Femina non grata
- Részletek
- 2014. december 17. szerda, 06:56
- Hanák András
Az André Goodfriend ellen indított perek körüli élénk érdeklődés az újságírói képzeletet több tekintetben is magával ragadta, de nem árt, ha – néha – a realitások talajáról és egy cseppnyi szakértelemmel szemléljük, hogy miként értékeljük Vida Ildikó két kikényszerített jogi lépését, azaz a rágalmazás miatt tett büntető feljelentését, valamint az általa indított személyiségi jog sérelmét állító polgári pert. A sok mellébeszélés ellenére szilárd meggyőződésem, hogy az ügyben érintett valamennyi személy pontosan tudja, hogy a diplomatát ebben a minőségében feltétlen diplomáciai mentesség illeti meg. Ehhez nem szükséges ismét fellapozni az idevágó bécsi egyezményt. Azt is tudhatják a jogi kiskapuk körül a magyar kispályán ügyesen cselezgető szájhősök, hogy olyan még nem volt, hogy az amerikai kormányzat lemondjon diplomatája mentességéről. Írhatnak a megfelelő helyre, de kár a papírért és a sok pecsétért; olyan ugyanis még nem volt és nem is lesz, hogy az Egyesült Államok nevében megszólaló diplomata mentésségétől eltekintsenek. Már csak azért sem, mert – jó, ha tudják a feljelentők – ők formálisan ugyan Goodfriend ügyvivőt hívták perbe, de a per az Egyesült Államok ellen indult. Az ügyvivő nem személyes megállapításait fogalmazta meg, hanem hivatalos eljárásban született hivatalos dokumentumok alapján azt fejtette ki, hogy ezen dokumentumokban a beutazási tilalommal érintett személyekre általában – és egyáltalán nem a feljelentő-pereskedő NAV elnökre vonatkoztatva – milyen jellegű megállapítás található. A diplomata nem saját szakállára hozta nyilvánosságra, hogy vannak beutazási tilalommal érintett kormányzati tisztségviselők, hanem egy dezinformációs újsághír következtében állt elő az egykori jereváni rádió cáfolatával; nem az Egyesült Államok akadályozza az adócsalások felderítését, hanem magyar kormányzati szervek nem reagáltak kielégítő módon a tudomásukra hozott törvénytelenségek vizsgálatában.
Most hogy a feljelentés hatására a hírek szerint példás gyorsasággal megindult a büntető eljárás, és nem lehet kétség az iránt, hogy a polgári per is útjára indul, szívesen elolvasnám közérdekű adatként Polt Péter vagy a magyar külügyminiszter az irányú kérelmét, hogy az amerikai állam szíveskedjen lemondani Goodfriend ügyvivő diplomáciai mentességéről. Szerény ismereteim szerint ebben a kérelemben ugyanis jó néhány körülményt illetően kielégítő módon tájékoztatni kell a kérés címzettjét. Így fel kell hívni a figyelmet arra, hogy civilizált jogállamoknál szokatlan módon a magyar jog szerint akár két év letöltendő szabadságvesztéssel is sújtható az ilyesféle rágalmazás, amely ráadásul a magyar jog szerint nem csupán valótlan tények állításával követhető el, hanem valós tények valótlan színben való feltüntetésével is „megvalósul a tényállás”. Ha a levél azt is érthetően a döntéshozó elé tárja, hogy a magyar ügyészség felfogása szerint büntetőügyben a „valóságbizonyításnak” csúfolt eljárás keretében a vádlott bizonyít, a döntéshozó a fejét vakarja. Ilyen is van? Ha a kérelmet elbíráló tisztségviselő megérti a helyzetet kellő részletességgel összefoglaló levél fordítását, alighanem kettéáll a füle.
Az Egyesült Államokban már az is hallatlan, hogy az állam büntetőeljárást kezdeményezzen ilyen kijelentésekért. Az alig több mint kétszáz éves igen történelmietlen alkotmány ezt nem engedi meg. És ha e derék tisztségviselő azt is elolvassa, hogy milyen konkrét kijelentések alapozzák meg a feljelentést, mert végtére ennek is ott kellene szerepelnie a kérelemben, akkor a már egyébként is kettéálló fül alighanem tovább terpeszkedik. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Heti Válaszban megjelent interjúban elhangzottak miatt megveszekedett bolondnak tartják azt, aki az ott közölt kijelentésekre bármilyen jogi igényt, nemhogy feljelentést alapoz. Azt még talán megértik, mert megszokták, hogy egy-egy bolond minden lyukban van, de hogy egy bolond ilyen játszi könnyedséggel százat csináljon, az már komoly tanulság lesz a döntéshozó számára.
Eközben az érintett NAV elnök nem él a számára egyetlen érdemi jogorvoslatot nyújtó lehetőséggel, és nem nyújt be vízumkérelmet, amelynek megtagadása esetén esetleg firtatni lehetne a beutazás megtagadásának indokait. Ha valaki azt kéri az Egyesült Államok hatóságaitól, hogy közöljék vele a gyanút megalapozó tényeket, akkor nem túlzott kérés, hogy az érintett személy a megfelelő eljárásban terjessze elő a kérelmét. Ez a világ legtöbb országában nem úgy történik, hogy kiállunk a főtérre és megvárjuk, amíg arra ballag a felvilágosításra kiszemelt diplomata, hanem a megfelelő eljárásban kell indokolt kérelmet benyújtani. Ez még a kiskapus kispályán is így van. A magyar állam elég pénz költ jogi eljárásokra az Egyesült Államokban, tehát a legcélszerűbb volna egy idegenrendészeti ügyekben járatos ügyvédi irodát megbízni. Persze érthető az elnök asszony ódzkodása, erre nem utasította a miniszterelnök, aki pedig annyira azért nem bolond, hogy ne tudná, egy ilyen eljárásban akár még az is előfordulhat, hogy az amerikai hatóságok tényeket, részleteket hoznának a tudomására a beutazási tilalom okát illetően. Ez persze egyáltalán nem biztos, az amerikai bevándorlási törvény szerint egy olyan „idegennek”, aki még sohasem volt az Egyesült Államokban vagy nem zöldkártyás lakos, nem fűződik olyan érdeke az ellene szóló információ megismeréséhez, hogy közöljék vele, melyek a beutazást megtiltó döntés konkrét indokai. Ezt többnyire nem is közlik az érintettel. De lehetnek kivételek, és aki néhány lépéssel előbbre jár ebben a sakkjátszmában, az tudhatja, hogy míg a diplomáciai mentesség alóli felmentés teljességgel elképzelhetetlen, addig a beutazási tilalom okának feltárása nem kizárt. Különösen akkor, ha ilyen eltökélt vehemenciával kívánja megtudni az érintett és az őt alkalmasint utasító főnöke.
A magyar közvélemény ugyanakkor egy más természetű tanulsággal is gazdagodhat. Igazi hungarikummal. Több újságíró és jogvégzett személy is azon rugózott egy rövid ideig, hogy a NAV elnöke miért nem az interjút készítő és közlő Heti Választ perelte be, mivel a beavatottak tudni vélik, hogy a magyar törvények szerint a sajtó „objektív” felelősséggel tartozik egy általa megszólaltatott személy kijelentéséért. Ergo: a Heti Válasz biztos bukik, és az elnök asszonynak papírja lesz arról, hogy a hetilap valamit valótlanul állított, amikor beszélgetett az amerikai diplomatával. Úgyhogy végre ismét jól láthatják olvasóim, mekkora ostobaság ez a híresztelésért való helytállási kötelezettség, amely a bíróságok számára többnyire valóban objektív természetű: független attól, hogy a sajtó a tőle elvárható gondos eljárással képes-e megmondani, mi valós és mi nem. Az uralkodó felfogás és az egységes bírói értelmezés szerint ilyen esetben a Heti Válasznak kellene hitelt érdemlően bizonyítania a megszólaló amerikai diplomata állításait, amelyeket nem átallott híresztelni. Ezt hetilap aligha tudná megtenni. Ha megfeszül, sem tudja megállapítani, hogy mi az igazság abban, amit a diplomata mond. Vagyis világos, ismét, mekkora ostobaság ez a magyar „híresztelés” doktrína. A Heti Válasz egy ilyen beszélgetést a felelősség fenyegetettsége nélkül csak akkor közölhetne, ha az interjúalany állításait kellő gondossággal ellenőrzi; ennek hiányában a lehetséges alternatívája az, hogy nem közli az interjút, kihúzza a híresztelés miatt marasztalást kiváltó kijelentést. Egy mondatot, kettőt, akár többet. Ezt akarjuk? Aligha. A Heti Válasz sem, és a HVG sem ez akarja. Az olvasó, a közvélemény sem erre vágyik. A nyilvánosság többet érdemel. Egy letűnt korszak utolsó napjaiban, 2009 telén a magyar Ptk. eljutott odáig, hogy az ilyen típusú híresztelés miatti jogkövetkezményeket megkísérelte árnyaltabban, a szólásszabadsággal jobban összhangban álló módon szabályozni (lásd: Marad a híresztelés). Ez a törekvés akkor elbukott, a sokat szapult „szocialista” Ptk. nem lépett hatályba. A 2013-ban megalkotott Ptk. nem oldotta meg ezt az anomáliát. Legyintett egyet, pedig egyértelmű volt, hogy jogalkotói jelzés nélkül a bíróságok nem lépnek a kreatív értelmezés mezejére. Maradt a régi híresztelési doktrína, maradt az ostobaság.
Hanák András ügyvéd
Írásai a Galamusban
