A multikulturális társadalom: viták, víziók, ideológiák
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2010. december 14. kedd, 01:44
III. Bevándorlás és migráció
Ahogy arra korábban utaltam, a multikulturális társadalom fogalma a világ számos részén olyan országokat jelöl, ahol egyetlen állam határain belül különböző etnikai csoportok élnek együtt. Ez a tény egyrészt összefüggésben állhat az adott ország nemzetté válásának folyamatával (pl. Indonézia esetében), másrészt pedig lehet a bevándorláspolitika következménye (pl. Kanada, vagy Ausztrália esetében). Európában azonban más volt a történeti helyzet. Az európai nemzetek történeti kialakulásuk során (és még azt követően is hosszú ideig) etnikailag viszonylag egységesek voltak. E tekintetben persze köztudottan jelentős különbségek voltak egyrészt Nyugat-Európa, másrészt pedig Közép- és Kelet-Európa, valamint a Balkán között. Mindezt csak azért kellett futólag megemlíteni, hogy nyilvánvalóvá tegyem, a multikulturális társadalom kategóriája és eszméje csak a 20. század hetvenes éveiben kezdett feltűnni Nyugat-Európában – Európa szocialista felén pedig teljesen ismeretlen volt egészen a kilencvenes évekig. (S ez még akkor is így van, ha ma sokan nagyon sokféle összefüggésben használják ezt a kifejezést – pl. az Osztrák-Magyar Monarchia vonatkozásában.)
Ez a tény két fontos történeti folyamattal áll összefüggésben. Egyrészt a nagy gyarmatbirodalmak felbomlását követően – Anglia esetében pl. már az ötvenes évektől kezdődően – megindult az egykori gyarmatok lakóinak az anyaországba való vándorlása. Ez a korai évtizedekben elsősorban a jobb módú családokra terjedt ki, akiknek gyerekei, kihasználva a lehetőséget, angol, francia, holland stb. egyetemekre jártak, s a korábbi anyaországokban telepedtek le. Másrészt viszont a hatvanas évek második felétől kezdődően egyre intenzívebbé vált – s ez elsősorban Németországra, illetve kisebb mértékben a német nyelvterületre vonatkozik – a dél-európai vendégmunkások foglalkoztatása, akik között kezdettől fogva többségben voltak a törökök. A vendégmunkások – legalábbis ez volt az eredeti elképzelés − meghatározott időre jönnek dolgozni, majd visszatérnek hazájukba, azaz fel sem vetődött a kérdés, miképpen lehetne integrálni őket abba a társadalomba, ahol éppen a munkájukat végezték. Ez a kétféle népmozgás mintegy előre jelezte a későbbiekben egyre erőteljesebbé váló migráció kereteit, illetve a benne rejlő problémákat. A korábbi gyarmatok jómódú családjaiból származó fiatalok viszonylag gyorsan beilleszkedtek az európai társadalmakba – már csak azért is, mert nem voltak nyelvi nehézségeik, s nem kellett jelentősebb kulturális távolságokat leküzdeniük. Ugyanakkor – és ennek a későbbiek szempontjából fontos jelentősége lesz – szembesülniük kellett azzal, hogy az európai társadalmak „színes bőrűeknek’”, „feketéknek” tekinti őket – de nem egyszerűen a bőrük színe alapján. A „fekete” sokkal inkább történeti, politikai és kulturális kategóriaként működött, „a bőrük színébe volt beleírva a történelem”, s ez jelentős mértékben befolyásolta ezeknek az embereknek a társadalmi hely(zet)ét, mintegy „megágyazott” a feléledő rasszizmusnak, valamint a rá válaszoló polgárjogi mozgalmaknak. A vendégmunkások – pontosabban a vendégmunkások első generációja − viszont egyfajta idegen testként éltek a (német) nagyvárosok egyes negyedeiben. Ezek az emberek nem voltak magas képzettségűek, gyakran olyan munkákra szerződtették őket, amelyeket a helyiek már egyszerűen nem akartak elvégezni, s ennek megfelelően a keresetük sem volt különösebben magas. Arra azonban így is elegendő volt, hogy segítsék az otthon maradottakat. Ugyanakkor nem tanulták meg a befogadó ország nyelvét, alig érintkeztek az őket körülvevő világgal, társadalommal, nem érték őket különösebb, meghatározó fontosságú kulturális hatások – már csak azért sem, mert az őket körülvevő társadalom sem vett róluk tudomást. Így aligha lehet csodálkozni azon, hogy Münchenben, Berlinben, Hamburgban vagy Frankfurtban ugyanúgy, ugyanolyan módon éltek, mint korábban a török kisvárosokban és falvakban. Azaz nemcsak másként „néztek ki”, nemcsak másképpen beszéltek, de másként is öltözködtek, másképpen főztek és ettek, és más volt a vallásuk is – „kívülről” jól megkülönböztethetőek voltak. De nem egyszerűen a bőrük színe, hanem a kultúrájuk okán.
Welcome, Stranger – flickr/Frank Wuestefeld
Ez az itt vázolt helyzet azonban fokozatosan, de feltartóztathatatlanul változásnak indult. Az egykori gyarmatokról már nemcsak a jómódúak érkeztek Európába, hanem a szegényebbek is, akik már anyagi helyzetük okán is csak óriási nehézségek árán tudtak csak talpon maradni – vagy úgy sem. Emellett felnőtt a második, majd a harmadik generáció is, amelyek tagjai számos tekintetben másképpen viszonyultak az európai társadalmakhoz (erről később még részletesebben). Ugyanakkor megindult, s jelentős méreteket öltött az Európába tartó migráció távoli országokból és vidékekről, elsősorban Afrikából és Ázsiából. A vendégmunkások közül pedig sokan – egyre többen – nem mentek haza, hanem inkább még a családjukat is maguk után hozták. Közöttük is felnövekedett a második és harmadik generáció, akik közül sokan a családi hagyományok és az őket körülvevő, felnevelő társadalom kulturális mintái közötti ellentmondások, diszkrepanciák között őrlődtek. Röviden: a nyolcvanas évektől kezdődően felgyorsult és kiszélesedett, sokrétűbbé vált az európai nagyvárosokba tartó migráció, aminek számos máig ható következménye van.
Egyrészt az európai társadalmakban felerősödött az idegenellenesség, és a rasszizmus. A bevándorlás mélyen megosztotta az európai társadalmakat, s nem kevesen voltak és vannak, akik a nem-európai bevándorlókat egyre inkább – a nemzeti kultúrára vagy éppen az európai civilizációra irányuló potenciális vagy tényleges − veszélyforrásnak tekintették, s tekintik ma is. Másrészt azonban megindult a kulturális sokféleség kommercializálódása is: etnikai fesztiválok, éttermek, koncertek, boltok stb. sokasága jött létre a nagyvárosokban, és teremtette meg a kulturális aktivitások új formáit. Harmadrészt, az egyre növekvő számú bevándorló egy sor gyakorlati problémával konfrontálta a várospolitikát Európa-szerte: a nyelvtudás hiánya; a bevándorlók egy nem elhanyagolható része egyáltalán nem tudott megkapaszkodni a munkaerőpiacon, más részük pedig csak bizonyos alacsony keresetet biztosító szektorokban volt képes elhelyezkedni; a lakáspiac törvényeiből következően a bevándorlók csak alacsony státuszú, leromlott állagú negyedekben tudtak lakáshoz jutni; a vallási és kulturális sokféleség egy sor – vélt és valós − konfliktust eredményezett az oktatási rendszerben – és a sort folytathatnám még hosszasan. Mindez összességében odavezetett, hogy egyre nyíltabban fogalmazódott meg a dilemma: hogyan kell(ene) élniük a bevándorlóknak; mennyire reális elvárás, hogy kulturálisan hasonuljanak a befogadó országhoz; hogyan őrizhessék meg, ápolhassák kulturális hagyományaikat; milyen teret kell teremtenie az államnak, a többségi társadalomnak a vallási sokféleség számára; milyen módon és milyen eszközökkel lehet biztosítani a bevándorlók politikai részvételét az adott ország életében; hogyan lehet visszaszorítani az európai társadalmakban felerősödő rasszizmust, idegenellenességet, szélsőjobboldali, újfasiszta gondolkodást. A multikulturalizmus ideológiája, a multikulturális társadalom eszméje ezekre a kérdésekre keresi a választ.
Niedermüller Péter sorozatának előző részei:
I. Bevezető esettanulmány
II. Történeti kontextus: a nemzet
