Debreczeni József, Ne bántsd a cigányt!
- Részletek
- 2014. december 05. péntek, 05:16
- Marsovszky Magdolna
Debreczeni József: Ne bántsd a cigányt! Politikai vitairat, Debrecen, DE.HUKÖNYV, 2014, 220 old.
Debreczeni József publikációi és a témával kapcsolatos nyilatkozatai nyomán nem reméltem nemzetközi szintű tudományos munkát, de a legújabb kötete minden elvárásomat alulmúlta. Kétségbeesésem oka nem az, hogy megjelenhet egy ilyen könyv, hanem az, ahol: a reális magyarországi ellenzék eddigi legdemokratikusabb pártja elnökségében. Valamit nem jól csináltak, hogy ez lehetséges lett. A probléma súlyos. A könyv ugyanis előítéletes, vagyis szaknyelven anticiganista (ami nem más, mint rasszizmus), s az általa képviselt gondolkodásforma immár a jelelegi társadalmi baloldalon is érvelési alapként fog szolgálni. Hogy ez máris így van, mutatja, hogy a a mai médiahelyzetben az egyetlen demokratikus tévéadó egyetlen, a témához kapcsolódó beszélgetéssorozatának is immáron ez képezte az „ideológiai bázisát”. Igazolva ezzel azt a szakirodalomban is leírt tézist, hogy minden előítéletes gondolkodás a társadalmi középből indul ki, s ha nem reflektálunk a saját rasszizmusunkra, akkor akaratlanul is továbbadjuk az előítéleteinket a társadalom jobb- vagy balszélén lévő, „tenni akaró”, „forradalmi hazafiaknak”, akik majd kvázi helyettünk is „elvégzik a piszkos munkát”, miközben mi moshatjuk a kezeinket.
Ezzel elérkeztünk az első definíciószerű magyarázathoz: 1.) a rasszizmus kulturálisan továbbadott, tehát generációkon át tanult előítélet, 2.) a rasszista gondolkodású ember nem per se gonosz, hanem sokkal inkább reflektálatlan. Olyan, aki nem kérdőjelezi meg a saját kulturális átöröklődéseit. Kritikai önvizsgálat hiányában nemcsak hogy továbbadjuk a kulturális hagyományokban akaratlanul magunkkal hozott nézeteket, hanem belevisszük a saját előítéleteinket is, s így háttér-tettesekké válunk.
A rasszizmus gyilkos, úgynevezett eliminatórikus ideológia: a kezdetét gúnyolódó viccelődés, a végét gyilkolás, tömeggyilkosságok és társadalmi kataklizma jelenti. A gyűlöletkultúrában rejlő gyilkos dinamika miatt a rasszista kirekesztés valamely „parazitának”, „élősködőnek”, vélt ember vagy embercsoport összeveréséhez, rugdosásokhoz, később egyenkénti vagy tömeges lemészárlásához vezet, miközben, mint a romák elleni gyilkosságsorozat elkövetőinél is látjuk, maguknak a gyilkosoknak az önképe a „nemzetközösségért áldozatot hozó, küldetéstudatú hazafi, aki a kultúra tisztaságáért harcol”.
A „vélt” szóval elérkeztünk a második definíciószerű magyarázathoz: a rasszizmus nem más, mint a fajelméletbe vetett hit. Azt feltételezi, hogy léteznének az emberiségen belül egymástól elkülönült etnikumok, fajok vagy rasszok. A fajelmélet vagy rasszizmus gyökere/alapja pedig az attól való félelem, szorongás, hogy valamiféle ŐK „uralkodnak”, „hatalmaskodnak”, „élősködnek” MI-rajtunk, „kizsákmányolnak, gyarmatosítanak” MINKET stb. A rasszista/előítéletes emberbe olyan mélyen beivódott a szorongás kulturális hagyománya, hogy ezen keresztül szűri meg a valóságot. Azt látja, amit szorongó kulturális énje látni akar. Amit nem lát, az az, hogy a „rajtunk uralkodó ŐK” a valóságban nem léteznek, csak a szorongó ember fantáziája hozza létre őket. A valóságban azonban a szorongó emberek egyenként vagy kollektívumként tettesekké válnak, mert kirekesztenek olyan embercsoportokat, amelyekben felfedezni vélik a saját szorongásuk okát. Az emberi különbözőségbe (ami a pluralizmus és a demokrácia alapja) a rasszista gondolkodásmód magyarázza bele a „másságot”. A rasszista módon gondolkodó ember kényszeresen keresi a kvázi rasszjegyeket, hogy ezek alapján meg tudja különböztetni a „másikat”, akit aztán kirekeszt. Az „etnikai jegyek” keresése is ugyanazt jelenti: az etnizálás a faji alapú gondolkodás része.
Ha ezt a látásmódot a média, a kultúra vagy a politika is tükrözi, akkor a szorongó ember igazolva látja magát és a saját előítéleteit. Amit nem vesz észre, az az, hogy mindez egy zárt társadalom zárt, belső látásmódja.
Debreczeni könyve egy zárt társadalom zárt tudományának tükre. Ez abban is megnyilvánul, hogy csak magyar nyelvű forrásokat használ, de ez a legkevesebb. Bencsik Gábor történész nyomán Debreczeni is abból indul ki, hogy az etnikai feszültség az etnikum létével függ össze. Ez már önmagában alapvető probléma. Ez ugyanis etnonacionalista nézetnek felel meg, amely a rasszizmus alapja és a holokauszthoz vagy más népirtásokhoz vezető út legfontosabb építőköve. Az etnikai nézőpontra jellemző, hogy önálló individuumokat kívülről kulturális közösségekbe tömörít, homogenizál. Rasszizmus, jelen esetben anticiganizmus akkor lesz belőle, ha ezeknek a (kívülről meghatározott) közösségeknek valamely deviáns tulajdonságot tulajdonít. Debreczeni több mint kétszáz oldalon – általam tömören összefoglalva – a „cigányság szociokulturális tradíciójának” a másságát írja le („munkamorál hiánya”, „kriminalizáltság”, „kulturális integrálhatatlanság”). Ez akkor is másságkreálás (vagyis rasszizmus), ha megállapításait néhol demokratikus, politikailag korrekt kifejezésekkel igyekszik relativizálni. A politikailag korrekt kifejezések nála nem demokratikusan strukturált gondolkodást jelentenek, hanem felületes propagandát. A könyv strukturális alapját az etnikai nézőpont kritikátlan átvétele jelenti.
Így aztán elérkeztünk a második alapvető problémához. Az etnikai nézőpont miatt Debreczeni eleve abból indul ki, hogy a szóban forgó problémahalmazt „cigánykérdésnek”, vagy „cigányellenességnek” hívják, amire a jámbor felszólítás „Ne bántsd a cigányt” is utal. A téma egyébként izgalmas komplexitást tükröző nemzetközi elnevezéseiről, mint anticiganizmus (anticiganism), csoportos emberellenesség (group focused enmity vagy grouping), az említett másság-kreálás (othering) vagy még nagyobb összefüggésben a „fehérségkritika” vagy a „fehér-kultúra kritika” (critical whiteness) nincsenek a szerző fókuszában, nem is lehetnek, hiszen meggyőződése, hogy a problémamegoldást az „etnikumnál” kell kezdeni. Magyarországi hagyományoknak megfelelően tehát ő is a kirekesztetteket vizsgálja a kirekesztők helyett. Az elmúlt több évtized kutatásai is gyakran ezt teszik (ezért találjuk meg a legtöbb irodalomban a „cigánykérdés” kifejezést), ennek ellenére sokkal több emberjogi empátiával közelednek a kérdéshez. Míg a 70-es évektől kezdve folytatott kutatások, ha deficitesen is, de a demokrácia felé viszik az olvasót, addig Debreczeni könyve veszélyesen antidemokratikus tendenciát mutat.
Nála – Bíró András és Nicolae Gheorge szintén 2014-ben megjelent könyve nyomán – az etnonacionalizmus belső logikájából adódóan pont az a liberális értékrend és az individuális emberi jogok védelme válik ellenségképpé, amely a demokrácia alapja. Debreczeni számára az emberi jogok védelme egy fajta „fanatizmus”, és a „liberális, emberjogi megközelítés” nem célravezető. Holott pont az individuális és univerzális emberi jogok védelme jelenti a demokrácia alapelvét, s a liberális, emberjogi megközelítés jelenti az Európai Unió ideológiai alapját, amelynek tagja Magyarország. Nem arról van szó, hogy a „liberális emberjogi megközelítés” kudarcot vallott volna, hanem arról, hogy a megközelítés azért nem volt sikeres, mert nem volt eléggé liberális és emberjogi, hanem benne maradt az etnikai nézőpont csapdájában.
Az etnikai nézőpont az, ami gondolkozási és társadalmi szintű radikalizálódáshoz vezet.
Debreczeni gondolkozási radikalizálódását figyelhetjük meg abban a fejezetben, melyben a Jobbik programját idézi részletesen. Ellentmond Bírónak, aki szerint a Jobbik „faj”-ban, vagy „rassz”-ban gondolkozik, Debreczeni szerint a Jobbik programja „tárgyszerűen nem rasszista”, hiszen nem beszél „faj”-ról és „rassz”-ról. Ezzel szemben rasszizmusnak nem csak a származási-vérségi kategóriák említése számít, hanem a kulturális másság hangoztatása is. A rasszizmusban ugyan gyakran tűnik fel a biológiai retorika (az úgynevezett biologizálás), mégis kulturális problémáról van szó, mert alapja az a hit, hogy léteznének egymástól kulturálisan vagy származásilag jól ekülöníthető népek, nemzetek, népcsoportok. Az új európai szélsőjobb úgynevezett Identitás Mozgalma (Mouvement Identitaire) is rasszista, holott „faj”-ról és „vér”-ről nem is beszél, csak kultúráról és identitásról. Rasszizmusnak, megbélyegzésnek, másságkreálásnak számít továbbá a könyvben az úgynevezett smekeria (túlélési technika, rafináltság) állandó felemlegetése, még akkor is, ha ez némi cinkos jóindulattal történik. Az úgynevezett „cigányság” és „zsidóság” összehasonlítása, aminek az alapja szintén az etnikai nézőpont, azért veszélyes terep, mert embercsoportok közötti újabb gyűlöletkeltés forrása. Ami összehasonlítható, az az anticiganizmus és az antiszemitizmus mint kirekesztési forma. Ezek tényleg sok hasonlóságot mutattak a történelem folyamán. Az úgynevezett „keleti zsidók”-ként („Ostjuden”) támadott bevándorlók ellen irányuló kirekesztési formációk struktúrájukban ugyanazok, mint az anticiganizmus kirekesztési struktúrái. A saját felelősségünk másokra hárításának, vagyis az önreflexióhiánynak felel meg az a nézet, hogy a „cigány-magyar együttműködésnek” (ami sosem létezett) a tömegtermelés, később a „globálkapitalizmus” vetett volna véget. A „globálkapitalizmus” kifejezés ráadásul összeesküvéseméletes, antiszemita konnotációjú, ami szintén a rasszizmus irányába mutat.
Tény, hogy a magyarországi társadalom mintegy 80 százaléka anticiganista érzelmű. Ez kollektivizálódott rasszizmusnak felel meg. A felmérés 2009-es, és az azóta hatalmon lévő kormány ennek a „közhangulatnak” megfelelően hozza egyre-másra az autoriter rendeleteit. A Majtényi-szerzőpáros kutatásai szerint az iskolai szegregáció mértéke – amely fontos kirekesztési mutató – már 2007 körül is magasabb volt Magyarországon, mint Németországban Hitler halatomátvétele után. Időközben humanitárius katasztrófa fenyeget, de Magyarországon nem ez vágja ki a biztosítékot, hanem az, ha valaki a veszélyes tendenciára felhívja a figyelmet. Azonnal ő válik ellenségképekké.
Debreczeni szerint – s ez a megállapítás az egész könyv vezérfonalául is szolgál – pont a „politikailag korrekt”-nek nevezett beszédmód az, amelyet végső soron a „balliberális ideológusok és szakértők” oktrojálnának kvázi a „magyarságra”, s ez lenne az oka a „cigányproblémának”. Ez a nézet is strukturálisan antiszemitának mondható, hiszen az etnonacionalizmusban a „balliberális kritikus értelmiség” hagyományos antiszemita sztereotípia. Így megfelel a szakirodalomban megállapított ténynek, hogy az etnonacionalizmusban a demokratikus alapértékek válnak ellenségképpé.
Az etnonacionalizmus felől nézve (amelynek nárcizmusa miatt a tettesekből lesznek az áldozatok) az az óriási mértékű hárítás is logikus, hogy Debreczeni fókuszából tökéletesen kimarad a Pharrajimos (könyvében még csak meg sem említi), megjelenik azonban a rendpártiság utáni vágyakozás. Hiába bizonyított, számos kutatás által, a létező szocializmus napi szintű, megalázó anticiganista gyakorlata, mint pl. a kényszermosdatások vagy a velük együtt járó kopaszra nyírások, Debreczeni a rendszerváltás miatt megszűnt „mélyreható változások”-kal kapcsolatban (amelyek nem mások voltak, mint a rasszista kényszerasszimiláció megjelenési formái) azt képes megjegyezni: „Több időre lett volna szükség.” „Tessék?? – írtam be magamnak a jegyzetembe. – Ez azt jelenti, hogy több diktatúrára lett volna szükség?” Az etnonacionalista nézőpontból igen. Annak belső logikájából ugyanis automatikusan következik a rendpártiság és diktatúra (Führerprincipium) utáni vágyakozás.
Feltűnő végül, hogy mennyire koncentrál Debreczeni a „magyarság kihalásától” tartó veszélyre, amiért többször is hivatkozik egyrészt a kvázi nemzethalált és demográfiai összeomlást, másrészt a „cigányság túlszaporodását” vizionáló szerzőkre. A „demográfiai veszély”, valamint a „túlszaporodás“ kapcsán többek között Pokol Bélára is hivatkozik, aki a nyugati országok „eliszlámosodását” a volt szocialista országok „elcigányosodásával” veti össze. Csakhogy a nyugati országok „eliszlámosodása” ugyanolyan paranoia, mint a keleti országok „elcigányosodása”. A „túlszaporodástól” való (kulturálisan 120 éve generációról generációra átöröklött társadalmi méretű) félelem/szorongás az oka annak, hogy az antiszemitizmus zsidója „szexuálisan túlfütöttként”, az anticiganizmus cigánya pedig „tulszaporodóként” jelenik meg a rasszista sztereotípiában. A toposz jól ismert a kirekesztéskutatásokban.
A Debreczeni által idézett Pokol egyébként a német Oswald Spengler-i „nemzethalál”, „nemzeti apokalipszis” és az úgynevezett „Untergang”-irodalom (szintén ismert toposz) magyarországi képviselője. Nem biztos, hogy Debreczeni számára világos: Spengler a német nemzeti szocializmus egyik szellemi előkészítője volt.
***
(A szerk. megj.: Marsovszky Magdolna bírálatával mélyen nem értek egyet. De Debreczeni József „politikai vitairatnak” szánta a könyvét, ezért döntöttem úgy, hogy a Galamuson helyet adok az írásnak – mzs)
Marsovszky Magdolna
A szerző kirekesztéskutató, a Fulda University of Applied Sciences óraadója, a Villigster Forschungsforum zu Nationalsozialismus, Rassismus und Antisemitismus és a Gesellschaft für Antiziganismusforschung tagja, a Leipzig Korrektiv tudományos tanácsadója, valamint a Polgárjogi Mozgalom a Köztársaságért tagja
