapok többszörös főszerkesztőjeként bizonyította a hitelességét, ráadásul ő nem is „múmia”, mint az általa felsoroltak, hiszen ő a jó évjáratú hatvanasok közé tartozik.


És én volnék az is, akinek a véleménye nem tekinthető hitelesnek, hiszen Gyurcsány bérenceként „éveken keresztül kampányt” folytattam „AZ Egyetlen Karizmatikus Vezető”-ért, és én volnék az, aki „vörösre tapsikolná a tenyerét, ha az ő kedvence is beszédet mondott volna” (mármint a tüntetésen). Ezt egy olyan „politikai elemző” mondja, akinek sohasem jutott el az agyáig, hogy nekem elsősorban azzal a minősíthetetlen hangnemmel van bajom, amelyet a mai napig gátlástalanul használnak – ő is – Gyurcsánnyal szemben (hogy tudniillik ugyanúgy „pondrósítják”, ugyanúgy megfosztják emberi mivoltától, ahogy a Fidesz teszi minden ellenfelével), meg azzal van bajom, hogy azért hasonlítgathatja össze a Fidesz a 2006. őszi barbár támadást a mai tüntetésekkel, mert a Gyurcsány-gyűlölők mind a mai napig megakadályozzák a kísérletét is annak, hogy azt az időszakot valamelyes tárgyilagossággal végiggondoljuk. Aki mégis megpróbálkozik vele, az a rajongása tárgyához hasonlóan beszámíthatatlan Gyurcsány-fan. Amiből egyenesen következik az a tragikus téveszme, hogy a szocialista-liberális kormányok az egyedüli okozói a Fidesz kétharmadának – mintha Orbán Fidesze az összes módszeresen kitervelt amortizációs technikájával, felhergelt polgári köreivel, az ordenáré hazugságokra épített népszavazásával és összes ma ismert alávaló módszerével nem lett volna végtelenül aktív 2002 és 2010 között is.


És azok között is ott volnék, nyilván, akik „a tüntetésesztétika professzorai”-nak hiszik magukat, meg azok között az „értelmiségi szalonlakó kommentátorok” közt is, akik fanyalognak „a hangnemen és a mondanivalón”.


A leltár nem teljes, nem is kell hogy az legyen, egy tanulsága van: nem kell ide Fidesz, hogy ez a társaság kinyírjon bárkit, aki ki meri dugni a fejét, noha másként gondolkozik, másként értelmez, mint ők. Javaslom, hogy ezt a megállapításomat ne minősítsék majd újfent sértődött rinyálásnak, mert nem az. Magánügyem, hogy erről a mélységes gyűlöletáradatról és a képviselőiről mit gondolok (például hogy kezdem megérteni azokat az értelmiségieket, akik már évek óta hallgatnak, mert nem teszik ki magukat az ilyen falkák marásának). Az viszont nem a magánügyem, hogy mit gondolok arról a szellemi-erkölcsi állapotról, amelyben ma ez az ország van. Mert egyetértek Bruck Andrással: „Az a kérdés, hogy a társadalom egésze milyen erkölcsi-szellemi állapotban lesz akkor, ha majd egyszer az Orbán-rendszer megbukik… Attól függ, milyen körülmények között következik be ez a bukás, hogy lesz-e katarzis, lesz-e dráma, lesz-e társadalmi önreflexió.”


Hát nem lesz. Katarzis biztosan nem, önreflexió meg végképp nem. Marad a dráma.


Ugyanis mindig értelmezési verseny kezdődik, amikor új jelenségekkel találjuk magunkat szembe.


De valamelyest is pontosan értelmezni nem lehet hiányos ismeretek, pláne nem téveszmék alapján. Például úgy, hogy azt gondoljuk, az elmúlt 25 év úgy, ahogy van, kidobandó, és hogy majd az önszerveződő szeretetközösségek elvégzik a kormányzás munkáját. (Erről részletesen beszéltem fentebb hivatkozott írásomban.)


Nem lehet úgy, hogy a gyönyörtől félájultan nézzük, amint fiatal emberek éppen rádöbbennek arra, hogy ők is ebben az országban élnek, azaz van – és lett volna korábban is – némi felelősségük. Ezért aztán mi, idősebbek lábujjhegyen járunk, nehogy a neszezésünkkel még jobban megkutyuljuk azt a zűrzavart, ami erről a világról a fejükben van.


Nem lehet indulatból és gyűlöletből értelmezni – lásd mint fent.


Nem lehet úgy, hogy tovább mélyítjük azt a generációs szakadékot, amelyet a Fidesz nyomán („nyuggerek”) néhány csürhe lelkületű kommentelő kezdett el évekkel ezelőtt kivájni, és amelynek az elmélyítésén egyre többen és egyre nagyobb hévvel dolgoznak. Ma már a „nénizés” meg a „bácsizás” a kulturális rasszizmus bevett formája: aki túlvan az ötvenen, az elaggott élősködő, életképtelen maradvány, végleg elavult nézetek hordozója, tehát kirekesztendő (az én véleményemet például a már említett „politikai elemző” azzal diszkreditálja, hogy „Ceglédi-fóbiás néni”-nek minősít – és nem érti, hogy ez róla bizonyítvány, és nem rólam). Ma már az utcai demonstrációk mindegyikén mérleget vonnak – mindenki, beleértve a Magyar Távirati Irodát is –, hogy milyen a „nyugdíjaskorúak” aránya, mert ha magas, az a tüntetés szart se ér. A szülők és nagyszülők generációját hamarosan haza fogják zavarni ezekről a tüntetésekről, mert a véleményük, a jelenlétük, a dühük a tiszta ifjak tiszta demonstrációjának a hitelességét veszélyezteti.


Nem lehet úgy értelmezni, hogy nem látunk ügyeket, csak gyűlölnivaló pártokat. Ugyanis: ismerte-e bárki is a keddi nap előtt a tüntetésszónokok, Büki Zoltán, Kárpáti Tibor és Vajda Zoltán nevét? Tudta-e bárki is, aki részt vett a tüntetésen vagy televízión nézte, hogy „Büki és Vajda a korábban Együtt-PM nevű pártszövetségben politizált, és mindketten helyi képviselők”? És csak én láttam volna úgy, hogy nem a Korszakváltók Pártja zászlói alatt vonultak kedden a magánnyugdíjpénztárak maradékának elrablása ellen tiltakozók? Mert ha tényleg nem, akkor mindez tökmindegy, akkor itt nem arról volt szó, hogy egy párt „le akarja nyúlni” az újabb felháborító kormányzati húzás elleni indulatokat, és akkor Nemes Balázs, aki emiatt nem volt hajlandó felmenni a színpadra és elvégezni azt, amit vállalt, a kulturális rasszizmus egy másik válfajában bűnös. Mert akkor az ő finnyás ízlése szerint állampolgárként sincs joga tüntetést szervezni és szónokolni annak, akinek valaha is köze volt valamilyen párthoz. (Hogy miért kulturális? Mert ha cigány volna a szónokok közt, és ez akadályozná meg Nemes Balázst abban, hogy felszólaljon, az jelző nélküli – legfeljebb sötét bunkó – rasszizmus volna. A kulturális válfaj az, amikor embereket a mondandójuktól és szándékuktól függetlenül minősít vállalhatatlannak a – tüntetésen nyíltan nem hirdetett, a tüntetők által nem ismert – meggyőződésük, szavazási hajlandóságuk, szervezeti hovatartozásuk alapján.) A félreértések elkerülése végett: én is óvatos lennék a mai pártokkal való közösködésben. Azt viszont tűrhetetlennek és jogkorlátozó magatartásnak tartom, hogy minden jelenlegi vagy volt politikust súlyosan eltanácsolnak még attól is, hogy ott legyen a tömegben (ahogy a feddhetetlen erkölcsiségű bulvárlap-főszerkesztő írta, szépen magyarul: nehogy „az ő ellenszenves arcaik mutogatásával járassák le a tüntetéseket”.)


Ha az értelmezésben ők nyernek – Seres László valószínűleg pontosan fogalmazott, amikor „új nihilistáknak” nevezte a Kossuth téri szónokokat és a fenti szellemben értelmezőket –, ha csak ők mondhatják meg, mi történt az elmúlt huszonöt évben, és minek kell történnie a következő néhányban, ha ők mondják meg, kinek van helye a nap alatt és kinek nincs, és azt is, ki szólalhat meg és hogyan, akkor ez sohasem lesz a szabadon gondolkozó emberek országa, de a katarzisé és az önreflexióé sem, csak a még rémesebb és még embertelenebb drámáké.


Márpedig ők nyernek. Mert sokan vannak, mert kitartóak és nincsenek erkölcsi gátlásaik. Orbán Viktor köszönetet mondhat nekik: egy sok munkát igénylő feladatot vesznek le a válláról. A szabad és józanul gondolkodó emberek kiutálását a közéletből – az értelmezéseikkel együtt.





Címlapfotó: librarius.hu/ Csata Judit