Tellér Gyula, Orbán (társadalom)szerelője – 1. Az orbánizmus elvi alapjai

Nem elég a diktatúra következményeinek, intézkedéseinek, intézményeinek, korrupt magatartásának tagadása, nem elég a napi, meglehetősen idióta döntéseinek elutasítása, a diktatúra nem számolható fel pozitív módon mindaddig, amíg kritikailag, hihetően, az értelmiség nagy része számára elfogadhatóan meg nem semmisítjük azt az eszmei bázist, amely szerint gondolkodik, és amellyel igazolja önmagát. Legelőször is tehát ki kell szabadulnunk azoknak a mítoszoknak a szorításából, amelyekkel a jobboldal fogságban tartja a gondolkodást, a reményt és az egymásba vetett bizalmat. Jelenleg a diktátor „tudós” kegyence Tellér Gyula, aki láthatólag nagymértékben befolyásolja Orbán Viktor nézeteit és valószínűleg az Orbánhoz hű alattvalók gondolkodását egyaránt, ezért ebben a rövid kétrészes írásban vele foglalkozom.

Ripp Zoltán már 2010-ben remekül leírta, milyen utat járt be szellemileg és politikailag Tellér Gyula miniszterelnöki főtanácsadó. Engem inkább az érdekel, hová jutott és miért annyira vonzóak a gondolatai vagy inkább a gondolkodásmódja a jobboldal számára. Helyesebb azonban úgy fogalmazni, hogy Tellér a jobboldali értelmiség és a jobboldali politikusok, valamint a demokrácia felszámolásának és az önkényuralom kialakításának programja által igényelt gondolkodásmódot fogalmazta meg, ahogyan más apologétáik és jobboldali ideológusok is. Mindössze két írásával foglalkozom, az egyik egy 2009. március 25-ei konferencián elhangzott előadás szövege, amely ugyanazon év novemberében jelent meg a Nagyvilágban Rendszer-e a rendszerváltás rendszere? címmel. A másik 2014. január 23-án szintén egy konferencián tartott előadás szövege, és ugyancsak a Nagyvilág közölte 2014 márciusában, a címe pedig Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között?. Az utóbbi megismétli a 2009-es előadás főbb téziseit, hogy belőlük bontsa ki az Orbán-rendszer lényegét; a benne szereplő állításokat Orbán Viktor mint a sajátját mondta el Tusnádfürdőn.


Tellér Gyula – nava.hu

A jobboldali gondolkodás alapsémái

Mechanikus valóság-felfogás

A 2009-es írás a következő fejtegetéssel fejeződött be: „Lebontható-e a rendszerváltás rendszere? Rendszerelméleti értelemben mindenképpen, csak néhány lényeges alkatrészét ki kell szerelni. Ezekből is lehetőleg minél többet, hogy a gépezetet ne lehessen ismét összerakni. Azonban hogy melyik alkatrésszel kelljen kezdeni, melyiket hogyan kelljen szétbontani, ez már nem az elemző makroszociológia kérdése, hanem a politikai programírásé.” (991. old) Ezt a szemléletet Tellér a 2014-es írásában is megőrizte, ahol a fejezetek címeiben az „összerakás” szerint tesz különbséget a preorbáni és az orbáni rendszerek között. A „nemzeti rendszert” is „alkatrészekből” véli összeállítani. Ebből következik, hogy a valóságnak, mint az építőjátékoknak, „elemei” vannak. Lásd például a 2014-es írás 19. pontjának első mondatát: „Az eddigiek alapján nagyjából és elemenként számba vehetjük az új közösségelvű összerakás ideálképét.” (A Tellér idézetekben a kiemelések mind tőlem származnak, az idézetek pedig az eredeti írásmód szerint közlöm.)

Tellér láthatólag azt képzeli, hogy a valóság könnyedén átalakítható, nem kell mást tenni, mint egyes elemeket ki, másokat meg be kell szerelni a „rendszerbe”, amely nem több, mint egy gépezet. A valóság szerinte valamiféle tehetetlen tárgy vagy gép, kell valaki, aki megmozdítja, aki kiszereli belőle, ami nem tetszik neki, majd összerakja úgy, ahogyan ő akarja. Valószínűleg a gépek közül is csak a mechanikai szerkezeteket ismeri – bár azok sem működnek, ha összevissza szerelgetik őket. A politikus tehát az ő elképzelése szerint – hogy a „munka társadalma” fogalmi keretén belül maradjunk – valamiféle lakatos, aki csavarhúzóval meg kalapáccsal, esetleg baltával esik neki a valóságnak, netalán segédmunkás, aki a kiszerelt elemeket a vállán cipeli egyik helyről a másikra. A Fidesz 2010 óta unortodox módon írja át a valóságot, a gazdaságból és a társadalomból egyaránt kiszerelte a neki nem tetsző „alkatrészeket”, a saját „kreálmányaival” helyettesítette őket, amit pedig meghagyott, azt egészen másként „szerelte össze”. Ezért vergődik a magyar intézményrendszer minden eleme, az oktatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás és a gazdaság egyaránt.

A társadalmi valóság azonban nem gépezet és nem alkatrészekből áll, a „nagyméltóságú” urak nem rakhatják úgy össze, ahogyan ők akarják. Pontosabban a valóság tárgyi elemeit rakosgathatják, ahová csak akarják, de láthatólag fogalmuk sincs arról, hogyan alakulnak ki a folyamatok, amelyek a valóság minőségét adják. Már itt megmutatkozik a Tellér-féle koncepció dilettantizmusa és korlátoltsága. A valóság rendszerét szét- és össze(-vissza)szerelő hatalom kérlelhetetlenül magára marad, s mit se számít ebből a szempontból, hányszor nyerik meg a manipulált választásokat. Magára marad, mert képtelen és nem is nem hajlandó megérteni, hogy nemcsak ő, de mindenki, még a legnyomorultabbak és a leginkább jogfosztottak is alakítják a valóságot. Sőt, átalakítják olyanná, amelyben valamennyivel könnyebb élniük, és ha ez nem lehetséges, akkor fellázadnak. Még ha nem is tudják azonnal elkergetni a diktátorokat, és nem is sikerül új rendszert alkotniuk, a mindennapokban akkor is szétrombolják, amit a hatalmon lévők létrehoztak.

Aki szerelőként nyúl bele a társadalmi valóságba, ahogyan Tellér és Orbán, az nem akar tudomást venni arról, hogy a valóság a társadalom minden egyes tagjának cselekvése által alakul ki és változik meg. Az egymásra hatások komplexumainak áramlataiból szövődik a társadalmi valóság, és egyetlen hatalom sincs, amely képes lenne ezt megszüntetni. Képes azonban eltorzítani, megcsonkítani a valóságot, és képes arra is – ha az elnyomás átlép egy szintet –, hogy rejtőzködővé tegye.


Primitív, fosszilis emberfelfogás

A 2009-es írás 9. pontjában a „rendszerváltás rendszere” elemei között (fontos: elem az, ami kiszerelhető) rosszallóan ír a tömegek „állapotjellemzőiről”: „fontos e tömegek állapotjellemzőinek fenntartása: fogyasztásvágyuk folytonos felkorbácsolása és ébrentartása, eszmei mozgatóik ösztöni és érdekmozgatókra való kicserélése […]”. A felsorolás még folytatódik, de nem szeretném a szükségesnél jobban próbára tenni az olvasók tűrőképességét. Az embert, mint az idézetből látszik, Tellér szerint az egyik oldalon az ösztönök (természet), valamint az érdekek (társadalom) alantas erői, a másik oldalon pedig az eszmék (na, ez vajon mi lehet, a Párt, az Egyház vagy a Vezérhűség?) mozgathatják. Könnyű észrevenni, hogy ez a 18–19. századi emberkoncepciók lebutított változata. A 19. században és a 20. század elején ugyanis az emberben meglévő, még nem társadalmasított természet (nevezzük ezt ösztönöknek) által irányított, illetve a racionalitás, társadalmasodott embert állították szembe egymással. Vagyis az egész koncepció a természetből a társadalomba vezető, pozitív, felemelkedő folyamatot írt le. Úgy tűnik, Tellérnél valamennyi emberben megvan ez a kettősség, amit a gonosz erők (a kommunisták, a liberálisok és hasonlók) a fogyasztás növelése érdekében kihasználnak. Ez az emberek, azaz a tömegek (mert nála egyének csak egy sajátos kontextusban léteznek) megvetése és lebecsülése, önállóságuk tagadása, másként mondva Tellér olyan koncepciót hozott létre, amely megfosztja az embereket az önállóságuktól. Ehhez mindenekelőtt tömegként kell az egyének sokaságára tekinteni. A tömeg fogalma ugyanis megengedi, hogy ösztönöktől hajtottnak, kívülről befolyásoltnak, önállótlannak tekintsék. Ezért (is) van az, hogy a Fidesz vezetői az elmúlt hónapok tüntetéseit képtelenek az egyének közös felháborodásaként és düheként megérteni, inkább az Egyesült Államokat vádolják a szervezésével.

Érdekes az is, hogy a 18–19. században többnyire pozitív tényezőként megjelenő társadalmit és racionálist „eszmeire” cseréli, ám ennek a pontos jelentését nem tudjuk meg, csak annyit sejthetünk, hogy valamiképpen a nemzetreprodukcióval és a nemzeti önreflexióval van kapcsolatban, ezért az „eszmeiség” csakis a nemzeti oldalhoz kapcsolódhat.

A telléri tömegemberrel szemben, illetve fölötte ott állnak az egymással háborúban álló elitek, akiket szintén csak csoportban képes elgondolni.


A cselekvés harc és agresszió

Tellér véleménye szerint a rendszerváltás politikai erői között „az erőforrások birtoklásáért és a jövő meghatározásáért mindmáig élet-halálharc dúl” (978. old) – ezt a véleményét 2014-ben is fenntartotta, s továbbra is politikai élet-halál harcról ír. Mivel ezekben az írásaiban más cselekvésekről nem esik szó, tekinthetjük a politikát a társadalmi cselekvés alaptípusának, amely minden egyéb típus jellemzőit is megmutatja. A politikai küzdelmet a végletekig kiélezettnek látja, hiszen ha élet-halál harcról van szó, akkor az egyik fél csak akkor maradhat életben, ha a másik meghal. Ismerjük ezt Orbán Viktortól, aki a WikiLeaks szerint azt mondta: „Megtanultam, hogy amikor esélyed van megölni riválisodat, akkor nem gondolkozol, hanem megteszed.” A Tellér adta szótár alapján fordítva ez azt jelenti, hogy Orbán Viktor csak akkor maradhat életben politikailag, ha kivégzi az ellenfeleit – és amit mindmáig senki sem vett eléggé komolyan: vica versa.

Továbbá, más cselekvéstípusokat nézve, a politikai cselekvésen túl a gazdaságban is ugyanez a cselekvés maximája: az ellenfeleket és azokat, akik nem eléggé hűek Orbánhoz, meg kell fosztani az élet-, azaz vállalkozási lehetőségeiktől, mert csak ezzel lehet az „új igazságnak” (361. old) megfelelő rendszert létrehozni.

Eredményesen tehát csak az cselekedhet – ez következik Tellér szövegéből és Orbán politikájából –, aki megérti, hogy el kell pusztítani mindent és mindenkit, aki másként szeretne élni, másként gondolkodik és nem akarja alávetni magát az „új igazságnak”.

Az élet-halál harc háború, ahogyan azt Orbán Viktor többször is világossá tette. Háború, ahol elképzelhető ugyan a lövészárok-barátkozás, sőt, talán még meg is lehet ingatni, netán buktatni a kormányt békés ellenállással, de így lehetetlen felszámolni a Fidesz által létrehozott rendszert.

Tellér cselekvésre vonatkozó elképzelésének van még egy másik, a valóság mechanikus felfogásból eredő érdekes sajátossága. Az alkatrészekből összeszerelt valóságban a folyamatok úgy mennek végbe, mint valami focimeccs: „lejátsszák” őket (348. oldaltól) Ebben az értelemben az egyik „játékosnak” nyernie, a másiknak veszítenie kell. A döntetlent mindkét fél el akarja kerülni, mert a háborús logika, vagyis Tellér és Orbán gondolkodása szerint az egyik félnek sem jó. Csakhogy a döntetlent, ha másként gondolkodunk, fel lehet fogni a közjóról való megegyezésként, konszenzusként. Ez azonban teljes egészében hiányzik Tellér és az egész jobboldal gondolkodásából. A „lejátszás” tehát az agresszív, a másik megölésére törekvő küzdő felek tipikus cselekvésmódja, amely bármit megenged a győzelem érdekében. A Fidesz által évtizedek óta alkalmazott hazugság (ezt nevezi a média kommunikációs „zsenialitásnak”) például az agresszív cselekvés egyik lényeges formája. Lejátszani valamit jelentheti egy előre megírt minta követését, ahogyan a zenész lejátssza a kottát, erre utal az, hogy a „rendszerváltás rendszerének” létrejöttét eleve eldöntöttnek, végzetszerűnek sejti. (985. old)

 



Krémer Ferenc szociológus