A polgári értékek és a Fidesz-alkotmány I.

                            Szabadság és egyebek


Az elmúlt hónapokban a Fidesz radikálisan kifordította magából a demokratikus jogrendet, miközben gőzerővel hozzálátott egy új alkotmány kidolgozásához is. Ennek egyelőre még csak a koncepcióját ismerjük, s bár semmi esély nincs rá, hogy a végeredményt az uralkodó párton kívül bárki is befolyásolja, mégis érdemes foglalkozni azzal, ami ebben a dokumentumban megjelenik. Mivel a „Magyarország alkotmányának szabályozási elvei” című anyag valójában nem egy alkotmányszöveg, hanem csak javaslat arra, mi legyen majd valamikor benne, nemigen érdemes a részleteivel foglalkozni. Annál inkább azokkal az értékekkel, amelyeket megjelenít, ezek ugyanis valószínűleg véglegesnek tekinthetők.

A koncepcióban fellelhető értékeket két csoportba oszthatjuk. Az elsőbe tartoznak azok, amelyek első pillantásra a klasszikus demokratikus értékek közé sorolhatók, mint a szabadság és az alapvető jogok. A másik csoportba pedig azok, amelyek a politikai mítoszokból eredeztethetőek, mint a korona és a történelmi múlt.

A polgári társadalom a szabadság sajátos, csak rá jellemző formáját, az individuumok szabadságát igényli. Ebből az önmagában teljes, feloszthatatlan alapegységből, az egyén szabadságából le lehet vezetni a szabadság minden konkrét módját és formáját. Igaz ugyan, hogy a levezetés történetileg és bizonyos határok között társadalmilag is változó, és ma érvényes következtetései jelentősen eltérnek a néhány évszázaddal ezelőttitől, e tétel mégis érvényes. Ami jelentősen változott, az a mód, ahogyan és amilyen tényezőknek a közvetítésével, illetve felhasználásával az egyének társulásokat és társadalmat alkothatnak. Éppen ez az a pont, ahol a szabadság jelentése rendkívüli fontosságúvá válik: kiknek és mi módon van lehetőségük és joguk erre? Amikor tehát egy alkotmányban vagy egy törvényben meghatározzák a szabadság általános vagy konkrét tartalmát, akkor erre adnak választ. Természetesen a Fidesz-alkotmány tervezői is ezt tették.

Az alkotmánytervezet fogalmazói láthatólag nem az egyének felől közelítették meg a szabadságot, sokkal inkább valamiféle egyén feletti entitás, a nép, a nemzet vagy a család irányából próbálták meghatározni annak jelentéstartományát. Nem meglepő talán, hogy mennyire fontos helyet kapott a szabadságharc a tervezetben. Összekapcsolva ezt a történeti múltra a preambulumban történő hivatkozással (amit következetesen praeambulumnak írnak*), mindenki előtt világossá válik: a leendő alkotmány ezeréves hagyományok folytatója, ahogyan megteremtője, a Fidesz-kormány is az. Már csak az a kérdés, hogy mire jó nekünk egy szellemileg ennyire elaggott testület, amely bizonyára szabadságharcaink hagyományát kívánja folytatni. A szabadságharcok esetében a kezdet és a küzdelem az, amire emlékezni szokás. Csakhogy a vereség is hagyomány. Még ha nem is esik jól, azért csak emlékezzünk: valamennyi vereséget szenvedett, és ez mindannyiszor hosszú időre visszavetett gazdaságot, kultúrát, nem is beszélve a „magyar lélek” torzulásairól, a sírva vigadásról, a pesszimizmusról, a nemzeti depresszióról. A Fidesz, mint a hagyományok őszinte híve, folytatja ezt a hagyományt is, és egy újabb súlyos vereség felé hajszolja az országot.

De térjünk vissza a szabadság jelentéséhez. Ha annak forrása nem az egyén, hanem valamiféle közösség, akkor a társadalom létrehozásában az egyéneknek nem lehet szerepük, illetve az csakis ezeken a közösségeken keresztül lehetséges. Ez pedig megváltoztatja az összes szabadságjog jelentését. Ezek után hiába írják bele őket egyenként az alkotmányba.

Vegyük példaként a tervezet Alapvető rendelkezések fejezetének 7. pontját. Ez azt állítja, hogy „Az Alkotmány elismeri minden ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen szabadságát és alapvető jogait…” – Jól hangzik, csakhogy a mondat itt nem fejeződik be, és nem is az egyének jogainak felsorolásával vagy kifejtésével folytatódik. Ehelyett egy váratlan fordulattal a házasságról kezd értekezni: „…kiemelt védelemben részesíti a házasságot, mint a férfi és a nő legalapvetőbb és legtermészetesebb közösségét, és az ezen alapuló családot.” Úgy tűnik, a család házasságként, az pedig a jogok és az elidegeníthetetlen szabadság forrásaként jelenik meg. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint a házassághoz, azaz a családhoz fűzött korlátozó kiegészítés: „a házasság, a férfi és a nő legalapvetőbb és legtermészetesebb közössége”. Ha ugyanis az egyének alkotnak mindenféle társulásokat és közösségeket, egy ilyen korlátozás szabadságuk csorbításának minősül. A koncepcióban azonban éppen ellenkezőleg van, az érvényesség korlátozása – férfi és nő házasságára – garantálhatja „minden ember” szabadságát. Nem érdemes azzal próbálkoznia egyetlen kritikusomnak sem, hogy anarchiát kiált, bizonygatva, hogy csakis korlátok között lehet szabaddá lenni, s e korlátokat erkölcsnek és törvénynek hívják. Két ok miatt sem érdemes. Az egyik, hogy ez az érvelés félreértést, rosszabb esetben szándékos félremagyarázást tartalmazna. A Fidesz ugyanis a szabadságot az egyének kiválasztott csoportjára korlátozná, jelen esetben a házasságot kötő heteroszexuálisokra, ez pedig szöges ellentétben áll valamennyi mai demokrácia-felfogással. Ezzel szemben áll az az évszázados koncepció, hogy a polgári társadalom akkor keletkezik, ha a természettől szabad egyének szabadságuk egy részét a törvényeknek adják át annak érdekében, hogy a többit megőrizhessék. Ez egészen másfajta korlát tehát, mert különbségtétel nélkül érvényes mindenkire, és mindenkinek ugyanannyi szabadságot is ad. A Fidesz alkotmánykoncepciója éppen ezt a korlátot rombolja le, ahogyan néhány éve a Kossuth téri kordonokat. Ma már világos, azt is azért tette, hogy szabadjára engedhesse a szabadság ellenségeit. Szimbolikus tett volt, benne volt minden, amit ma a jogrenddel elkövetnek. A másik ok, ami miatt nem érdemes ilyen kritikával próbálkozni, az, hogy engem nem riaszt az anarchia, mert nem annyira a városokat dúló fiatalok jutnak eszembe róla, hanem eredeti jelentése: a hatalommenetes állapot. Ebben az értelemben pedig a szabadság és az anarchia kapcsolata rendkívüli módon szoros. Szabadságnak ugyanis csak az egyének közötti hatalommentes viszonyt tekinthetjük. Bármilyen módon szelektáljuk az egyéneket, bármi módon különböztetjük meg őket, máris megszegtük ezt a szabályt.


frozen chain – flickr/thorinside

Fontos következtetésre juthatunk tehát: a Fidesz számára a szabadságot az egyének megkülönböztetése és korlátozása biztosítja. A tervezet megfogalmazása szerint a „minden ember” csoportjába nem tartoznak bele azok a férfiak és nők, akik nem kívánnak házasságban élni, és azok a férfiak sem, akik férfiakkal, vagy azok a nők, akik nőkkel szeretnének családot létrehozni. A „minden ember” tehát nem azt jelenti, hogy minden egyes ember, hanem azt, hogy mindenki, aki befér az általuk önkényesen felállított korlátok közé. Csakis ebből kiindulva érthető meg, mit is jelent az, hogy az állam elsőrendű kötelessége „az alapvető jogok, a házasság és a család tiszteletben tartása és védelme”. S ha megértettük, mit akarnak mondani mindezzel, akkor fel kell tennünk a kérdést: mi lesz azoknak a jogaival, akik nem tartoznak a Fidesz-féle „minden ember” csoportba?

Mindez nem csupán elméleti kérdés, amin ráérő idejükben elcsámcsoghatnak a társadalom- és a jogtudósok. Ez a szabadságfelfogás súlyos következményekkel járhat a nőkre és a gyerekekre nézve! Az alkotmány ugyanis a családot és a házasságot tervezi védeni, nem annak tagjait. Vajon hogyan fognak reagálni egy ilyen alkotmány nyomán a Magyarországon túlzottan is elterjedt párkapcsolati és családi erőszakra a rendészet és az igazságszolgáltatás szervezetei? Esetleg be kellene venni az alkotmányba a magyar hagyomány azon gyöngyszemét, amelyik szerint az asszony verve jó?

Más uniós országok alkotmánya is rendelkezik a házasság és a család védelméről, így például a német, a hatodik paragrafus első bekezdésében. Csakhogy a következő bekezdések mind a gyermekek és az anyák védelméről szólnak! Vagyis, az alkotmány ott arra vigyáz, hogy a családot alkotó egyének jogai e társuláson belül és az állammal szemben is érvényesülhessenek. Arra vigyáz tehát, hogy senki se vethesse őket alá a maga hatalmának, vagyis hogy szabadok maradhassanak.

Még néhány mondatra maradjunk ennél a témánál. Az előkészítő munkálatok során született egy részkoncepció az alkotmányos alapértékekről. Ebben egyetlenegyszer sem fordul elő az egyén szó, viszont a szöveg kiemelten, két bekezdésben is foglalkozik a családdal. Mindkét esetben azt állítja, hogy a család a társadalom „alap- és életsejtje”, illetve „alapvető építőköve”, amelyet éppen a másféle párkapcsolati formák és életmódok terjedése miatt kell megvédeni. Hogy a család lenne a társadalom alapegysége, az olyan frázis, amelyet mindenki ismer, és amelyet igen sokan el is hisznek. Olyan állítás ez, amely valamikor még igaz is volt, például a 16. században,** de már régóta nincs így! Egészen pontosan csak akkor lehetne valóságalapja ennek az állításnak, ha a család és az állam struktúrája és működése azonos vagy legalábbis analóg lenne. Az látszik, hogy a Fidesz mindkét társulásban hierarchikus, függőségi viszonyok kialakítására törekszik, és azt képzeli, hogy a régi jó patriarchális család felélesztésével és védelmezésével megkérdőjelezhetetlenné tudja majd tenni a maga önállótlanságra és szervilizmusra épülő államát.

Csakhogy a patriarchális családdal ugyanaz a helyzet, mint a nemzettel. Eltűnőben van. Azok az új párkapcsolati formák, amelyek ellen az új alkotmány védekezni akar, már régóta dominálnak, vagyis a nők és a férfiak, együtt és külön-külön, szívesebben választanak, illetve hoznak létre más, kiegyensúlyozottabb, mellérendeltségen és egyenértékűségen alapuló társulási formákat, olyanokat, amelyekben a gyermekeknek is mellérendeltséget kínálnak. A Fidesz egy absztrakt intézményt akar védeni, annak is csak egyetlen formáját, a házasságot. Közben pedig mit sem törődik a különféle módokon együtt élő egyénekkel. A legkevésbé pedig éppen azok érdeklik, akik védelemre szorulnak: a gyerekek, a nők és az idősek. Szándéka az, hogy elfogadottá tegye az uralom és az elnyomás különféle módjait. Védenék a sok gyereket nevelő családot, de a gyereket nem, ez ugyanis sehol sem található a koncepcióban!

A család azonban nem a társadalom alapja, mindössze egy a sokféle társulási forma közül, amit az egyének létrehoznak. Ha már választanunk kell, mit tekintsünk a társadalom alapjának, akkor válasszuk az egyéneket, de nem az elvont egyéneket, hanem az egyéneket, akik férfiak és nők – különböző életkorban és különböző szexuális szokásokkal. Ha valaki azt állítaná, hogy a férfiak és a nők közötti kapcsolat csakis a házasságban jöhet létre, az megrekedt a 19. századi nyárspolgárok szellemi szintjén, és hozzájuk hasonlóan képzeli el a világot. Aki azt meri állítani, hogy a nemek közötti természetes viszony az, hogy a férfiak uralkodnak a nőkön, és ennek mindörökre így is kell lennie, annak – legyen férfi vagy nő – komoly problémái vannak a saját identitásával. Az csak az erőszak és az engedelmesség segítségével képes férfi vagy éppen nő lenni – és éppen ezért mindenütt ezeket a viszonyokat látná szívesen a társadalomban. A nemek közötti viszonyok minősége a társadalmi viszonyok minőségétől függ és vice versa.

Itt most, hogy fejtegetéseim túlzottan hosszúra ne nyúljanak, abba is hagynám. A szabadság, a kötelesség és a felelősség összefüggéseivel inkább a következő héten foglalkozom majd.


Krémer Ferenc                  

 

* Elgondolkodtak már azon, miért van az, hogy a leginkább magyarkodók tudnak a legkevésbé magyarul? Hogyan van az, hogy a legpirosfehérzöldebbek vétik a legdurvább hibákat, hogy ők azok, akiket a legkevésbé érdekel a magyar nyelv? Hogy ők azok, akik miközben harcosan kiállnak nyelvünk védelméért, hanyagul semmibe veszik. Hogy van ez?

** Lásd: Jean Bodin: Az államról, Budapest, Gondolat, 1987, 51. oldaltól


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!