Magánnyugdíjpénztárak: egy lélegzetelállító húzásról
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2010. december 18. szombat, 05:26
A nyugdíjpénztárválasztás szabadságának becézett államosítási folyamat egyik zárólépéseként hétfőn elfogadta a Parlament azt a törvényjavaslatot, amely állítólag a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe történő visszalépés biztonságos és átlátható megvalósítása érdekében született.
A jogalkotási futószalag e legújabb terméke mindenekelőtt a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alapról szól (az Alap fogja kezelni a visszalépő pénztártagok „portfolióját képező eszközöket”), és mintegy kiegészítésképen, a záró rendelkezések közé illesztve módosítgatja a pénztártagokra vonatkozó különböző jogszabályokat azért, hogy zavartalanul gördülhessen át a pénztárak vagyona a hosszú nevű alapba.
Többek közt a magánnyugdíjról és a magánnyugdíj-pénztárakról szóló (1997. évi LXXXII. ) törvény egyes rendelkezéseim farigcsálnak, s az „amit” és az „ahogyan” szabályozása alapján nem nehéz érzékelni, hogy kik a „fekete bárányok”, és kik azok, akik a nyájba visszatérve az „új gazda” szemefényei. Feltűnhet ugyanis, hogy a pénztárakból a társadalombiztosítási rendszerbe visszalépők esetében inkább csak a követelések érvényesítéséről és teljesítéséről olvashatók rendelkezések, és a maradók azok, akiknek nehezített procedúrán kell átmenniük, ha folytatni akarnak egy meglévő jogviszonyt, egyéb retorziók elviselése mellett. (Nevezetesen: elveszítik szolgálati idejüket az állami nyugdíjrendszerben, mégpedig annak ellenére, hogy fizetési kötelezettségeik az állam irányában, más jogcímen, de változatlan mértékben fennmaradnak.)
Nézzük meg a „választás szabadságának” biztosításával felmerült számos anomália közül ezt a két dolgot: a nehezített eljárást a pénztárban maradás estén, illetve a szolgálati idő elvesztésének szankcióját – és persze a jogi „kivitelezést”, mert valamennyi a diszkrimináció nyilvánvaló példája. Nehéz elképzelni, hogy nem szúr szemet még egy megcsonkolt jogkörű – egyelőre nem tudni, hogy aktivizálódó vagy inkább az önfeladást választó – Alkotmánybíróságnak is. Mert azt kijelenthetjük, hogy ha az Alkotmánybíróság ilyen megoldásokat elnéz, akkor már mindegy, mi lesz a sorsa. Nem oszt, nem szoroz.
Azt mondja a 18. paragrafus, a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvényt módosítva: a „magánnyugdíjpénztári tagnak … tagsági jogviszonya fenntartásának szándékáról… ha törvény eltérően nem rendelkezik – személyazonosságának ellenőrzése céljából személyesen, a Nyugdíjbiztosítási Alap kezeléséért felelős nyugdíjbiztosítási szervnél (a továbbiakban: nyugdíjbiztosítási igazgatási szerv) kell nyilatkoznia”. 2011. január 31-éig kell ezt a nyilatkozatot megtennie (28. §), különben 2011. február 1-jével a tagsági viszony automatikusan megszűnik.
Logikusan merül fel a kérdés, hogy vajon miért egy fennálló jogviszony folytatása kíván meg külön aktust – nyilatkozatot –, és nem a megszüntetése, ahogy ez általában történni szokott. Miért ismerik kevésbé azok személyazonosságát, akik pénztártagok akarnak maradni, mint azokét, akik nem? Illetve, ha már annak kell nyilatkoznia, aki nem akar változtatni, miért nem könnyítik meg ennek a feltételeit? Mi indokolja a személyes megjelenést? Noha a közigazgatási eljárásokat szabályozó törvény (2004. CXL. sz. tv.) is úgy szól, hogy ha jogszabály eltérően nem rendelkezik, kérelmet a hatósághoz írásban vagy szóban lehet előterjeszteni, és a jogszabály azt is rögzíti, hogy „a kérelem személyes előterjesztése törvénnyel is csak akkor írható elő, ha személyes megjelenés hiányában az ügy eldöntéséhez szükséges tény, információ vagy adat nem szerezhető meg.” (34. § )
Egyetlen indok nem ismeretes azonban ebben a szituációban, amely megmagyarázná, mi teszi szükségessé a pénztártagsághoz ragaszkodó ügyfelek idejének, türelmének igénybevételét. Mi ad okot a hivatali munkaidő felesleges lekötésére, miért nem közölhető a tagság fenntartására irányuló szándék írásban, akár szigorúbb formai előírások mellett? ( Pl. teljes bizonyító erejű magánokirattal: saját kézzel írt és aláírt, vagy két tanúval hitelesítetten aláírt kérelemmel.) Ha egy teljesen felesleges procedúrának csupán az érintettek egy meghatározott körét teszik ki, az már többet sejtet, mint jogalkotói, kormányzati negligenciát. Az már a hátrányos megkülönböztetés alkotmányos elvébe ütközik, s csak súlyosítja a helyzetet, hogy törvényi előírás van rá.
A szolgálati idő megvonása nyugdíjhozzájárulás fizetése ellenére ezt a skandalumot fokozza az abszurditásig.
Long Walk to Freedom – flickr/fanz
A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló (1997. évi LXXXI. ) törvényt módosítva a most elfogadott jogszabály nemes egyszerűséggel állapítja meg, hogy az a személy (1), aki pénztártag akar maradni vagy ezután kíván belépni oda, nem szerez a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben további szolgálati időt, és az ezt követően szerzett keresete, jövedelme a társadalombiztosítási nyugellátások megállapítása során nem vehető figyelembe. (Csak az időskorúak járadékára válik jogosulttá.) (2) Ahhoz, hogy az eddig biztosítottnak tekintett munkavállalók közül a pénztártagságukat fenntartókat a szolgálati idő megszerzése szempontjából ki lehessen iktatni, olyan húzással kellett beavatkozni a társadalombiztosítási ellátások rendszerébe (3), amelytől eláll az ember lélegzete.
Eredetileg a törvény 27 százalék társadalombiztosítási járulék fizetésére kötelezte a munkáltatót (a foglalkoztatókat és a biztosított egyéni vállalkozókat ) a munkavállaló járulékalapot képező jövedelme után, amelyből a nyugdíjbiztosítási járulék 24 százalék volt. (4)
A most elfogadott törvény durva és inkoherens beavatkozással zavar bele ebbe a rendszerbe. Az idáig biztosítottnak számító munkavállalók meghatározott körét önkényesen kiszorítja az ellátási rendszerből, ha magánnyugdíjpénztári tagságukat fenntartják. Ám ezt nem úgy teszi, hogy megszünteti a társadalombiztosítási rendszernél fennálló fizetési kötelezettséget az ilyen munkavállalók után, tehát nem arról intézkedik, hogy az eddig fizetett társadalombiztosítási járulék összegéből a 24 százalékos nyugdíjjárulékot a magánnyugdíjpénztárak kapják, ha a munkavállaló nem az állami rendszert választja, annak tudatában is, hogy onnan ezzel kizárja magát. Nem, a jogalkotó nem ezt az utat választotta, hanem „kreatív” megoldással átkeresztelte a nyugdíjjárulékot nyugdíjhozzájárulássá, amit „a társadalmi szolidaritás elvének megfelelően, a rászorulókról való gondoskodás és a törvényben megállapított társadalombiztosítási ellátások fedezetének megteremtése érdekében” kötelesek megfizetni ezentúl a munkáltatók munkavállalóik után. (5)
A átkereszteléssel ugyan látszólag minden munkavállaló után nyugdíjhozzájárulást kell fizetni, ám ez az azonosság nem fedheti el azt a súlyosan diszkriminatív megkülönböztetést, hogy ugyanaz a befizetés az egyik munkavállaló estében szolgálati időt keletkeztet és az alapjául szolgáló jövedelem a társadalombiztosítási ellátás megállapításánál figyelembe vehető, míg a munkavállalók másik csoportjánál nem.
Ez, ebben a formában, a jogegyenlőség elvébe és követelményébe ütközik.
Érteni véljük a kormányzati szándékot, hogy a hárompilléres nyugdíjrendszerbe erőhatalommal való beavatkozáson esztétikai szempontból javítani igyekeztek, arcplasztikával kísérleteztek, a „választás szabadságáról” szóló narratíva ezt a célt szolgálta. De megállapíthatjuk, hogy a szike mély sebeket hagyott maga után, s a jogi megoldások csak rontottak a képen. A beteg újabb műtétre szorul, ha még egyáltalán menthető.
A világ szeme az Alkotmánybíróságon van. A beavatkozás pedig nemcsak a betegen segíthet.
(1) 35. § A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény 2. §-a a következő (6) bekezdéssel egészül ki:
„(6) Az a személy, aki
a) 2011. január 31-ét követően létesít magán-nyugdíjpénztári tagsági jogviszonyt, a jogviszony létesítésének időpontjától, de legkorábban 2011. december 1-jétől kezdődően,
b) 2011. január 31-éig kezdeményezi a magán-nyugdíjpénztári tagsági jogviszonyának fenntartását, 2011. december 1-jétől kezdődően a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben további szolgálati időt nem szerez, és az ezt követően szerzett keresete, jövedelme a társadalombiztosítási nyugellátások megállapítása során nem vehető figyelembe, azonban a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 32/B. §-ában meghatározott feltételek szerint az időskorúak járadékára jogosult.
(2) Az időskorúak járadékának havi összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 80-130 %-a egyéb feltételektől függően.
(3) az 1997. évi LXXX. sz. a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló törvény 19.§ (1) bekezdését módosítva.
(4) Társadalombiztosítási járulékfizetési kötelezettség biztosítási jogviszony alapján áll fenn. A társadalombiztosítási jogviszony olyan szerződéses jogviszony, amelyet törvény hoz létre, a törvény ereje pótolja a szerződés megkötését, a törvény tartalma a szerződés szövegét. A törvény határozza meg például a biztosítottak körét, törvény mondta ki, hogy a munkaviszony (most az egyszerűség kedvéért a legszélesebb értelemben használva ezt a fogalmat) kötelező jelleggel keletkeztette a társadalombiztosítási jogviszonyt, amelynek alapján a munkáltató és a dolgozó (ezeket a fogalmakat is a legszélesebb értelemben használva) járulékokat fizet az ellátások igénybevételéhez való jogosultság megszerzése érdekében. Vagyis a járulékfizetés ellenében ellátás jár a biztosítottnak. Hogy miként, azt is bonyolult szabályok rendezik, aminek részletezése szétfeszítené egy rövid írás kereteit, de annyit leszögezhetünk, hogy az ellátási rendszer középpontjában a biztosított áll.
(5) „19. § (1) A foglalkoztató és a biztosított egyéni vállalkozó által fizetendő egészségbiztosítási- és munkaerő-piaci járulék 3 százalék. Az egészségbiztosítási- és munkaerő-piaci járulékon belül a természetbeni egészségbiztosítási járulék 1,5 százalék, a pénzbeli egészségbiztosítási járulék 0,5 százalék, a munkaerő-piaci járulék 1 százalék. A társadalmi szolidaritás elvének megfelelően, a rászorulókról való gondoskodás és a törvényben megállapított társadalombiztosítási ellátások fedezetének megteremtése érdekében a foglalkoztató és a biztosított egyéni vállalkozó által fizetendő munkáltatói nyugdíj-hozzájárulás 24 százalék.”
