Tellér Gyula, Orbán (társadalom) szerelője – 2. Ellentétes fogalmakból összerakott szerkezetek

Az alapsémák áttekintése után nézzük meg, hogyan alakítja ki ezekből Tellér – az ő szóhasználatával, hogyan szereli, illetve rakja össze – az Orbán-rendszert. Meglehetősen egyszerű módon: ellentétpárokat hoz létre, amelyek közül az egyik alárendelt a másiknak, a párok tehát hierarchikusak.


Külső versus belső

Annak érdekében, hogy a politikai erők közötti élet-halál harcot a rendszerváltás utáni társadalmi-politikai folyamatokban kimutathassa, a rendszerelmélet distinkcióját környezet és rendszer között, illetve a kettő között fennálló kölcsönhatást a „kint” és „bent” kifejezésekkel helyettesíti (989. old). Ezeket a kifejezéseket a 2009-es írásban a rendszerek sajátosságának leírásakor vezeti be. Látszik, hogy ismeri az elméletnek a rendszer és a környezet közötti kölcsönhatásokra vonatkozó részét, mégis primitivizálja, de az nem világos, miért van szüksége rá. De talán elárulja ezt az, hogy szerinte mi van „kint” és mi van „bent”, és hogy a „kint” és a „bent”milyen viszonyban vannak egymással.

„Kint” találjuk a „szimbolikus Befektetőt”, aki gonosz, mert „dühödt eltökéltséggel” teszi „pénztermelő gépezetté” az országot a saját önző érdekeinek megfelelően. Ugyancsak „kint” vannak befektető országok (Izrael, az Egyesült Államok és 2009-ben még Oroszország is, Németország valamiért nem szerepel a listán). A felsorolás és hozzá fűzött magyarázat egyértelműen antiszemita jellegű. A „külső” oldalon találjuk a gonosz „neoliberális” egyetemeket és a „posztszocialistákat”. „Belül” pedig, immár teljesen a rendszerelmélettől eltérő jelentéssel, a „nemzet”, a „közösség” és abban az esetben, ha Orbán a miniszterelnök, a kormány található. Az tehát, ami a rendszerelméletben még környezet volt, Tellérnél ellenféllé, ellenséggé, a Párt (nem véletlenül, hanem az Magyar Dolgozók Pártjára utalva írom nagy kezdőbetűvel) törekvéseit akadályozó erők megtestesülésévé vált. Így már van értelme annak, hogy ki van „kint” és ki van „bent”, sőt az eredeti rendszer és környezete közötti viszony teljesen használhatatlan arra a célra, amire Tellér alkalmazni akarja. A „bent” felsőbbrendű a „kintnél”, mert ami bent van, az vagyunk „mi”, illetve ők, a fideszesek, a „nemzet”, meg ilyesmi.

Látnunk kell viszont, hogy a tudomány elsilányul, ha pártérdekeket akarnak szolgálni vele. Megtörtént ez a kommunizmus idején is, hiszen a legsikeresebb „tudósok” akkor is minősíthetetlenül gyatra „műveket” hoztak létre. Ugyanezt láthatjuk a „Fidesz-tudomány” esetében is.


Nemzet versus egyének halmaza

A legfontosabb ellentétpár azonban az egyén és a közösség. Valójában ez az, amivel a közösségeket elméletileg és történetileg szintén fontosnak tartó baloldal nem tud mit kezdeni.

Az egyén természetesen a negatív pólus ebben az ellentétben, valószínűleg ő az, akit ösztönök és érdekek mozgatnak, és még valamit feltételezhetünk róla: „kint” van. Tellér felfogása szerint még a társadalomban sincs „benne”: „a társadalom nem egyének puszta halmaza, hanem közösség, szerves szerkezet”. (357. old) Szerinte a liberálisok tekintik egyének halmazának a társadalmat – valójában persze soha, senki sem gondolta így. A 17–18. századi filozófusok, épp ellenkezőleg, úgy vélték, hogy az egyének rendezetlen halmazából a társadalmi szerződés révén alakul ki a társadalom, Marxnál társadalmi viszonyok alkotják, Luhmannál pedig a társadalom az a társulás, amely minden társulást magába foglal. A társadalom tehát, bár egészen különböző megfogalmazásokban, mindig valamilyen értelemben vett rendezett társulás. Ebből következik, hogy az egyén is egészen más tulajdonságokkal rendelkezik a 17. a 19. és a 20. században. A 20. század totális diktatúráiban jelent meg az az értelmezés, amely az egyént teljesen feloldja egy felette álló közösségben, a népben, a pártban, a nemzetben vagy a társadalomban. Tellér ezt felfogást képviseli, és ezért ő a totális diktatúrák szellemi örököse.

Tellér a következő definíciót adja a társadalomra: „a társadalom […] származás szerint és kulturálisan is meghatározott emberekből álló, történelmileg kialakult szerkezet, amely tagjait […] a külső és belső támadásokkal, eltérítő erőkkel szemben védelmezi, a csak közösen végrehajtható feladataik megoldására megszervezi vagy az önszerveződésre megtanítja s eszközökkel látja el.” (356. old.) Ez a meghatározás tudományosan teljesen értelmetlen, viszont jól alkalmazható egy egyéneket elnyomó rendszer politikai megalapozására, hiszen a társadalmat a hatalomként határozta meg. Védelmez, szervez, tanít, ellát, ezek lehetnek a hatalom attribútumai, de nem a társadalomé. De ez még nem minden, az így definiált társadalmat „szerves közösségnek” tekinti és a nemzettel azonosítja. Azt állítja róla, hogy „biológiailag és szociológiailag mintegy ’létrehozzatagjait, hogy azután ezek a tagok újra meg újra létrehozzák ’újratermeljék’ a létrehozójukat: a közösséget.” (Uo.) Nem csoda hát, ha a közösség elvárja a fenntartásához szükséges motiváltságot és magatartást, részvételt. A társadalom és a nemzet a hatalom közössége, semmi más.

A „származás szerinti” összetartozásnak ebben az értelemben azt kell jelentenie, hogy csakis azok tartozhatnak a társadalomhoz, akiket a „nemzet” hozott létre. Az ő életük célja pedig az, hogy engedelmeskedjenek a „nemzetnek”, és újratermeljék. Ezzel teljesen világossá válik, mit is jelent a „nemzeti együttműködés rendszere”. Ez a rendszer nem konstituált, hiszen ami szerves, az nem lehet létrehozott. Ezért nincs is szüksége konstitúcióra, elég neki egy alaptörvény, mellékhatásként viszont minden intézménye „szervvé” válik. Elég megfigyelni, miként burjánzik a hivatalos nyelvben az állami vagy kormányzati „szervek” kifejezés használata. Az alkatrészekből összeszerelt és a szerves közötti ellentmondás egyáltalán nem zavarja a társadalomban kontárkodó szerelőnket.

Ezzel a felfogással az az alapvető gond, hogy ha bármilyen közösséget – akár a családot, akár a nemzetet vagy a társadalmat – önálló, az egyénektől független cselekvőnek* tekintünk, akkor az egyének egy csoportját elkerülhetetlenül privilégiumokkal ruházzuk fel. Ők lesznek azok, akik megmondhatják, mi a nemzet vagy a társadalom érdeke. Ők mondhatják meg, mitől és hogyan kell megvédeni az embereket (lásd: a nyugdíjak megvédése, a vasárnapok megvédése, a hajléktalanok megvédése stb.) – ez a védelem, mint látjuk, kifosztást, értelmetlen korlátozást és üldözést is jelent. Tellér közösségfelfogása felsőbbrendű individuummá változtatja a nemzetet és/vagy a társadalmat, amely nemzi és szüli, tanítja, szervezi és védelmezi a tagjait. Az önálló individuummá transzformált közösség pedig mindig és elkerülhetetlenül diktatórikus. Az egyének „pszichikai” és „morális beágyazottsága” semmi mást nem jelent, mint a nemzettől/társadalomtól való függést.

Fel lehet persze tenni a kérdést, hogy mire jó a függetlenség, hogy nemcsak az önzést és az alantas ösztönöket mobilizálja-e (ahogyan azt a Tellér és a Harrach képzelik)? Tellér azzal próbálja cáfolni az egyének önállóságát (szerinte a liberalizmust), hogy Kantnak tulajdonítja John Stuart Mill tételét, amelyet némileg el is torzít: a liberalizmus „a kanti morálparancs [sic!]** segítségével igyekezett megfogalmazni és szabályozni” a közösséghez és a másik emberhez való viszonyt, azaz „minden szabad – torzítja el Millt – ami más hasonló szabadságát nem sérti”, csakhogy – érvel – mindig az erősebb szabta meg, mi sérti a másik szabadságát, ezért ez a morál képmutató (358. old.). Eltekintve attól, hogy Tellér nem tudja megkülönböztetni Kantot és Millt, az sem fogadható el, hogy az emberben eleve vannak alantas ösztönök, mert hátha Rousseau-nak van igaza, és a gonoszságot a társadalom, vagyis az önállósuló közösség hozza létre. Régen és ma is a közösségek nevében követték el a legtöbb borzalmat a magukat az egyházakkal, a nemzetekkel, a pártokkal és a családokkal azonosító egyének. Az egyének függetlensége és önállósága valójában csökkenti a társadalmi feszültségeket, növeli a többiek iránti felelősséget és folyamatosan változó közösségek sokaságát hozza létre. Csak az egyének szabadsága és függetlensége képes biztosítani az intézmények és a nagy gazdasági erővel rendelkező szervezetek ellenőrzését, s azt, hogy ne fosszák meg jogaiktól sem a gyerekeket, sem a nőket, sem a hajléktalanokat, sem a kisebbségeket.


Teljesítmény versus teher

A „nemzet” nemcsak létrehozza a tagjait, de teljesítményük szerint értékeli is őket. „Közismert dolog: a közösségelvű rendszerben […] a következő dolgok számítanak teljesítménynek. Először is az öngondoskodás, a munka. Az, hogy az ember ne legyen teher a többiek nyakán […] Döntő fontosságú teljesítmény a családalapítás és a gyereknevelés […] a helyi vagy országos politikában való részvétel […] „a közösségben a teljesítmény megítélése nemcsak technikai mérce alapján történik, hanem a közösség szempontjait kifejező morális mérce alapján is.” (356–357. old) Az öngondoskodás liberális és szociáldemokrata elv, tehát csakis akkor férhetett be Tellér „alkatrészei” közé, ha más jelentést kapott. Eredetileg ugyanis a kockázatok minimalizálására való törekvést jelentett, így jöttek létre a 19. században például a betegsegélyző és nyugdíjpénztárak, a szakszervezeti pénztárak stb. A mai magyar (szélső)jobb azonban a munkával azonosítja az öngondoskodást, ezért beszél Orbán folyton a „munka társadalmáról”. A szegénység – érvel Tellér – nem jövedelemszerzési jogcím többé. A szolidaritás helyére ebben az ideológiai szörnyszülöttben a szegények és a munkanélküliek teherré minősítése kerül, ami ha lefordítjuk a valóságos társadalmi viszonyokra és hozzá tesszük még az iskolai szegregációra való eltökélt törekvést, akkor világossá válik, hogy a Fidesz és a KDNP politikája a pragmatikus rasszizmus talaján áll.


(Forrás: Népszabadság/Kurucz Árpád)

Tellér és Orbán világában a teljesítménynek nincsen önálló mércéje, a közösség, vagyis a közösséget megtestesítők esetről-esetre döntik el, mi számít teljesítménynek és mi nem. Ez a magatartás természetesen intézményesített korrupciót működtet, s ezért van az, hogy Orbán nem érti, miért beszélnek az amerikaiak korrupcióról. Az ugyanis, ami minden normális országban korrupciónak minősül, az Orbán nemzeti rendszerében nem az. Ellenkezőleg, ami máshol korrupció, az őnála éppen a teljesítmény jutalma: „A nemzeti rendszer első nélkülözhetetlen eleme az ’új igazság’ szerinti elosztás működtetése, a nemzet javát szolgáló (különleges) erőfeszítés és teljesítmény [mondjuk például Lázár Jánosé vagy Rogán Antalé vagy Vida Ildikóé] (különleges) honorálása.” (361. old.) A kormány és a jutalmazottak aztán kölcsönösen támogatják egymást, hogy fenntartsák az intézményesített korrupciónak ezt a rendszerét.

Ez a szemlélet nemcsak azért káros, mert a Fidesz pusztító és erkölcstelen politikájának alapja, hanem azért is, mert ebből kiindulva lehetetlen adekvát módon reagálni a kezelést és megoldást váró társadalmi problémákra és nemzetközi helyzetekre. Ez a rendkívül primitív gondolkodásmód csak a konfliktusok kiélezéséhez és konfrontációk kialakulásához vezethet.



* „A ’polgári Magyarország’ Tellérnél nem társadalmi, hanem politikai kategória: önállóan cselekvő entitásként jelenik meg.” Ripp Zoltán: Egy szürke eminenciás színeváltozásai, Mozgó Világ, 2010. január.

** Ez bizonyára a kategorikus imperatívusz szeretne lenni, amely így szól: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor, egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen.” Kant: A gyakorlati ész kritikája, 7. §.

 



Krémer Ferenc szociológus