Eörsi Mátyás
- Részletek
- G-7
- 2010. december 13. hétfő, 04:29
A Varsói gyorsra várva
1992-ben, háta mögött két felettébb sikeres külpolitikai eredménnyel – a hidegháború vége és az I. Golfháborúban meggyőző győzelem Irak felett – idősebb Busht az amerikai választás első számú favoritjává tették. Ilyenkor az ellentábor – jelen esetben a Demokraták – nagyágyúi kivárnak még egy ciklust, amikor a győztes már nem indulhat, és akkor nagyobb eséllyel vehetik be a Fehér Házat. Ami nem mindennapos, hogy egy másodvonalbeli Demokrata megnyerje az elnökválasztást. Márpedig ez történt Bill Clintonnal. „It’s the economy, stupid!” – a James Carville kampánygurunak tulajdonított mondás Clintont népszerűbbé tette Bushnál, aki a külpolitikai sikerek fényében nem fordított kellő figyelmet a gazdaságra, és vesztett.
Mindezt azért ajánlom az olvasó figyelmébe, hogy elhiggye, az elmúlt napok legfontosabb híre az volt, hogy a Moody’s leminősítette Magyarországot. Éppen csak a bóvli kategória fölé. A másik, éppen tegnapi hír pedig az volt, hogy Lengyelországnak sikerült elérnie, amit Magyarországnak nem sikerült, nevezetesen, hogy a magánnyugdíjjal kapcsolatos kifizetéseket a költségvetési hiány számolásakor vegyék figyelembe.
Mivel nem vagyok közgazdász, meglehetős visszafogottsággal kísérlem meg ezeknek a gazdasági híreknek a kommentálását. Az óvatosság azért is indokolt, mert nem tudjuk pontosan, mit is ért el Lengyelország. Még nyáron történt, hogy Magyarország és Lengyelország kezdeményezésére összesen nyolc - többségében térségbeli - ország azt akarta kilobbizni Brüsszelnél, hogy a nyugdíjreform költségei ne terheljék a költségvetést, tehát ezek az összegek ne növeljék a hiányt. Érvelésünk látványos volt: ne azok az országok járjanak rosszul, amelyek bátor nyugdíjreformot hajtottak végre, és azok járjanak jól, amelyek halogatják a nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságával kapcsolatos szembenézést. Még ha tudjuk is, hogy csodák sajnos nincsenek, és akárhogy számolják is el a nyugdíjreform kiadásait, azok azért még kiadások maradnak, amelyek fedezetéről előbb-utóbb gondoskodni kell, a kormányoknak ez a formula némi lélegzetvételt lehetővé tett volna. Az Európai Bizottság – a görög összeomlás után látva az ír zuhanást, az esetleges portugál és spanyol válságtól fenyegetve – semmitől sem fél jobban, mint a tagállamok pénzügyi felelőtlenségétől. Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország is többet költ, mint amennyi pénze van, és ez egyenesen vezetett az összeomlás felé. Ezért ragaszkodott ahhoz az Európai Bizottság, hogy a nyolc ország tényleges kiadásait ténylegesen kiadásként számolja is el.
De akkor hogyan történhetett, hogy Lengyelországnak mégis sikerült engedményeket kicsikarnia? Nos, nem tudhatjuk, pontosan mit is ért el Lengyelország. Mert ha példának okáért vállalta, hogy a magánnyugdíj-pénztárak a törvény erejénél fogva kötelesek lesznek minden pénzüket állampapírokba fektetni, akkor éppen úgy visszaterelték a magánnyugdíjakat az államhoz, mint ahogy Orbán Viktor tette, azzal a különbséggel, hogy ott valóban csak „kölcsönvették” a magánnyugdíjakat, szemben a magyar „einstand”-dal. Mindez azonban holmi spekuláció, és kíváncsian várjuk, hogy melyek a lengyel megállapodás konkrét feltételei.
Egészen bizonyosan nem járunk azonban messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy Magyarország kaparta ki Lengyelország számára a gesztenyét, amivel Lengyelország jól járt, Magyarország rosszul járt.
Ha ugyanis az Európai Bizottság tart a tagállamok eladósodásától, akkor egészen bizonyosan legalább ennyire tart az EU egészét fenyegető nyugdíjbombától is, attól, hogy a tagállamok képtelenek lesznek az egyre növekvő számú nyugdíjasok eltartására. Ebben az összefüggésben a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát szolgáló nyugdíjreformokat bevezető országok – köztük Magyarország – valóban példaértékűek voltak. Azzal, hogy Magyarország lényegében visszavonta a nyugdíjreformot, a lehető legveszélyesebb precedenst teremtette. Ha országok egész sora fogja követni a magyar példát, az ugyan rövidtávon levegőhöz juttathatja a tagállamokat, ám egy-két évtizeden belül megoldhatatlan probléma elé állítja őket.
Talán emlékeznek az olvasók, hogy a magyar magánnyugdíj-bedarálást követően olyan hír szivárgott ki Varsóból, hogy ők is fontolgatják a magyar példa követését. Pár nappal később pedig cáfolták, hogy követnék a magyarokat. Ennek egyik nagyon is lehetséges olvasata, hogy megijesztették az Európai Bizottságot a magánnyugdíj bedarálásával, de ennek meglépése helyett inkább tárgyaltak a Bizottsággal, amely a veszély hatására engedett. Ha így történt, akkor ez zseniális taktika volt Tusk részéről.
De hol van itt a magyar érdek, amelynek „kőkemény megvédését” éveken keresztül hallottuk a Fidesz politikusaitól? Ne is keressék, mert nincs sehol. Azt, amit az Orbán-kormány eredetileg el akart érni, azt nem ő érte el, hanem a lengyel kormány. Ám a Moody’s csak Magyarországot értékelte le, és ebben vastagon benne van a magánpénztárakkal szembeni támadás. Azt a Lengyelországot sem minősítették le, amely elérte az eredeti magyar célt, úgy, hogy nem darált be semmit és senkit. Ellenkezőleg, Lengyelországot a térség legígéretesebb országának látják. Azt a Lengyelországot, amely nem támadja sem a demokratikus intézményeket, sem a piacgazdaságot, nem kacsingat kelet felé, hanem valódi konzervatív módon folytat gazdaságpolitikát. És azt a Magyarországot értékelik le, amely hadban áll mindennel, ami Lengyelországnak kedves, és ami két évtizede még a Fidesznek is oly fontos volt.
Itt térek vissza a Moody’s leminősítésére, illetve a magyar miniszterelnök reakciójára. A miniszterelnök azt mondta, hogy a Moody’s egyelőre nem érti a magyar gazdaságpolitika lényegét, és majd ha látni fogja az eredményeket, akkor majd felminősít bennünket. Mire alapozhatja Orbán Viktor az optimizmusát? Kizárólag arra, hogy a magyar gazdaság növekedése beindul, abból majd finanszírozható lesz a nyugdíj is és minden más, amire Orbán Viktor ígértet tett.
Ezen a ponton mit is mondhat egy magyar polgár, egy liberális patrióta, aki drukkol a hazájának? Csupán azt kívánhatja, hogy legyen Orbán Viktornak igaza. Induljon be a gazdasági fejlődés, és legyen végre vége minden bajunknak. Mivel szurkolok Magyarországnak, szurkolok Orbán Viktornak is, csak egy kicsit aggódom amiatt, hogy éppen a napokban költjük el a valamikori gazdasági növekedés pluszbevételeit. Ám lehet ennél rosszabb verzió is. Mert mi lesz, ha nem következik be a gazdasági növekedés? Ha Portugália és főképp, ha Spanyolország is bedől, az akkora terhet fog jelenteni az EU-nak, kivált a magyar fellendülés szempontjából is legfontosabb Németországnak, hogy ne is álmodozzék itt senki növekedésről.
Di mi történik akkor, ha most elköltjük a majdani növekedés bevételeit, ám a növekedés csak nem akar bekövetkezni? Magyar családok tízezrei mesélhetnek drámai történeteket arról, mit jelent az, ha a hitel felvételekor kalkuláltnál többet kell visszafizetni, és az elvárt bevétel is elmarad: milyen életszínvonal-zuhanással jár együtt! Ha ez országos szinten fog bekövetkezni, az maga alá fogja temetni Orbán Viktort, ami a kisebb baj. De rettenetes árat kell majd fizetnie egész Magyarországnak.
De meg is lehetne előzni a tragédiát, ha jobban bíznánk magunkban, és elhinnénk, a nyugati típusú demokráciának és piacgazdaságnak továbbra sincs keleti alternatívája. Van tehát mit tanulnunk lengyel barátainktól, a Varsói gyors ismét befuthatna Budapestre.
