Polgárok – négyszemközt Máraival
- Részletek
- 2014. december 22. hétfő, 06:09
- Herényi Károly
Márai szerint magyar polgár a két világháború között csak a Felvidéken és Erdélyben létezett. Igaza van. Az író a születését követően gyorsan kihalt, rövidéletű magyar polgár ideálja volt. Szabad és független. A magyar polgár röpke léte Trianontól a második bécsi döntésig tartott, a magyarok bevonulásáig, vagy ahogy akkor emlegették honfi körökben, a hazatérésig. Az elcsatolás előtt és a visszacsatolás után, no meg végig a maradék Magyarországon csak nyomokban létezett polgárság. Akik polgárnak tartották magukat, legfeljebb középosztálybeliek voltak. Márai szerint a két fogalom nem azonos, sőt, nagyon is különböznek egymástól. Szerinte polgárnak lenni hivatás, a középosztály csak érdekszövetkezet.
A fenti Márai idézetekre Végel László Négyszemközt Máraival című naplójegyzeteiben leltem rá. Már régóta úgy vagyok, hogy engem minden karácsony egy különleges könyvvel lep meg. Húsz éve Dzsida Jenő, aztán Áprily Lajos, aztán a sokadszorra olvasott József Attila, Ady, Radnóti, Karácsony Sándor mindig valami újjal. A kortársak, Moldova, Spiró, Kukorelli, Eszterházy. Tavaly Bitó, idén Végel.
Ajándék ez a könyv. Sokszorosan. Viszonylag olvasott emberként mondom, alig ismerem Márait. Kimaradt az életemből. Lehet, hogy a korosztályom életéből is. Az iskolában nem tanították, tiltott író volt. A háború előtt kiadott könyvei legfeljebb családi könyvtárakban voltak fellelhetők. Amikor enyhült a proletárdiktatúra, és kiadták volna regényeit, ő nem engedte. Csak akkor, mondta, ha már nem lesz szovjet katona Magyarország földjén. Nem érte meg, 1989-ben, 89 évesen főbe lőtte magát Amerikában.
A politikavezérelt magyar irodalmi kánonok egyike sem tud mit kezdeni Máraival. Ahogy Végel Lászlóval sem. Nem férnek bele sem a jobb-, sem a baloldali kánonba. Más meg nem nagyon van. Úgy, ahogy Kovács Imre se íróként, se politikusként sem fér bele semelyikbe. A néma forradalom című könyvét 1989-ben adták ki utoljára, a rendszerváltás óta nem érdekelt senkit. Nem véletlenül.
Hálás vagyok ezért a könyvért Végel Lászlónak. A Naplójegyzetek közelebb hozta Márait, és nem is akárhogyan. Kettős örömet okozott, élményt adott. Íróként, a világra sokkal érzékenyebb emberként vezet be Márai irodalmi intim szférájába. Úgy, hogy közben a sajátjába is beenged, nem is tehet mást. Úgy láttatja Márait, ahogy csak egy másik író láthatja, magasztos szellemi kalandra invitálva.
Ha valaki számára nem lett volna eddig világos, a Naplójegyzetekből kiderül, rengeteg a közös vonás a két íróban. Végel László egész életét a magyar kultúra peremvidékén, kisebbségi sorban élte. Neoplanta, az ígéret földje az igazi hazája, a szerbjeivel, a svábjaival, a zsidóival, és az összes ott élő nációval. Ott éli meg, Nietzschét idézve, „a lét egész bizonytalanságát és sokértelműségét”. Ott, ahol a magyar nyelvet leginkább csak baráti és családi körben használják. Ő az a magyar, aki meglepődik, amikor az utca felől csivitelő magyar gyermekzsivajra ébred Budapesten. Újvidéken ilyesfajta ébredés nemigen esik meg vele. Nyelvi kettőség vagy inkább háromság, földrajzi kettőség és elszakítottság. Meg kirekesztettség. Kényszerek világa. A Neoplanta, avagy az Ígéret földje című városregényében Török Miklós történetében írja le legmegrázóbban azt a világot, amelyben a vajdasági nációk éltek. És élnek. Török családjának Horthy iránti tiszteletéből fakadóan kapta a keresztségben a Miklós nevet. Apját később a partizánok végezték ki. Miklóst egy Ivanka nevű partizán asszony istápolta azért, mert Horthy pribékjei elől a Horthy-imádó családja bujtatta. Miklós orvos lett, szerb nőt vett feleségül. Később döbbent rá, hogy bíró apósa küldte halálba az apját. Megtört, soha nem lett olyan ember mint volt. „Ebben a városban kétféle ember létezik, az egyik beleszületik a bűnbe, a másik meggyőződésből vállalja. Néha alig van különbség a kettő között.” Végel bűntelen maradt.
A soknyelvű Újvidéken, a hazaszeret és az anyanyelv kapcsolatáról Kunderára és Móricz Zsigmondra hivatkozva mereng arról, „mennyit tanulhatnánk a zsidóktól. Ők akkor is ragaszkodnak nyelvükhöz, ha kilépnek belőle. Mi pedig már akkor kilépünk a kultúrából, amikor még tengődünk nyelvünkben, és nem vesszük észre, hogy a nyelv kultúra nélkül, támasz nélkül, észrevétlenül elsorvad”. Idézi Márait: „a felvidéki és erdélyi magyar, szász és zsidó középosztály tartotta elevenen az elszakított területeken, Csehszlovákiában és Romániában a magyar műveltség öntudatát.” Ezt a hagyományt nem kéne szégyellnünk.
Márai húszévesen került, Végel beleszületett Trianon szellemi és politikai világába. Mindketten igazságtalanságnak tartották a döntést. Végel szerint Trianon olyan bilincs a magyarságon, amely a múlthoz köti és elzárja előle a jövőt. Trianon rossz hivatkozási alap, amely mögé bújva évtizedek óta magyarázzuk restségünkből fakadó kudarcainkat, mai szóval élve versenyképtelenségünket. A remény gyengít, a reménytelenség erőt ad. Nagy-Magyarország visszajöttében reménykedni gyengeség. Ha nincs remény, márpedig nincs, akkor reménykedés helyett jöhetne a munka, a jó értelembe vett küzdelem.
Márai Trianon ügyében keményebb. „…de mit tanult ez a nemzet Trianonból? Semmit. Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség.”
Hogy miért nem fér bele Márai sem az egyik, sem a másik kánonba? Mert nemcsak a Rákosi-féle diktatúrát gyűlölte, hanem megvetette a Kádár-féle gulyáskommunizmust is. Mert nem volt jó szava a szűrös-gatyás, pántlikás, turulos, csizmás, egyenruhás, kapcás magyar jobboldalról sem. Az ilyen mondataiért nem rajongott a baloldal: „Nem lehetek kommunista, mert baloldali vagyok; mindig is az voltam; a hivatásos és szakszerű baloldaliaknak soha nem voltam ’eléggé’ az, de a magyar társadalom számára mindig gyanúsan az voltam; számomra minden jobboldaliság, ami elnyomás, szellemi szabadság elfojtása; minden elárulása a szocializmusnak, ami nem tiszteli az egyént.”
Ilyeneket meg a jobboldal nem olvas és olvasott örömmel: „…hogy Magyarország megint nemzet legyen, ahhoz meg kell szabadulni a ’keresztény magyar ember’ mítoszától. Ez a fajta ember nem változik meg soha, amíg ezeknek befolyásuk lesz, Magyarországon nem lesz nemzet.”
Arra a kényes kérdésre, hogy mi a magyar, Márai válasza egyenes: „Magyar az – dobjuk végre a szemétre a sok híg elméletet –, akinek az anyanyelve magyar, s aki úgy érzi, azonos az anyanyelvvel és magyar. Minden más gonosz és veszélyes halandzsa” – írta. Végel, az anyanyelv dominanciáját igazolandó, egy osztrák íróra, Joseph Rothra hivatkozva állítja, „az író egyetlen lehetséges hazája az anyanyelve”.
Végel, a jobboldalnak nevezett kuszaság értelmezéséhez Szabó Dezsőt hívja segítségül, „aki megálmodta a magyar jobboldalt, annak minden vadhajtásával együtt, egyszerűen elszörnyedt, amikor szembetalálta magát a konjunktúra-magyarokkal, avagy a főfoglalkozású magyarokkal”. Akiről egy Ifj. Zulawski Andor nevű azt írja: „Vajon Szabó Dezső úrnak, a bíróságilag elmarasztalt nemzetgyalázónak joga van-e ebben az országban élni, levegőt szívni?” Szép mondat. „Lerántja a leplet a végletekbe kapaszkodó identitászavarról”, ami Márait is megdöbbenti, amikor azt tapasztalja, milyen gyorsan vedlenek át Szálasi verőlegényei Rákosi verőlegényeivé. A Kádár korszakot Végel Paul Lendvait idézve festi le: „Ebben az országban a kádárizmus idején a kis spiclik és a nagy árulók eldorádója épült ki.”
Márai költözött, Kassáról Pestre, aztán vissza, végül emigrált. Végel egy helyen, Újvidéken él gimnazista kora óta. Márai sem akart emigrálni, hosszan tétovázott: „Így döntöttem: amíg valamilyen életlehetőségem van itthon, nem megyek el, itthon maradok, megeszem az utolsó nadrágom, letöröm a plombát a fogamból, de nem megyek el.” Amikor írói életlehetősége megszűnt, vette a vándorbotot és európai hontalan lett. Hazájában többé ki sem ejtették a nevét. Nem járt haza víkendezni, és a magyar állami rádiók és tévéadók nem sugározták a műveit – írja róla Végel.
(Forrás: cultura.hu)
Márai felvidéki és erdélyi polgárokról, a két nagy háború közötti időkről leírt mondatát Végel László 2014-ben igazolja. „Az Egy polgár vallomásait… azzal a tudattal olvastam, hogy az a típusú polgár többé nem létezik… Manapság is ezek a dilemmák kínoznak, mert bár polgárról tűnődöm, kénytelen vagyok belátni, hogy környezetemben továbbra sem létezik független, önérzetes, saját erejére támaszkodó polgári réteg. A rendszerváltás nem hozta meg azt, amit meg kellet volna hoznia, a polgár ma kitaszított, peremre szorított gyanús elemnek számít. Meggyőződésem ugyanis, hogy a polgári réteg semmiképpen nem azonosítható az állam és a pártok kegyeit kereső kapzsi vagy a pártoknak kiszolgáltatott szolgalelkű, államköltségen felhizlalt újkapitalista középosztállyal. Sokkal közelebb van a szocializmus középosztályához… Mi változott? Az ’osztályharcot’ hirdető István elvtársból a ’nemzetet’ bálványozó István úr lett.”
Erdélyben egy egészséges nemzettudattal rendelkező magyar nem kereshette a román állam és a román pártok kegyeit, így nála semmiféle függelmi viszony nem alakulhatott ki. A Felvidéken szint úgy. Ha élni és prosperálni akartak, akkor azt államtól, hatalomtól, pártoktól függetlenül kellett ezt elérniük. Pusztán a maguk erejéből. Ez a szép hivatás nem adatott meg Magyarország határain belül, mert itt a kiegyezéstől a mai napig a státusz nem az egyéni teljesítménytől, hanem a hatalomhoz való viszonyulástól függ. Sőt, Kovács Imre A néma forradalom című kötetében azt állítja, és igaza van, hogy a baj 1514-ben fogant, a Dózsa-féle parasztháború leverését követően, a Werbőczy-törvénykönyvben foglaltakkal. (Csak mellékesen jegyzem meg, az idén ötszáz esztendős Dózsa-szabadságharcra emlékezők között volt olyan jobboldali újság, amelyik Dózsát a rend megzavarójának, igazságosan és jogosan tüzes trónra ültetett vezérnek ábrázolta.) A törvénykönyv, szemben Európa és a környező országok gyakorlatával, csak két rendnek, az egyházinak és az arisztokráciának adta meg a föld birtoklásának jogát. A harmadik rend, amely a polgárság csírája lehetett volna, kimaradt a Werbőczy-féle Hármas könyvből. A szabad, földet birtokló földművelők társadalmi helye üres maradt, a jobbágyság nem tudta betölteni. Ezen történelmi előzmények miatt, a kiegyezés adta lehetőséggel, polgárság és előképe híján a mesterségesen felduzzasztott, dzsentriknek kenyeret adó bürokrácia töltötte be az űrt. Ez lett a bürokrata, hivatalnok középosztály, mindenféle polgári attitűd nélkül. És ők azok, az állam csecsein csüngők, mind a mai napig. Ha megnézzük a száz leggazdagabb magyart, szinte kivétel nélkül állami megrendelésekből, nem tudásbéli, hanem kapcsolati tőkéjükből gazdagodtak meg. Ugyanolyan uram-bátyám világot élünk, amilyet Jókai a Fekete gyémántokban vagy Móricz a Kivilágos kivirradtigban leírt. Önálló, önfenntartó, öntudatos polgárnak, mint a töltőtolljavító Döme úrnak Újvidéken, aki inkább Bécsbe jár eszközökért, mint Pestre, se híre, se hamva.
A polgárt siratta Márai, a polgárt keresi Végel László. Közben mindketten értelmezik a hazát (Márai szarkasztikusan mondja, a haza komolyabb dolog annál, hogy hazafiakra bízzuk), a kisebbségi létet, az európaiságot. Hogy miért nagy baj a polgárság hiánya? Mindketten tudják, hogy polgár nélkül nincsen demokrácia, csak pöffeszkedő urizálás, giccses és dohos úrhatnámság.
Mementóként írja Végel László; „Jókai: Rab Ráby, Babits: Halálfiai, Móricz: Kivilágos kivirradtig és Rokonok, Kosztolányi: Édes Anna. Ezenkívül Mikszáth néhány műve, főleg a Két választás Magyarországon. És természetesen Márai: Egy polgár vallomásai, és ide sorolnám a harmadik részét is (Hallgatni akartam). A felsorolt művek nélkül szerintem értelmezhetetlen a magyar jelen.” (2013)
Szerintem a magyar jelen, a kisebbségi lét is értelmezhetetlen a kortárs krónikás Végel László írói munkásságának ismerete nélkül. Aki érteni akarja, hol és miben, milyen korban él, vegye kézbe a Négyszemközt Máraival című, 1992 és 2014 között írt Naplójegyzeteket, és bepillantást nyer Végel László gazdag, színes, de ami a legfontosabb, igaz világába.
Herényi Károly, volt MDF-es politikus
(Fotó: ATV.hu)
