Másképpen nézve
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2015. január 17. szombat, 01:59
Egy harmincas évei végén járó munkaszolgálatos, Link Richárd postai levelezőlapjait olvasom, az 1940-es évtől 1944. október végéig. A családjával a kapcsolattartás dokumentumai három csoportot alkotnak. Az első csoportba tartozó lapok Felsőgalláról és Lajosmizséről érkeztek, a következők Ukrajnából, az utolsók Komáromból, illetve Budapestről. Ezután megszakad a levelezés – a család majd csak később tudja meg, más emberektől, hogy Link Richárd útjának utolsó szakaszát a buchenwaldi haláltábor jelentette.
A lapokból, levelekből és később megszerzett dokumentumokból hatvankilenc évvel a férfi halála után állított össze egy külsőre-belsőre egyaránt különösen szép könyvet a lánya, Szász Anna*. A Holokauszt Emlékévben kiadott, kordokumentum jellegű kötet a Botlatókő címet kapta.** Rögtön az elején ott is látjuk a család egykori lakóháza előtt letett botlatókő szövegét: „Link Richárd (1902. jan. 23. Budapest – 1945. márc. Buchenwald) e házból vonult be munkaszolgálatra, 1944. június 2-án.” Alatta fénykép a kötet „főszereplőjéről”, vagyis a munkaszolgálatos lét híradójáról. Kissé szomorkás, de lehet, hogy csupán elgondolkozó vagy épp valamilyen felelősségét átélő arc, lefelé fordított tekintettel.
Bármelyikünk apja nézhetett volna így, bárhol. A magyar állam azonban mindazok nézését, arcberendezését, nyakkendő-bogjának állását és egyáltalán, a puszta létét, akik zsidónak születtek, determináltan ellenségesnek minősítette, majd ennek alapján törvényeket alkotott a jogfosztásuk részletesen kidolgozott lehetőségeiről. Ettől kezdve Link Richárd hiába nézett ugyanúgy, mint akárki más – az állam és erőszakszervei másképp néztek őrá. Ennek a „másként nézésnek” a következménye lett azután az, hogy Link életútja a negyvenes évek elejétől végzetesen rákanyarodott egy kényszerpályára, amelynek végén szükségképpen a megöletése állt. Igaz, olykor előfordult, hogy a munkaszolgálat az érintettek számára épphogy a szerencsés megmenekülést jelenthette, őt azonban a sorsnak ez a kivételező kegyessége elkerülte. Azt, hogy végül Buchenwaldba vitték és ott kellett meghalnia, csak hosszas nyomozómunka során tudta kideríteni a felesége 1947-ben. Részben egy egykori, Párizsba emigrált bajtárs, részben a Buchenwaldból hazaérkező és itt is maradó Hegedűs Géza író tudott információkat adni a tényről. Ez a momentum akkor hosszú időre lezárta a házaspár közötti levelezés történetét, s a levelek bekerültek a családanya személyes emlékezetének karanténjába.
Szász Anna édesanyja 1973-ban (a 44-es eseményektől nyilván nem teljesen függetlenül) öngyilkos lett, Anna pedig, mint írja, az általa őrzött, összes papírt válogatás nélkül belerakta egy reklámszatyorba, majd gondosan elsüllyesztette egy fiókban. A leveleket így egy időre a többszörös gyász védekező felejtésének karanténja vette zár alá. Emellett a Kádár-rendszerben ha nem is volt tilos, de semmiképp sem volt preferált tevékenység a magyar zsidó áldozatok emlékezetének feltűnő ápolása. A rendszerváltás után viszont azonnal megindult egy sajátos emlékezethullám, amelynek Szász Anna több írásával és egy önálló kötetével is (Aki zsidónak vallotta magát, Argumentum, 2005) aktív résztvevőjévé vált. Majd egyszer csak ismét előkerült a levélcsomag, amelynek feldolgozását egy ideig az indiszkréció rossz érzése is lassította. Az embernek nem könnyű a szülei levelezését a munkája tárgyának tekinteni. 2012-ben döntő lökést jelentett, hogy Bad Arolsenben nyílt egy nemzetközi keresőszolgálat, amelyben az összes koncentrációs táborban keletkezett iratot őrzik. Link Richárd életútja utolsó szakaszának feltárásába itt kapcsolódott be a következő generáció, az unokáké: Anna a lánya segítségével, az ő német tudása révén tudta kiegészíteni az addigi információkat. Innen tudhatta meg, hogy mi történt az apjával 1945 januárjában, a flössbergi altáborban, ahol egy sík területre vezényelték őket, és ahol nekik maguknak kellett felépíteniük a tábort. A pusztaságon éjjelente azokba a gödörkezdeményekbe bújva aludhattak, amelyeket nappal a barakkok alapjaiként sikerült megásniuk. „Összebújtunk, a testünkkel melegítettük egymást. Közben havazott, fújt a szél. A legborzasztóbb az volt, amikor jégeső esett” – fordította le a lánya a helyzetre utaló sorokat a számára, egy túlélő deportált visszaemlékezéséből.
Ha végigolvassuk a mindezekből összeállt könyvet, abban talán mégis az a legfontosabb, hogy a képben mennyire nem pusztán a munkaszolgálatos lét jellemzőit látjuk viszont. Igaz, a levélíró egészen a negyvenkettes év elejéig gondosan ügyelt rá, hogy ne terhelje családját a személyes kínlódásaival, a nyilvánvalóan abszurd körülmények okozta belső szenvedéseivel, ezért a híradásai jó ideig valóban inkább általánosságban rajzolják fel a munkaszolgálat képét.
„Elég kemény munka, de hál’ Istennek elég jól bírom.”
„Lehet esetleg majd fürdeni privát helyen”.
„Kezdeti súrlódásoktól eltekintve bámulatos, hogy 20-25- individualista életet élő ember ½ négyzetméternyi helyen hogy össze tud szorulni anélkül, hogy egymást zavarná. Aludni p.o. csak háton alszunk, hogy forgolódással egymást ne zavarjuk.”
Tehát minél kevesebb személyes vonatkozás, az is lehetőleg az optimizmus, a próbatételeket bíztatóan kiállni képes ember hangján. S ha lehet, humorral is. Kisebb megingások (enyhe meghűlés, hamar gyógyuló sebek) persze előfordulnak, de a levélíró alapvetően tudja tartani magát a legfontosabb döntéséhez: nem engedni eluralkodni magán az áldozati helyzetből adódó gyengeségeket és mindent a próbatételeknek kijáró figyelemmel és fegyelemmel megoldani. 1941 végétől azonban, a reményekkel ellentétben, érezhetően durvult a helyzet. A leveleket nemcsak cenzúrázták, hanem gyakran egy-két mondatos egyenformulákra is korlátozták: „Ezen a levelezőlapon mást nem szabad közölni. Egészséges vagyok és jól érzem magam. (Hét nyelven.)” A tartózkodási helyet tilos volt megjelölni és csomagokat sem fogadhattak. A tények már önmagukban is elkezdték szétfeszíteni a leírások szikár kereteit.
1942 februárjában az egyik levélben ezt olvashatjuk: „fontosabb a lelki tartalék, amivel hál Istennek bőven rendelkezem”. Ám itt már az eddig nemigen emlegetett „lelki tartalék” fogalmának kiemelése is jelzi: lassan ez lesz az egyetlen, tényleges muníciója. Ez pedig kevés a túléléshez. Csupán ahhoz bizonyulhat elegendőnek, hogy megtartsa az emberi méltóságát a folyamatban, amelyben már a húszas évek numerus claususától kezdve dolgoztak a kiszorításán. És amelynek több mint négy éven át tartó szakaszában emberalatti viszonyok között kellett emberfeletti erőfeszítésekkel szolgálnia egy országot, amely őt ugyan besorozta és dolgoztatta, de eközben nem tekintette a saját, kiképzésre és normális ellátmányra méltó katonájának.
Ezért is nehéz úgy olvasni ezt a könyvet, hogy az ember ne akarja közben legalább néhány hónapra elküldeni ugyanerre az útra az összes, jobboldali és Horthy-revivaltől kábult politikust és a belőlük élő kurzustörténészeket. Akik kitartóan „nem értik”, mitől volt gyilkos jellegű a magyar állam viselkedése, már a németek bevonulása előtt.
Ők természetesen ettől és a hasonló könyvektől sem fogják ezt soha megérteni, mert amit művelnek, annak nincs sok köze általában a megértéshez. Így ez a könyv nem is nekik szól, hanem kizárólag azoknak, akik képesek az empátiára. Képesek arra, hogy átéljék mások helyzetét, és hogy az átélésükkel egyúttal el is kísérjenek embereket a maguk gyötrelmes, olykor mégis akár humorral élhetővé varázsolt útján. Mást amúgy sem igen tehetünk, mint hogy együttérzéssel kísérjük egymást.
* A Galamus olvasói emlékezhetnek Szász Anna jegyzeteire, amelyek hosszú időn át megjelentek a lapban, amíg létezett az olvasói rovat.
** Szász Anna Botlatókő című kötete boltokban nem kapható, csupán a Zsidó Múzeumban és a CEU könyvtárában van belőle egy-egy példány. Emellett pdf formában elolvasható itt: http://sza33.blogspot.hu/2014/12/elso-bejegyzes.html. A Siba László tervezte könyvet a Sík kiadó adta ki, 2014-ben.)
Lévai Júlia
Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal
