Szkítia, Jugria, Lappónia

                        A sorozat 25. része


„Lappország, bár szegény, nem olyan nyomorúságos, mint hiszik. Jártam dúsgazdag déli birodalmakban, ahol a cifra paloták lépcsőit seregestől lepik el a koldusok, ha korbáccsal el nem kergetik őket. Lappföldön nem szüretelnek szőlőt, nem aratnak búzát, még zabot se; az egész országban együttvéve se találsz egy mérő aranyat; de nem koldul senki és nem gyötörnek senkit, még aki a rénszarvast megüti, arra is azt mondják, hogy cudar ember.” Ezt Nagymedve, a lapp király mondja Pávaszemnek, Jégapó magyar fejedelem lányának abból az alkalomból, hogy miután a hercegkisasszony a Hold mint leendő férj iránt táplált ábrándjaiból föleszmélt, régi pajtása, a magyar király udvarában apródkodó lapp királyfi, Medvefia mátkája lett, s a fiatalok úgy döntöttek, Lappföldön fognak élni. A mese pedig Weöres Sándor 1941-ben írt Holdbéli csónakosa.

De mielőtt Pávaszem eljutott addig a fölismerésig, hogy „mikor valaki olyan nekem, mint a saját szívem, hogy nem is látom: azt hiszem, ez a szerelem”, hosszú utat tett meg, nemcsak lelkileg. Királyi kérői, a harcos katona görög, a dúsgazdag szerecsen, a bűbájkodó „szumir” és a hamisan mézesdalú kínai uralkodói elől óvatlanul apja régi ellenségének, a kelta királynőnek az udvarába menekült, aki csalárdul átadta a szerecsen királynak. Aztán a görög uralkodó tömlöcébe került, utána az üvegkígyón lovagló szumir fejedelem rabolta el, és cselédsorba fogta, mígnem a garabonciás Bolond Istók sámánkodása révén egy kőszekér röpítette a felhők közé, a majmok országába – ahol végre rátalált Medvefia, még időben kizökkentette reménytelen égi vágyódásából, s megakadályozta, hogy az éj és az álmodozás imádata máglyatűzként eméssze el. Aztán már csak a boldogság van hátra.

 
Holdbéli csónakos – a Nemzeti Színház előadása – sulinet.hu

Veszélyes vállalkozás volna „lefordítani” a mesejátékot, de annyi biztos, hogy a szerelmi szál és egy sajátos filozófiai játék mellett valamiféle nemzeti identitásjelzés is megjelenik benne: Medvefia segítői Bolond Istók, Paprika Jancsi és Vitéz László, azaz a magyar népmesék, illetve vásári komédia szereplői, és szabadító akcióik közben Szittyaországban, az „emberalakú élőfánál” találkoznak megtanácskozni a teendőket. Jégapó, a magyar fejedelem birodalma „a keleti ős-Magyarország”, székhelye Ukkonvár – Ukko a finn mitológia főistene, és Jégapó neve sem a délszaki narancsligeteket juttatja eszünkbe. A magyar királylány végül mégis a hófödte Lappországot választja otthonául, az igazán hozzá való ifjú pedig Medvefia királyfi, a kelták, kínaiak, görögök, sumerok és szerecsenek országa pedig hiába nagy kultúra, dúsgazdag vagy ékesszavú, emberségben nem versenyezhet a szegény, talán szűkösebben, de tisztességesebben élő északi baráttal. Lehetetlen azonban nem észrevenni, hogy a harmincas-negyvenes években már javában tomboló délibábos származáselméleteket megtestesítő királyi kérők sorában nincs ott se Attila, se más nomád fejedelem: hunoknak és törököknek nyomuk sincs a gonoszok vagy idegenek között. Sőt: Szittyaország a menedék, és ősi életfája a régi bölcsesség forrása. Ez a kettősség, a finnugor kötődés elfogadása a „szittya” tudati örökség kidobása nélkül, a kettő szerves egységgé ötvözése nem kizárólag az egyébként bármilyen eredetiségre, akár irodalmi különcségre mindenkor szívesen hajló Weöres Sándor sajátja – sok más magyar alkotó járt el hasonlóan. Az sem igaz, hogy a „finnugor-párt” meg a „török-párt” mindig kibékíthetetlen ellentétben állt volna egymással – pláne nem úgy, hogy az előbbi csupa tévedhetetlen nagy tudósból állt volna, az utóbbi viszont dilettánsok szánalmas gyülekezete lenne. Hogy miért tanítják mégis így? Mert a nyelvtudományi iskoláknak is megvannak a maguk saját mítoszai.

Azt már tudjuk, hogyan alakult ki és vonult végig a magyar évszázadokon a hun-történet, hogyan terjedt el egyre szélesebb körökben, vált a magyar mitológia részévé, ágyazódott be az identitástudatba, és épült be kiszakíthatatlanul a művészet jelképrendszerébe. A hun-történet azonban maga is csak egyik – bár meghatározó – összetevője annak a motívumegyüttesnek, amely a magyar közgondolkodásban erősíti a keleti származás tudatát, és ennek legrégibb elemei már jóval a hun-történet kialakítása előtt megvoltak. Kétségtelenül dolgoztak rajta korai krónikásaink is, de alapelemei mégis csak a honfoglalók magukkal hozott történeti tudatából alakultak ki: elvégre a magyarok tényleg keletről érkeztek a Kárpát-medencébe.

Az ide tartozó elemek többségét már emlegettük korábban, némelyiket épp csak, másokat részletesebben, így nem árthat, ha most már egymás mellé állítjuk őket. A 10. században Hászdáj Ibn Sáprút József kagánnak írt levelét végül a magyarok földjén át sikerült a kazár uralkodóhoz eljuttatni. Talán némi segítséget is kaptak ehhez a küldöttek, hiszen a magyarok – nemcsak ekkor – még rendszeresen küldtek követeket a keleti magyarokhoz: erről Bíborbanszületett Konsztantinosznak számoltak be a császárt sok egyébről is tájékoztató követek, Bulcsú és Tormás. A keleti származás nyomát őrzi Anonymus megjegyzése arról, hogy a régi Magyarországot Dentümogyer-nek hívták – bármire vonatkozott is ez a név, mert ez nem derül ki sajnos pontosan. Szintén Anonymus említi, hogy Taksony idejében több muszlim kereskedő költözött Bulárföldről (azaz a volgai bolgárok földjéről) Magyarországra. 1150-ben Abu Hamid al-Garnati arab utazó meglátogatta a magyarországi muszlimokat, és részletesen beszámolt mindenféle útiélményeiről, egy Jaqut nevű arab geográfus pedig Aleppóban találkozott 1220-ban olyan magyarországi muszlimokkal, akik volgai bolgár eredetűnek vallották magukat. Magyarország a muszlim kereskedők révén tehát mindenképpen közvetlen kapcsolatban állt Európa keleti határvidékével, ráadásul azzal a Volgai Bolgár Birodalommal, amelyben akkor még magyarok is éltek.

Tudtak a magyarok a „régi Magyarországról”, Magna Hungariáról a krónikákból is – ezekből értesült róla Béla király, s innen jöhetett az ötlet, hogy a borzongató hírű mongolok szándékainak kikémlelésére igen alkalmas lehetne egy keletre, az ottani testvérek fölkutatására küldött követség. Ezért indult útnak Ottó 1232-ben, később az ő tapasztalataira építve tervezte meg útját Julianus és három társa 1235-ben az alánok földjére, ahová egyébként a kor nyugati forrásai is helyezték a magyar őshazát. Jól tudjuk, Julianus végül nem délen, hanem a Volgánál talált magyarokat, s a szerzetes hazatérése után egy ideig még emlékeztek ezekre a Volga-menti magyarokra; valószínűleg ezért osztotta Szkítiát három részre Ákos mester, s ezért illesztette a két külön résszé szaporított Dentia és Mogoria mellé a Volga mentén elterülő Baskíriát. Később aztán Riccardus útijelentése, s ezzel együtt Julianus fölfedezése elsüllyedt a vatikáni irattárban, csak 1695-ben bányászta elő újra a jezsuita Cseles Márton. Megmaradt viszont a nagy 13. századi keletjárók, Plano Carpini és Rubruk nyomán az az azonosítás, amelyet Julianus vagy Riccardus soha nem tett meg: innentől kezdve Magna Hungaria nem a déli, alánokkal szomszédos régi hazát, hanem a Volga-vidéket jelentette, ahol Julianus magyarul beszélő töredékekre talált – erre már most figyeljünk, mert néhány száz év múlva fontos szerepe lesz abban, hogy a magyarokat nem kedvelő külföldi szerzők kárörvendjenek a magyarok nyomorúságos származásán.


Guillaume de Rubrouck útja (1253–55)

Voltak tehát saját, szemtanúi tapasztalatok Európa keleti régióiról, és a magyar történeti emlékezetben is ott volt még Dentümogyer, a keleti őshaza emléke, a krónikások mégis akkor vélték művüket hitelesnek és tudományosnak, ha a régi európai történetírói hagyományt követve inkább a megszokott sémát használták a magyarok eredetének bemutatására: nevezetesen azt, hogy a magyarok Szkítiából származnak. Az lett volna furcsa, ha nem így tesznek, hiszen Hérodotosz óta minden nomád nép őshazájának Szkítiát tették meg a görögök. Később nyugaton is előkelő pedigrének számított a szkíta eredet: Sevillai Isidorus (565–636) szerint a gótok elődei is ők voltak. Hódító Vilmos udvari papja a normannokat egyrészt a trójaiakra, másrészt a gótokon át Magógra vezette vissza, az angolszászok pedig a 12. században kitaláltak maguknak egy Partholon nevű őst, és őt szkítának, Magóg utódának tartották. Egy Brémai Ádám nevű szerző a 11. században a svédeket azonosította a szkítákkal, a regensburgi Honorius pedig a szkítákat, gótokat, gétákat, normannokat, bajorokat, longobárdokat, szászokat tekintette Magóg népeinek, azaz szkítáknak. Kezdetben a Hérodotosz által megjelölt terület nem volt nagy, később azonban a Szkítia-fogalom jócskán átalakult a 2. században élt Justinus munkájából készült kivonat, az Exordia Scythica révén. Csaknem minden szerző ezt használta. Aztán a folyamatos fogalomhasználat során még tovább bővült és változott a Szkítia-elképzelés: a 9–10. században már voltak olyan értelmezései is, amelyek szerint a Meótisztól Germániáig tartana. Lényegében egészen áttekinthetetlen kuszaság alakult ki a Szkítia-hagyományban, nem is nagyon próbálkoztak vele, hogy rendet vágjanak benne, úgyhogy végül a szkíta nem jelentett mást, csak annyit, hogy ’keleti nomád’.


Nyilazó szkíta harcosok – (i.e 4. sz) – Louvre – Wikipedia

Ennek megfelelően járt el Regino, a prümi kolostor apátja – vele korábban már megismerkedtünk: ő az, aki 908-ban befejezett Világkrónikájában, amelyben a Krisztus születésétől egészen a saját koráig tartó időszak történeti eseményeit kísérelte meg leírni, a 889. év történéseinél írt a magyarokról. Bemutatta a honfoglaló magyarok harcmodorát, csöppet sem hízelgően ecsetelte, hogyan isznak vért, esznek nyers húst és orvosság gyanánt ellenségszívet, és ő volt az is, aki az ismert forrásokban először helyezte a magyarok őshazáját Szkítiába. Ez az akciója olyan sikeres volt, hogy a magyar történetírás dogmájaként egészen a 18. századig megmaradt a Scythia ex qua Ungari egressi sunt tana – azaz hogy „Szkítia az, ahonnan a magyarok jöttek”. Regino munkájában hosszasan bemutatta Szkítia földjét és a szkítákat, persze a jól ismert toposzokat alkalmazva. A magyarokról nem volt különösebben jó véleménnyel, ez az imént említett megjegyzéséből is kitűnik, ezen kívül úgy jellemezte őket, hogy „semmilyen szánalom nem indítja meg őket, szívük sem hajlik semmiféle könyörületre. A hajukat egészen a bőrig levágják késsel. Minden idejüket lovaikon töltik, azokon szoktak utazni, tartózkodni, gondolkodni és beszélgetni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy igyekezettel tanítják lovagolni és nyilazni. Jellemük kevély, lázongó, hamis és szemtelen, hiszen az asszonyokat ugyanúgy vadságra szoktatják, mint a férfiakat. Mindenkor készek idegenek vagy földijeik elleni lázadásra, természetüknél fogva hallgatagok, hajlamosabbak a cselekvésre, mint a beszédre.”

Regino nem kedvelte hát sem a szkítákat, sem a magyarokat, ennek megfelelően a Reginót fő forrásként használó első magyar krónikás, az ősgeszta szerzője sem büszkélkedve, hanem egyszerű „tényként” származtatta a magyarokat Szkítiából. Anonymus azonban már más szemlélettel dolgozott, számára a keleti eredet nemcsak természetes, hanem dicsőséges is volt, éppen ezért sokkal inkább az okozott neki nehézséget, hogy két fő forrása, Regino és az ősgeszta ellenséges megjegyzéseit valahogyan megszelídítse. Becsülettel küzdött vele, hiszen a magyar nemesi családok őseit mégsem ábrázolhatta a nyugati hagyományban megszokott „vad barbár nomád” sémát követve, de tudós ember lévén nem is tekinthetett el az európai krónikák szkíta-képétől. Nézzük, mi lett ebből:

„Szkítia ugyanis, amelyet Dentümogyernek hívnak, hatalmas föld tőlünk keletre, s határai északtól egészen a Fekete-tengerig terjednek. Legszélén a Don nevű folyó található, kiterjedt mocsarakkal, ahol a cobolyok olyan nagy számban fordulnak elő, hogy nemcsak az előkelők és az egyszerű emberek, de még a gulyások, kanászok, juhászok is prémjével díszítik ruházatukat. [...] Keletről pedig Szkítia szomszédságában éltek Góg és Magóg népei, akiket Nagy Sándor rekesztett be oda. Szkítia földjének szélte és hossza messzire terjed, az ott lakókat közönségesen dentümogyernek hívják mind a mai napig, és soha egyetlen imperátor sem kerítette hatalmába őket. Szkítia népei igen ősiek, s mint említettük, keleten uralkodtak. Szkítia első királya Jáfet fia Magóg volt, népét Magóg királyról nevezték magyarnak. Ettől a királytól származott a nevezetes és hatalmas király, Attila, aki az Úr megtestesülésének 451. évében Szkítia földjéről erős haddal indult el. Pannónia földjére jött, és miután megfutamította a rómaiakat, birtokba vette az országot, királyi székhelyét a Duna menti Felhévíz felett alakította ki, amelyet ma magyarul Budavárnak hívunk, németül pedig Etzelburgnak. [...]

Hosszú idő elteltével az említett Magóg királytól származott Ügyek, Álmos fejedelem apja, akitől Magyarország királyai és hercegei eredetüket származtatták [...] A szkíták ugyanis, mint említettük, igen régi nép, akikről a rómaiak tetteit megörökítő történetírók így szólnak: a szkíta nép nagyon bölcs és szelíd volt, a földet nem művelték, és szinte soha nem vétkeztek egymás ellen. Nem voltak mesteremberek építette házaik, hanem csak nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet fogyasztottak, és bőségesen rendelkeztek fűszerekkel. Coboly és egyéb vadak prémjét viselték, arany, ezüst és gyöngy úgy fordult elő földjük folyóvizeiben, mint a kavics. Nem kívánták másét, hiszen hála sok állatuknak és elegendő élelmüknek, mindnyájan gazdagok voltak. Nem paráználkodtak, hanem kinek-kinek megvolt a maga asszonya. Később azonban az említett nép, belefásulván a háborúkba, oly kegyetlenné vált, amint erről néhány történetíró szól, hogy hirtelen haragjukban emberhúst ettek és emberek vérét itták. [...]

 
Szkítia (i.e. 100 körül) – Wikipédia

A szkíták említett népe a harcban kemény volt, lóháton gyors, fejükön sisakot viseltek, az íj és a nyíl használatában felülmúlták a világ minden népét, miként erről utódaikra pillantva meggyőződhettek. Amennyire távol esett a szkíta föld a forró égövtől, annyira kedvezett a (népek) szaporodásának. Kiterjedt volta ellenére mégsem volt képes az itt született népek sokaságát befogadni és táplálni. Ezért a hétmagyarnak nevezett hét fejedelmi személy a hely szűkétől szenvedvén azon gondolkozott, miként kerülhetne ki mielőbb ebből a helyzetből. Akkor tanácsot tartottak, és elhatározták, hogy elhagyják szülőföldjüket, maguknak új lakóterületet foglalnak, miként majd a következőkben el fogjuk mondani.”

Így vált hát Anonymus szerint a hosszasan bemutatott, tejjel-mézzel folyó, aranyban-ezüstben tobzódó vidéken élő, csupa tehetős és igen jámbor szkítából a sok háborúskodás miatti fásultság nyomán vad és kegyetlen, emberhússal táplálkozó horda. A sajnálatos átalakulás végeredményéről mindenesetre a Névtelen csak igen röviden tájékoztatott, nyilván el akarta kerülni, hogy a következő lépést is meg kelljen tennie a nyugati hagyomány követésében: hogy a szkíták vérszomjas népének tulajdonságait rá kelljen húznia a magyarokra is, mint Regino tette, aki a kortársi tapasztalatokat kíméletlenül összekapcsolta a szkítákról szóló hagyománnyal, amikor a magyarokról beszélt.

Figyelemreméltó az az igyekezet, amellyel Anonymus megpróbálta összesimítani a különböző kulturális tradíciókat. Egyrészt a tudós hagyományból átvett Szkítiát azonosítja a történeti tudatból átmentett Dentümogyerrel. Másrészt a Nagy Sándor által elrekesztett, vad és kíméletlen isteni büntetőalakulatot, Góg és Magóg Jelenések könyvében megismert népét kellett összebékítenie azzal a gondolattal, hogy Magóg Jáfet fia s egyben a magyarok őse volt – a Magóg és a magyar szavak naiv hasonlósági etimológián alapuló „azonosságát” a későbbi hagyomány szintén örömmel vitte tovább. Ráadásul a Névtelen jegyző ügyesen belefűzte a leszármazási történetbe a szintén isteni büntetőeszközként használt hun királyt: egy önmaga által is jelzett óriási ugrással megtette az Árpád-háziak közvetlen ősévé, s egyben a hunok kárpát-medencei „első honfoglalását” a tényleges magyar megtelepedés legitimációjává emelte. A bibliai származtatás is, a honfoglalás legitim voltának bebizonyítása is alapvető fontosságú volt a magyarok európai befogadása szempontjából: a középkorban az ősiség ugyanis jogforrás volt.

A szittya származás tudata – nem a hun-eredet ellenképeként, hanem annak háttereként – egészen a 19. századig fennmarad, és természetesen nem a ma általunk szkítáknak ismert iráni nomád népre vonatkozik, hanem pusztán annyit jelent, hogy a magyarok keletről jöttek és nomádok voltak. A 19. század második felében aztán, lesz még erről szó, a hasonlóságra alapuló, sok népet befogó, egyfajta keleti összetartozást sugalló felfogás a kor viszonyainak megfelelően csöndesen átmenti magát a turáni népek koncepciójába. A Góg és Magóg motívum azonban egy idő után eltűnt – csak Ady miatt hihetjük, hogy nem. Valójában már Anonymusnak gondot okozott beépítésük, mert arról nem beszél, hogyan lett az először keleti szomszédnak nevezett istencsapása sereg egyik vezére, Magóg hirtelen Jáfet fiaként Szkítia első királya – de a népetimológiákért lelkesedő Anonymus nehezen mondhatott le a Magóg ~ Magyar olyan szépen egybecsengő hasonlóságáról. Kézainál azonban hiányzik Góg és Magóg népe, Jáfet magyar-ősként illetékes fia pedig nem Magóg, hanem Nimród vagy Ménrót. A Góg és Magóg mint valóságos nép képzete kikopott szép lassan a nyugati irodalomból is, a 11. századtól egyre inkább átvitt értelemben használták, s az eretnekekre vonatkoztatták. Egy meglepő fölbukkanását érdemes még megemlíteni: a Budai krónika családjába tartozó Zsámboki-kódexben szereplő „Hét Magóg és Gok” a hétmagyarral keveredik, ráadásul valójában a gyászmagyarokat (gyászvitézeket) jelenti, azt a hét nyomorult harcost, akik egy legenda szerint nem haltak meg egy szászföldi csatában, és megcsonkítva küldték őket haza hírmondónak – itthon meg mindenüket elvesztették gyávaságuk miatt, s koldultak még az utódaik is egészen István király idejéig, aki végül könyörületből az esztergomi Szent Lázár kolostorba helyezte volna őket, innentől kezdve nevük Szent Lázár szegényei. A legenda valós elemekből építkezik – a csonkított hírnök küldése nem volt ritka, az elszegényedett öregkatonák is sokszor vándoroltak énekmondóként, Szent Lázár szegényeinek rendje pedig valójában létezett, és leprásokat ápolt – de magának a legendának már végképp semmi köze nincs se Góghoz, se Magóghoz.


Góg és Magóg – Royal Arcade, Melbourne, Ausztrália – Wikipedia

A nagyon elterjedt jáfetita származtatás mellett volt a magyaroknak másik bibliai eredeztetésük is: a nyugati forrásokban a 11. század elejéig előfordult, hogy agarénusoknak nevezték őket, a Bibliai Hágár nevéből – Hágár szolgáló volt, Sára küldte Ábrahámhoz, mikor már nem bízott benne, hogy gyermekük születik, így aztán Ábrahám elsőszülött fiának, Iszmáelnek, akitől az iszmaelitákat származtatták, Hágár az anyja, nem pedig Ábrahám törvényes felesége, Sára. A magyarok hagri, az ország Hagar neve sokkal tovább fennmaradt a héber forrásokban, s a 15. században általánossá vált. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Szent Pál a galatákhoz írt levelében Hágárt és fiának népét köti a régi törvényhez ragaszkodókhoz, Sárát és Izsákot pedig a lélek, s nem a test törvényét követő keresztényekhez. Ebben aztán sokan mások is követték a keresztény szerzők közül. Vannak, akik úgy vélik, hogy eredetileg a honfoglaló magyarokkal érkező, judaizmust követő kazár töredékek – mondjuk a kabarok – neve lett volna a hagarénus vagy agarénus. Ám ugyanilyen erővel vonatkozhatott volna a betelepedett muszlim kereskedőkre is ez az elnevezés, arról már nem is beszélve, hogy más magyarázatok szerint a kabarok éppen azért csatlakoztak a magyarokhoz, mert a zsidó hit fölvétele ellen lázadtak. Nem valószínű, hogy bármelyik magyarázat (a kabarok a judaizmust követték, illetve éppen hogy eszükben sem volt követni) helytálló, pláne nem kiterjesztve a teljes magyar törzsszövetségre. Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen a két név, a hungarus, hungri, illetve a hagri hasonlósága miatt ragadt rajta a magyarokon ez az elnevezés.

Mindettől teljesen független volt a keleti származás nagy vonulatán belül az a motívum, amely jó néhány évszázadon át élénken élt a magyar tudományosságban: a héber és a magyar nyelv rokonságának tana. Kezdetben nem volt ebben semmi különös, hiszen jól tudjuk, minden nyelv csak Noé fiaitól származhatott, ha már egyszer ők népesítették újra a földet. A hébert a Biblia másik két nyelvével, a göröggel és a latinnal együtt már az egyházatyák szent nyelvnek tekintették, a humanizmus idején Erasmus és Melanchton nyomán pedig tovább erősödött a kultusza. Általános volt az a vélekedés, hogy a héber első a három szent nyelv között, mert nem érintette a bábeli átok, romlatlanul megmaradt. Az ősi, tiszta, paradicsomi nyelv emléke a többi nyelvben is szétszóródott: minél fölismerhetőbben, minél erőteljesebben vannak jelen nyomai egy nyelvben, annál értékesebb az adott nyelv, hiszen annál közvetlenebbül képes közvetíteni az igét – ez utóbbi kitételnek az anyanyelviség egyre erősödő kultusza miatt is nagy szerepe volt.

Magyarországon azonban sajátos vonásai voltak ennek az európai szellemi iránynak. Legjelesebb tudósaink természetesen a magyart is a héberre vezették vissza, Sylvester Jánostól Szamosközi Istvánon át Bél Mátyásig. Az viszont sajátosan magyar jelenség, hogy ez a szemlélet még a 18. század végén is általános volt – akkor már túl vagyunk Jones előadásán az indoeurópai nyelvcsaládról – sőt a 19. század első felében is föl-fölbukkant. Szintén egyedi magyar vonás, hogy a héberrel való rokonítással mindenekelőtt a magyar nyelv egyediségét, rokontalanságát is hangsúlyozták: a héberrel kapcsolatban lenni elkerülhetetlen dogmatikai szükségszerűség volt, de csakis azzal rokonságban lenni elsőség, presztízs. Ebben a keretben válik érthetővé Komáromi Csipkés Györgynek az az 1655-ös kitétele, hogy a magyar természetesen a héberrel rokon, mégis lingua cardinalis, azaz ’főnyelv’, amely nem vezetető le más nyelvből. Az előzőekből következik, hogy a héber származtatás és a szkíta-hun rokonság között semmilyen ellentmondást nem láttak. Sőt: a nagy humanista mester, Melanchton nyomán elterjedt, hogy a héber chana ’tábort ver’ és a hun népnév összetartozik, ezzel a magyarok hun-szkíta származásának tana szépen összesimult a héber nyelvrokonítással.


Baranyai Decsi János – digilander.libero.it

Egyedi magyar sajátosság – nem is lehet más – a héber és a szintén jobbról balra haladó székely írás párhuzamba állítása. Erről többen is említést tettek, legkidolgozottabban Baranyai Decsi János (1560?–1601). Decsi saját kora legsokoldalúbbnak tartott humanistája volt: magyarországi tanulmányai után Wittenbergben és más európai városokban tanult, aztán 1593-tól a marosvásárhelyi református iskolában tanított, ennek volt rektora korai haláláig. Írt verseket, filozófiai és jogi művet, fordított latin szerzőket, és meg akarta írni a magyarok történelmét is, de előkészületeiből csak a Báthori Zsigmond uralkodásáról szóló rész maradt fenn töredékesen. 1598-ban lelkesen üdvözölte, hogy Telegdi János népszerűsítő füzetecskét állított össze a székely betűkről, az írás sajátosságairól, és hosszú előszót írt a tankönyv elé. Ebben három gondolat jelenik meg hangsúlyosan. A székely betűk Decsi szerint arról tanúskodnak, hogy a magyar nép igen régi, a kelet-ázsiai szkítáktól származik, s noha a görögök „dicsekedtek ugyan” saját írásukkal, és ennek föníciai származása miatt „nem átallják maguknak tulajdonítani a bölcselet és minden tudomány és régiség föltalálását”, de a székely betűk igazolják, hogy a szkíták náluk régebbiek, és hogy „ezek Isten népéhez sokkal közelebb állottak, és hogy a régi bölcsészet a héberektől az ázsiai népekhez és csak ezektől került végre a görögökhöz”. Ezek után hosszasan elidőzik a magyar és a héber hasonlóságainál: szerinte nemcsak „kiejtésünk, írásunk és szóhajtogatásunk módja közös a héberekével, hanem számtalan szavunk is van, melynek úgy a hébereknél, mint nálunk, majdnem azonos jelentése van”. Minderre pedig elsősorban azért volt szüksége, mert alátámasztotta az elméletét arról, hogy a magyar szintén Isten kiválasztott népe – ezzel magyarázható a gyarlóságok miatt kiszabott isteni büntetés, azaz a török garázdálkodása és hatalombitorlása az országban.

Decsi természetesen nem volt egyedül azzal, hogy a magyart tartotta Isten új kiválasztott népének. Láttuk, erről írt már verset Farkas András, s később is divatos nézet maradt. Szenci Molnár Albert (1574–1634) latin-magyar szótárának előszavában írta 1604-ben, hogy a „magyar népet a jóságos nagy Isten ugyanúgy, mint hajdan Izráel népét, a Vörös-tengeren át mozdította ki a szkíta pusztaságból és a Maiótis ingoványain keresztül – egy szarvas útmutatásával! – csodálatos módon vezérelte, és Európának erre a leggyönyörűségesebb részére helyezte.” Zrínyi szerint is úgy hozta ki Isten a magyarokat Szkítiából, mint Egyiptomból a zsidókat.

Szkítiának tehát igen stabil volt a helyzete a magyar őstörténeti gondolkodásban, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna vetélytársa. Ez a rivális Jugria volt, a hideg és borzalmas, barbár népek lakta északi vidék – amely egy orosz írnok leleményeként született a 15. században, a pápa tekintélye révén vált ismertté, egészen a 17. század végéig tudományos nézetként tartotta magát, és sokszor még ma is ünneplik mint a magyar–obi-ugor nyelvrokonság korai fölfedezését. Haladjunk sorban.

Az oroszok a 11. században kezdtek élénken érdeklődni az Urál európai oldalán fekvő, Jugra nevű terület iránt: nem néprajzi tudásszomj, hanem az onnan származó prém miatt. A 15. században váltak az ott élő vogulok és osztjákok az oroszok adófizetőivé, a moszkvai fejedelem pedig fölvette a „Jugria fejedelme” címet. Ekkortájt történhetett, hogy valamelyik orosz írástudónak föltűnt, mennyire hasonlít a jugri, Jugria lakóinak neve az ugrira, azaz Magyarország lakóinak orosz nevére. Ezen az alapon összekapcsolta hát a kettőt – aligha lehetett olyan képzett nyelvész, hogy ehhez az azonosításhoz bármi köze lett volna a két nyelv rokonságának. Orosz segítséget is igénybe véve készült a Muranón térképészműhelyt fenntartó bencés Fra Mauro világtérképe 1459-ben, ezen a szerzetes Oroszország részeként tüntette föl Permia tartományt, s nem messze tőle Jogoristant, azaz „Jogorföldet”.


Fra Mauro világtérképe (dél-északi irányú) – Wikipedia

Szintén a 15. században járt egy veronai szerzetes Szkítiában, a Don folyó vidékén, s ott a magyarokkal azonos nyelvet beszélő népet talált – erről Enea Silvio (Aeneas Sylvius) Piccolomini, azaz II. Piusz pápa (1458–1464) írt 1458-ban Cosmographia című munkájában, amelyet 1503-ban adtak ki. Nem beszél ugyan semmiféle Jugriáról, de azon mintha kifejezetten örvendezne, hogy megtalálták a magyarok barbár őseit, s így aztán bizonyossá vált, hogy a hun származásukkal kérkedő magyarok bizony tévednek saját őseiket illetően. Thuróczy és Bonfini, bármilyen óvatosan – elvégre mégis a Szentatya kijelentéséről volt szó –, vissza is utasította ezt a nézetet. Az olasz történetíró még arról is hírt ad, hogy amikor Mátyás egy szarmata kereskedőtől értesült arról, hogy egy veronai polgár a Don forrásánál magyarokra bukkant, elhatározta, hogy követeket küld hozzájuk, és megpróbálja Magyarországra telepíteni őket. Határozottan a jugorok és magyarok azonosságáról beszélt viszont Piccolomini honfitársa, a humanista Giulio Pomponio Leto (1425–1489) egyik előadásában, amikor beszámolt szkítiai útjáról: szerinte a Duna mellett és a Jeges-tenger mellett élő „ugrik” ugyanaz a nép.

Miközben tehát Mátyás mindent megtett, hogy második Attila váljon belőle, krónikásai pedig a magyarok őseiként dicsőítették a hunokat, némely itáliai kortársai megpróbálták a magyarokat megfosztani a hun-eredettől. A lengyel udvar örömmel csatlakozott ehhez a mozgalomhoz. Filippo Buonaccorsi (Callimachus Experiens), aki Mátyást ugyan Attilához hasonlította, de nem kifejezetten nagyrabecsülése jeléül tette, a lengyel király diplomatája volt. Valamivel később szintén egy lengyel tudós, Matthias de Miechow (1457–1523) kapcsolta össze végleg a magyarokat a jugorokkal. 1517-ben Chronica Polonorum című munkájában írta, hogy a „juhrik” a szkítiai Juhra-tartományról kapták a nevüket, s később vándoroltak el a Kárpát-medencébe: a Juhrában élők és a magyarok nyelve ugyanaz, mindkettő „éles hangzású”. Nem rokonságról beszél tehát, hanem azonosságról: nála a keleti, Jugriabeli juhrik a magyarok ősei. És ez a származás, mi tagadás, nem valami fényes. A leírás szerint Jugriában kegyetlen hideg van, az emberek esztelen vadak módjára élnek: lombsátrakban húzzák meg magukat az erdőben, azt eszik, amit találnak, vadhússal táplálkoznak, kenyerük nincs, hiszen a földművelést nem ismerik, s mivel pénzük sincs, prémben fizetik az adót az oroszoknak. Miechow munkája igen olvasottá vált, különösen miután 1518-ban németre is lefordították, s innentől kezdve gyorsan terjedt az új tan Jugriáról.


Jogoristan Fra Mauro világtérképén – Wikipedia

Közben a gazdasági érdekek is ráirányították a figyelmet a kietlen északi tájra. Itáliában élénkülő érdeklődés mutatkozott az Urálon átvezető északi átjáró meglelése iránt, így aztán egyre érdekesebbé váltak az ott lakó népek is. Paolo Giovio (1483–1552), ismét orosz források alapján, 1525-ben jegyezte le, milyen keserves eljutni az Obhoz, ahol a jugrik élnek – nála a vogulokra és az osztjákokra vonatkozik a név –, s ott élni sem valami vidám. Ebben a leírásban jelenik meg először a lappok siralmas életkörülményeinek motívuma is. Ez aztán a portugál humanista filozófusnál, Damião de Góisnél (1502–1574) teljesedett ki 1540-es tudósításában: a lappok, szegények, nyomorúságos életet élnek, kis csónakokkal hordanak szomszédaikhoz levegőn szárított halat és állatbőröket, hogy gabonát vagy pénzt kapjanak érte, nem tudnak semmilyen nyelvet, csak a sajátjukat, ezért aztán mutogatással zajlik ez a szegényes cserekereskedelem. A sanyarú élet, a hideg, a sötétség, a bálványimádás és barbárság emlegetése aztán a magyarokkal összekapcsolt Jugriáról szóló toposznak is szerves részévé vált. Bárhová helyezték is a szerzők Jugriát magát – Sebastian Franck (1499–1543) 1534-ben a Donhoz tette a magyar őshazát, Sebastian Münster (1488–1552) is, mások az Északi-tengerhez –, a terméketlen föld, a sötétség, a kellemetlen nyelv emlegetése megmarad. Az osztrák diplomata, Siegmund Freiherr von Herberstein (1486–1566), aki a 16. század első harmadában kétszer is járt Moszkvában, és nagy kedvvel írta le az oroszok történetét és szokásait, országuk földrajzát, nagy erőfeszítéseket tett, hogy valahogy összekösse a „juharik” és a magyarok történetét. Elmondja, hogy a magyarok Attila vezényletével meghódították fél Európát, később viszont az oroszok meghódították a juharikat, mire azok a Meótiszhoz vonultak, onnan pedig Pannóniába – még azt is elfogadja, hogy a szóbeszéd szerint a juharik és a magyarok azonos nyelvet beszélnek, de azért hozzáfűzi, hogy ő maga ezt nem tudta ellenőrizni, bár van szolgája, aki tud magyarul. Más szerzők azonban – nyilván nekik nem volt még ennyi magyar kötődésük sem – kételkedés nélkül terjesztik, hogy a magyarok őshazája Jugria volt az Urál vidékén. Külföldön általánossá vált ez a nézet.

A hazai tudományosságban is kötelező ismeretként kezelték, bár fogadtatása nem volt olyan sima, mint nyugaton. Szamosközy István a 16–17. század fordulóján még elvetette a Jugria-tant, Otrokocsi Fóris Ferenc a magyarok eredetéről írt munkájában kifogásolta ugyan, hogy Jugria nem lehetett egyszerre északon is meg a Donnál is, de inkább elfogadta az új elméletet, mint sem. A 17. század magyar történeti munkáiban aztán úgy illesztették be Jugriát a magyar őstörténetbe, hogy megtartották mellette a hunokat is. Szintén ez jellemzi a 18. század első felét, bár voltak, akiket a nemzeti lelkesedés szembefordított Jugria tanával: Répszeli László, a jezsuita költő például dühösen rohant ki azok ellen, akik a magyarokat Jugriából származtatták, a Moszkvának alávetett szolganép földjéről – hasonlóan többek között a piarista Fiala (vagy Viola) Jakabhoz, aki Szeged szkíta alapításáról vélhetően valamikor az 1720-as években írt költeményében tette ugyanezt. A történeti munkák azonban már továbbviszik a Jugria-hagyományt. Hiába fedezte föl Cseles Márton Rómában a Riccardus-jelentés kéziratát már a 17. század végén, hiába másolták és ismerték meg többen is, jelentőségét csak az útibeszámoló második fölfedezője, a piarista Dezsericzky Ince ismerte föl 1745-ben. Csak ő vette észre, hogy Julianus nem északra, hanem keletre indult, s hogy Magna Hungaria, ahová a 13. századi szerzetesek indultak, éppen ezért nem lehet azonos Jugriával. Dezsericzky végre ki is adta a Julianusék útjáról szóló ismertetést, és egyben tételesen megcáfolta a Jugria-tan minden érvét – innentől kezdve Jugria eltűnik a magyar őstörténeti térképről, Pray György már azt sem érti, egyáltalán hogyan föltételezhettek elődei ilyesmit. Ráadásul megismerik Deguignes sokat idézett munkáját a hunok ázsiai származásáról, s minthogy a jelentős új forrásokkal dolgozó francia sinológus a magyarokat egyértelműen a hunok utódainak tekintette, ez újra megerősítette a hun-vonalat. Ennek ellenére külföldön egy ideig még elő-előkerül a magyarok „jugriai” származása, de már egészen átformálva: a magyarok Jugriából származnak ugyan, de ennek az ujgurok a lakói. Abel-Rémusat azt fejtegette 1820-ban, hogy az Hongrois név a Hun-ogour, azaz hun-ujgur összetételből állt elő.


Körösi Csoma Sándor – Schöfft Ágoston litográfiája – Wikipédia

Éppen a jugor-ujgur rokonság hite indította útnak minden idők leghíresebbé vált magyar őshaza-keresőjét, Kőrösi Csoma Sándort (1784–1842). Világhírét lényegében annak köszönheti, hogy nem sikerült elérnie eredeti célját: nem találta meg a keleti magyarok földjét, Jugriát, mert maláriát kapott, s már nem volt ideje megkeresni azt a területet, amelyet az ősi magyar földnek hitt – magyarokat ott nem talált volna egyébként sem, csak török nyelvű ujgurokat. Talán valamelyest vigasztalhatta volna, ha tudja, az egész világ őt fogja viszont ünnepelni a tibetisztika megalapítójaként. Kőrösi Csoma Jókai Bálványosvárának közelében, a kovásznai Csomakőrösön született, és a kisnemesi családból származó, de igen szegény fiú már a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban arról álmodozott, hogy fölkeresi ősei hazáját. Álmai megvalósításához azonban nem ábrándokba burkolózva, hanem nagyon kemény munkával kezdett hozzá: miután magyar iskoláit befejezte, Göttingenbe, a kor egyik legjobb egyetemére ment, és 1816–1818 között angol ösztöndíjjal tanult orientalisztikát. Hazatérése után fölkészült útjára, és 1819 novemberében elindult, alapos orientalisztikai képzettséggel és kiterjedt nyelvtudással fölvértezve. Kisebb-nagyobb kitérők után Konstantinápolyon, Alexandrián, Cipruson, Bejrúton, Bagdadon át érkezett Teheránba, ott fölvette a Szkander bég nevet, és iratait is hátrahagyta, hogy ne kockáztassa útja biztonságát. Végül hosszú, tekervényes kerülőkkel, kalandokkal, veszteglésekkel tarkított utazás után 1823-ban jutott el Kasmír határára. Ott találkozott William Moorcroft angol kormánymegbízottal, az ő rábeszélésére kezdett a tibeti nyelvvel és kultúrával foglalkozni.

Maradt hát Tibetben. Több lámakolostorban élt 1831-ig, több ezer kötet elolvasása után készítette el a tibeti történelem és kultúra bemutatását s egy alapos szójegyzéket, később buddhista terminológiai szótárt, számos értekezést írt, tibeti szótárt és nyelvtant állított össze – s vált ezzel a világ első, mindenhol ismert tibetistájává. Még Tibetben olvasott Shambala csodás országáról, amely „a bölcseség tárháza”, s amely a jugarok, azaz ujgurok országában lett volna – ide szeretett volna eljutni, mert úgy vélte, hogy „a mi eleink ezen vidékekről szállottak le mint kultusznemzetek a Krisztus előtt több századokkal”. De egyelőre mégsem az ujgurok ősmagyarnak képzelt földjére indult, hanem Kalkuttába. 1831-től az Asiatic Society székházában élt egy cellácskában, s leginkább a tibeti-angol szótár, illetve nyelvtan nyomdai előkészítésével foglalatoskodott, és a könyvtárt rendezte. 1835-től két éven át Észak-Bengálban élt, tanulmányozta a bengálit, szanszkritot, és rendületlenül kutatta a magyar őshazát. Ezt többek között éppen az akkoriban már egyre több nyelvész, író, történész által elfogadott „finn rokonság” megcáfolása kedvéért tartotta fontosnak: kifejezetten küldetésének tekintette, hogy bebizonyítsa, „ellentétben a finn-magyar elmélet mellett kardoskodók megnyilatkozásaival, a magyar nép igenis Attila népe”. Bengál után ismét évekig Kalkuttában remetéskedett, végül 1842-ben indult Lhászába, ekkor kapott maláriát a Mahananda folyó mocsaraiban. Dardzsilingbe már súlyos betegen érkezett, és pár hét múlva ott halt meg – sírja buddhista zarándokhely.

 
A phugtali (Zangszkár) kolostor Nyugat-Tibetben napjainkban – Wikipedia

Csoma nem egyedül szövögette ifjúkori álmait, hanem két diáktársával – annak a levélnek a hatására, amelyet az enyedi kollégiumban másolatban terjesztettek egymás közt a tanulók. A levelet csaknem egy évszázaddal korábban írta a rejtélyes Turkolly Sámuel (1690 k.–1725 u.), akiről alig valamit tudunk: Sárospatakra járt, majd résztvett a Rákóczi-fölkelésben, ennek bukása után, mint sokan mások, orosz katonai szolgálatba lépett. Így jutott el Moldvába, a Kaukázusba, a Volga-vidékre, s mivel jól megtanult oroszul, magas posztra került: azt a bizonyos levelet, amely a siheder Csoma fantáziáját is megragadta, „fő hadi ügyész” titulussal kiegészítve írta alá. A nevezetes írást 1724. április 2-án készítette „Asztrakámban, a Csospium Tenger mellet”, ahonnan még látta az Ararátot, és Farkas Mátéval, egy tatár fogságból szabadult férfival küldte haza. Elmeséli benne, hogy Péterburgban „találta a Felséges Muszka Császárt”, majd annak flottájával a Volgán át érkeztek a Kaszpi-tengerhez, a rettentő szélviharok miatt kétszer is hajótörést szenvedett, de megmenekült, majd a Kaukázushoz értek – mindez 1722-ben történt, amikor Nagy Péter Perzsia ellen vonult. Elmondja még Farkas Máté rabságának viszontagságos történetét, mentegetőzik, hogy nem tud sokat írni, mert hamarosan hajóra kell szállnia, s ezt követi a nagy izgalmakat kiváltó leírás:

„Mivel az Historicusok írják hogy a Magyarok Hunnusok Scithiábol jottenek Europaban, én ezen országban tudakoztam, hol laktanak azon Magyarok lako hellyekre rá akadtam, Lakások vol a Volga Vize mellet, igen fövenyes és erdötlen hellyen; Mind azon által szép házakban laktanak, mivel mais a földben kályha darabok találtatnak, a kiböl nallunk uj keresztyén korsot tsinálnak, a téglák pedig igen szélesek és szépek: mellyböl meg esmerhetni, hogy derek házakban laktanak. A Magyarok királlya pedig lakot Kuma nevü folyo viz mellet, kinek Palotái jollehet rongyosok, de mais fen allanak, és azon falu hellyet, itt valo Pogány nyelven hivják Magyarnak. Magyar nyelven pedig sehol sem beszélnek, sem Magyar faluk sohult nintsenek. Amint pedig a Magyar Kalendariom írja, hogy négy száz negyven ött esztendöben viszsza tértek Scithiában azon Magyarok le telepedtenek a Chrimi Tatarok között, mostis Chrimben a Tatár Cham protectioja alatt hét falukban voltamis ollyan ország pedig, az hol Magyarul beszélnenek több nintsen a mi Magyar országunknál.”

Tulajdonképpen az lehetne a talányos, miért indultak útnak többen dél felé Turkolly leírása alapján, mikor világosan megmondja: a magyarok a Volga mellett laktak – ma már tudjuk, ott szép számmal vannak nyomai a volgai magyaroknak településnevekben is. A Kuma valóban a Kaukázusnál folyik, de lehet elírás a Káma helyett, különösen, ha a szerző mindkét folyónevet ismerte – elvégre más földrajzi nevek megadásában sem pontosabb. Ráadásul az idézetteket a csuvasok és mordvinok, tehát egyértelműen a Volga-vidék népei szokásainak leírásával folytatja („Ezen az országon sok Balvány imado Nemzetségek vadnak. Csuvas és Modra nevü Nemzetek...”) Hogyan lett ebből Kaukázus?

A felületes olvasót megtéveszthette, hogy Turkolly a Kaukázus vidékén írta levelét, s talán nem figyeltek rá, hogy régebben szerzett ismereteit sorolja föl, ráadásul délen valóban van Kuma folyó, nyolcszáz kilométert kanyarog az Észak-Kaukázustól a Kaszpi-tengerig. Mégsem ennyire egyszerű a megoldás. Tudjuk, ez az a terület, ahol mai tudásunk szerint is éltek valamikor magyar törzsek, és ez az a terület, ahol Julianus először kutatta a magyarokat. Ez még önmagában semmit nem jelentene Turkolly tudósítására nézve, azonban egyik tiszttársa, Johann-Gustav Gärber 1728-ban beszámolt arról, hogy „... ott, ahol a Kuma egyesül a Bujvola folyóval, szép földek és erdőségek terülnek el, továbbá régi helységek és falvak maradványai láthatók. Itt egy nagy városnak romjait is megtalálhatja az ember. Szép kőházakat és bolthajtásokat. Ezekből, valamint a romok alatt heverő, nagyrészt művészien faragott kövekből bizonyosan arra a következtetésre juthatunk, hogy ennek valaha terjedelmes és híres városnak kellett lennie. Még a mai napig is Madzsarnak nevezik... Gyanítható, hogy erről a vidékről származtak a magyar királyság alapítói...” És az már bizony kérdés, ha nem Turkollytól, akkor honnan vehette volna Gärber, hogy a magyarok innen származnának?


Samuel Gottlieb Gmelin könyve – Wikimedia

Meglepő, de bizony vehette akár máshonnan is. Ismerhette a helyi hagyományból, hiszen orosz évkönyvek is, arab utazók leírásai is emlegetnek itt egy Madzsar nevű várost, európai forrásokban pedig a 16. századtól tudjuk adatolni: egy lengyel diplomata, Andrzej Taranowski számolt be róla 1569-ben, hogy a tatár kántól hazafelé menet az egyik este „a magyar sírhalmok közelében” vertek tábort, ahol „sok téglafal található, a pogány magyarok templomainak romjai”. A várost a véreskezű Timur Lenk csapatai pusztították el 1395-ben, de 1772-ben még Samuel Gottlieb Gmelin (1744–1774) elég jól tudta rekonstruálni, hogy az egykori város szoros építészeti kapcsolatokat mutatott a belső-ázsiai muszlim városokkal – később a helyiek nemcsak a színes csempéket, hanem a köveket is széthordták mindenféle építkezésekhez. Taranowski nem egyetlen települést említ: tizennégy napig keltek át a magyar mezőknek nevezett pusztaságon, és a helyiektől értesült arról is, hogy a hagyomány szerint erről a helyről jöttek a mai magyarok.


Orlay János – Wikipédia

Akár félreértésre alapult, akár nem, Turkolly szenzációs fölfedezése lázba hozta az itthoniakat. Láttuk, az enyedi diákok lelkesen másolgatták a levelet, de mások képzeletét sem hagyta nyugodni. 1791-ben utazott Szentpétervárra Orlay János  (1771–1829), hogy orvosi tanulmányokat folytasson, s miután Bécsben is csiszolgatta tudását, udvari sebész, majd a cár háziorvosának helyettese lett. Többször is útra kelt, s minden alkalommal „a magyarság nyomait” kutatta: járt Lappföldön, Finnországban, a Kaukázusban és az Urálnál is. Egyik, nem maga miatt hírhedtté vált útján vele tartott Nagylaki Jaksics Gergely, az utóbbira hivatkozva közölte 1925-ben Perecsényi László a Felső Magyar Országi Minerva című lapban, hogy Jaksics nemcsak megtalálta a kaukázusi magyarok utódait, de kellemesen el is társalgott velük magyarul. Hogy valóban közölt-e valaha ilyet Jaksics, vagy Perecsényi találta ki, esetleg félreértett valamit, nem tudjuk. Vörösmartyt mindenesetre megihlette a kaukázusi haza, és 1827-ben költeményt írt Magyarvár „késő romjairól”, ahonnan lejön a „szép Kúma”, és „nem leli nagyságát; elporló néma falaknál /Hajtja vizét szomorún; árnyék sincs benne azokból, / Mely magas ormok előbb az eget csillogva keresték”.

Szintén a Kaukázusban kereste a magyar ősök nyomát Ógyallai Besse János (1765–1841). Ő jórészt beutazta már Európát, sőt évekig élt Kelet-Indiában, mire 1829-ben, 64 évesen elindult, hogy megtalálja a keleti magyarok utódait. A „Kaukázus mellékéről” küldözgetett tudósításaiban beszámolt mindennapi élményeiről, bőségesen ellátva leveleit korának közvélekedését tükröző naiv nyelvi és történeti jegyzetekkel. Besse – saját híradásai szerint – a magyarok nyomaira és emlékezetére sokfelé rábukkant, magyarokat azonban hiábavalóan keresett, már csak azért is, mert a Jaksics Gergelynek tulajdonított beszámolókról Jerney János pár évvel később bebizonyította, hogy szimpla hazugság volt. Az viszont szintén kétségtelen, hogy a kaukázusi kapcsolatok problémájára – mikor létesült a Madzsar nevű város, a magyar nyelv iráni és kaukázusi kölcsönszavainak, a magyarság délre szakadt töredékeinek kérdése – egyelőre nincs válasza a magyar tudománynak, eddig keveset foglalkoztak vele.

Az imént említett Jerney János (1800–1855) Szeged mellett, Dorozsmán született nemesi családban. Tisztességgel elvégezte a jogot, a Jászkun Kerület alügyésze is lett, ám sokkal inkább érdekelte a bölcsészet: a keleti nyelvek, a magyar őstörténet, a magyarországi népcsoportok – kunok, jászok, palócok, besenyők – története, de jelentős levéltári kutatásokat végzett más témákban is. Így aztán 1837-ben otthagyta hivatalát, s Pestre költözött, hogy szorgalmasan készüljön a magyarok vándorlását végigkövető nagy utazására. Jerney – 1838-tól az Akadémia rendes tagja – azt tervezte, hogy Kőrösi Csoma Sándorhoz hasonlóan keletre utazik, „a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett”. Végül 1844-ben Besszarábiában, a Krímben, az Azovi-tenger és a Don vidékén, 1845-ben pedig a moldvai csángók között töltött hosszabb időt. Útja eredményeként az Azovi-tenger környékével Levédiát azonosította, Moldva déli részével pedig Etelközt. Jerney, noha sok szempontból még romantikus tudós volt, sokkal kritikusabban viszonyult a régi forrásokhoz és híresztelésekhez, mint elődei – nem egy divatos tévhitet sikerült is eloszlatnia –, s célja sem az volt már, hogy megtalálja a keleti magyarokat, hanem az, hogy föltérképezze egykori szállásterületeiket.


Reguly Antal – Wikipédia

Jerneyvel egyidőben másik magyar kutató is járt keleten: egy lelkes fiatalember, aki szintén a magyarok „őshelyeit”, de még inkább a velük rokon népeket kereste a Volgánál és az Urálon túl. Reguly Antal 1819-ben született, és Jerneyhez hasonlóan jogot tanult ugyan, de sokkal jobban vonzotta a történelem és a nyelvek. Jogi tanulmányai befejeztével azonnal útra kelt, Európában utazgatott, míg Stockholmban össze nem akadt egy finn származású könyvtárossal. A találkozás hatására Finnországba ment, s ott már hosszabb ideig maradt. A svéd után megtanult finnül, Lappföldön tanulmányozta a lappok nyelvét, szokásait, életét, olyan sikeresen, hogy az épp csak húszéves ifjút a finn akadémia a tagjai közé választotta. 1841-ben már azzal a határozott szándékkal utazott Szentpétervárra, hogy minél jobban megismerje a finnugor népek nyelvét, de természetesen oroszul is megtanult. 1843-ban kérte a magyar akadémiát, támogassák keleti tanulmányútját – meg is szavaztak neki egy szűkös összeget, s annak ellenére útnak indult a Volga vidékére, hogy a pénz csak nem akart megérkezni. Kölcsönből utazott hát, és nyomorult körülményei miatt nem, de kutatási nehézségei miatt gyakran panaszkodott – azt fájlalta leginkább, hogy hiába „áll a pusztában”, ha munkáját nem tudja elvégezni. Kitartása és csillapíthatatlan érdeklődése azonban vitte előre: bejárta – ősszel és télen – Szibéria nyugati részét, az Ob vidékét, hosszú időt töltött a voguloknál, gyűjtött a hantik között is. Később újra a Volga környékén élő népeket tanulmányozta, mordvinokat, cseremiszeket, udmurtokat, baskírokat, csuvasokat. Nemcsak a nyelvükre volt kíváncsi, pótolhatatlan gazdagságú néprajzi anyagot gyűjtött: népdalokat, regéket, vallási szokásokat. Három év után, 1846-ban tért vissza Szentpétervárra, s mint a terület legjobb ismerőjét, az Orosz Földrajzi Társaság őt bízta meg, hogy szerkessze meg az Észak-Urál földrajzi térképét. Reguly lelkiismeretesen elvégezte a feladatot: nemcsak a folyókat, mezőket, utakat, erdőket jelölte be a térképen, hanem mintegy ötszáz települést is, berajzolta a közigazgatási és etnikai határokat, s még magyarázatokat is fűzött a térképhez.


Reguly vázlata az Ob alsó szakaszáról – tajvedelem.hu

Később tiszteletből róla nevezték el az Urál egyik csúcsát. 1847-ben már igen beteg volt – vogul útján vérbajt szedett össze –, így egyelőre nem Pestre, hanem Németországba utazott gyógykezelésre, anyaga, gazdag gyűjteménye viszont hazakerült. 1850-től haláláig a pesti egyetem könyvtárának „őre” volt, s hol több, hol kevesebb energiával próbálta legalábbis elkezdeni anyaga rendezését. A súlyos beteg, de az újra fogékony, még mindig fiatal kutató 1857-ben teljes fényképező felszereléssel indult a palócokhoz, hogy néprajzi és antropológiai megfigyeléseket végezzen közöttük – ez volt utolsó vállalkozása, anyagát sem sikerült rendeznie, mert 1858-ban meghalt.

Reguly útját sokan figyelték rokonszenvvel, többek között Vörösmarty, Széchenyi, Eötvös József, de az anyagi támogatásban ez nemigen mutatkozott meg. Kutatóútja támogatására Toldy Ferenc 1845-ben gyűjtést javasolt: egy kötet megjelentetését, amelynek bevételeiből kiegészítik végre a késve érkezett, nagyon szerény összeget, amelyet az akadémia ajánlott föl Regulynak. A „Reguly-album” ötletét sokan üdvözölték, Jókai novellát, Petőfi verset, Szigligeti Ede szomorújátékot, Vahot Imre vígjátékot adott bele, s a szépirodalmi rész mellett tartalmazott egy őstörténeti tanulmányokból összeállított történeti fejezetet, valamint Reguly útjának leírását – ugyanis mire sikerült nyomdába adni a kötetet, Reguly régen itthon volt. Mielőtt 1850-ben megjelent volna a könyv, a Hölgyfutár, nem leplezve az album többszörös időszerűtlenségét, kissé szarkasztikusan harangozta be a megjelenést: a szépirodalmat színesíti, írták, „de a közönség eddig már alkalmasint rég elfeledte Regulyt a cseremiszekkel és csuvaszokkal együtt. Másra van most szükségünk, nem finn, vogul és karakalpag nyelvhasonlításokra.”

Ugyanebben az évben volt egy kisebbfajta botrány: Kossuth összegyűjtött munkáinak Lipcsében németül megjelent kötetében az szerepelt, hogy szláv és német szerzők azért rokonítják a magyart lenézett, alacsony műveltségű népekkel, hogy nevetségessé tegyék, s még rosszabb, hogy magyar szerzők is beálltak a sorba, és a finneket mondják rokonnak. Hunfalvy Pál azonnal lecsapott a Kossuthnak tulajdonított kijelentésre, csakhogy Kossuth tagadta, hogy ilyet mondott volna, és a kötet fordítóját és kiadóját, Zerffy Gusztávot vádolta azzal, hogy tőle származik e „hitvány irodalmi üzérkedés”, Hunfalvyt pedig megrótta, hogy ilyen hamisítványokat komolyan vesz. Nemrégiben kiderült, hogy szegény Zerffy is ártatlan volt, a hamisítást valójában egy német újságíró, Adolf Bucheim követte el.

A Hölgyfutár Reguly-album kapcsán idézett megjegyzése és a Kossuth-Zerffy-botrány új korszak beköszöntét jelzi: a 19. század első részében ugyanis többnyire békességben megfért egymás mellett a magyar és a finn nyelv rokonítása és a magyar hagyományos hun, szkíta rokonsága, esetleg még az is, hogy a magyar volt az ősnyelv. Hogyan? Egyáltalán nem így tudtuk: a közhiedelem úgy tartja, az iskolában szintén azt tanultuk, hogy vesszőfutás volt a finnugor nyelvtudomány mártírjainak, a korai fölvilágosodottaknak az élete, akik a szent tudomány nevében szembeszálltak a bumfordi tudatlansággal. Sajnovics, sőt a többiek, Gyarmathi, Reguly, még később Budenz József is annyit szenvedett az őket ért támadásoktól, hogy elkedvetlenedtek, s nem folytatták megkezdett munkájukat. Regulyt azonban, láttuk, senki sem bántotta, a támogatás késlekedése nem a tevékenységének szólt, hanem az általános akadémiai teszetoszaságnak volt a következménye – egyébként pedig személyesen is jó viszonyban volt a magyar nemzet őseit máshol keresőkkel, a fékezhetetlen fantáziájú Horvát Istvánnak még szobabérlője is volt. A 19. század közepén a nyelvészeti viták valójában nem arról folytak, hogy a magyar és a finnugor nyelvek rokonok-e, hanem hogy még milyen más nyelvekkel rokonok, illetve melyik egyéb nyelvvel milyen fokú a rokonság. Az utóbbi időben többek között jeles finnugristák hívták föl rá a figyelmet, hogy a mártír kezdetek mítoszát a tudományág saját történetírása teremtette, amikor – egyébként más tudományágak krónikaírásában is szokás ez – saját szempontjaik szerint alkották meg és építették föl a magyarországi finnugrisztika történetét. Persze az tagadhatatlan, hogy Sajnovics véleménye okozott némi rosszalló hullámverést, de Gyarmathit nemigen bántották, Reguly pedig kifejezetten élvezte kortársai lelki támogatását. Hát akkor hogyan is volt ez?


Hell Miksa – gothard.hu

A magyar nyelvészet történetének a nagyközönség számára talán legismertebb fejezete Sajnovics János lappföldi útja. 1769. június 3-áról 4-re virradó éjjel régen várt jelenséget készült megfigyelni Hell Miksa (Maximilian Hell, 1720–1792), a jeles német jezsuita természettudós: a Vénusz áthaladását a Nap előtt. A természeti jelenség az érdekességen túl azért volt fontos, mert ebből próbálták meghatározni a Nap és a Föld távolságát. Hell VII. Keresztély dán király meghívására, Mária Terézia megbízásából érkezett Észak-Norvégiába, Vardö szigetére már 1768 őszén, s vitte magával rendtársát, a szintén csillagász magyar Sajnovics Jánost (1733–1785), akivel korábban együtt dolgozott a bécsi csillagvizsgálóban. Sajnovics Fejér megyében született, Tordason, és már 15 éves korában belépett a rendbe. Hamarosan a nagyszombati egyetemre került, majd Pozsonyba, illetve Bécsbe, ott kiváló matematikai képességei miatt helyezték az udvari csillagvizsgálóba, 1766-ból pedig már a nagyszombati csillagda segédfelügyelője. Hell nem véletlenül választotta társául Sajnovicsot: részben kiváló matematikai-csillagászati fölkészültsége, részben anyanyelve miatt. Hellt ugyanis már régebben foglalkoztatták azok a fölvetések, amelyek jó ideje forgalomban voltak a magyar és a finn nyelvek – finn, lapp, vogul – rokonságáról. Már a 17. században is fölbukkant ez a nézet, de mindig elég tág keretekben, más nyelveket is bevonva az egyeztetésekbe. Sajnovics beszámolt arról, hogy Hell meg volt győződve róla: a hunok és a magyarok is Karjelből származnak. Sajnovics nemcsak a lappok nyelvét, hanem szokásaikat, életüket is megfigyelte, ezekről is följegyzéseket készített. 1770-ben jelent meg rövidítve Demonstratióként idézett munkája (Demonstratio idioma Hungarorum et Lapporum idem esse) a magyar és a lapp nyelv azonosságáról – ez persze nem szó szerint vett azonosságot, hanem erős hasonlóságot jelentett, mint kiderült azonban, igen szerencsétlenül választott címet a fiatal tudós.

Sokan ünneplik Sajnovicsot kiemelkedő nyelvészként – de azért ne essünk túlzásokba. A történeti nyelvészet még csak kialakulóban volt, nagy elvárásaink tehát eleve nem lehetnek, és Sajnovics nem is gondolta magát nyelvésznek. Ha mások esetében föl szoktuk hánytorgatni a délibábos ötleteket, azt se hallgassuk el, hogy Sajnovics a kínai nyelvet is a magyar-lapp atyafisághoz sorolta, s valamennyi ázsiai nyelvet egy központból származtatta, és Hellt követve elfogadta azt is, hogy Karélia Karjel nevét a címerében is látható kar jel mivolta miatt kapta. (Ha ez az ötlet ismerős, azért van, mert Dugonics Andrásnál olvashattuk.) Ugyanakkor szóhasonlításainak úgy egyharmadáról azóta bebizonyosodott, hogy helyesek, és lényeges nyelvtani egyezésekre is fölfigyelt. Sajnovics a lappföldi út után bölcsészdoktor és teológiai magiszter lett a nagyszombati egyetemen, 1773-tól a budai egyetemen tanított mennyiségtant, aztán a csillagvizsgálóban munkálkodott, a rend föloszlatása után pedig az papként dolgozott tovább. Nyelvészettel valóban nem foglalkozott később, de hát eredetileg is csillagász volt.


Sajnovics János és a Demonstratiobibl.u-szeged

Sajnovics és Hell ellen az összeesküvéshívők azt szokták fölhozni vádként, hogy a napnál is világosabb: Habsburg parancsra értékelték le a magyarokat az alantas rokonsággal, hiszen kifejezetten Mária Terézia utasítására mentek Lappföldre. Az csöppet sem szokta zavarni az ilyesfajta elméletek hirdetőit, hogy Sajnovics nézetein leginkább a császárnő testőrségében szolgáló magyar írók háborodtak föl. Orczy Lőrinc (1718–1789) húsz szakaszból álló verset írt Tsillag néző Sajnovits’ és Hell’ hibái tzáfoltatnak címmel. Ebben találjuk ezt a híres részt: „Te pedig, Tsillagász! bár akár ki lehetsz, / Kedves rokonidhozz töstént viszsza mehetsz, / Vélek száraz halból készült málét ehetsz, / Mert lám ítéletet Nyelvünkről nem tehetsz.” Orczy bírálata természetesen nem nyelvészeti jellegű: kiindulópontja a nemzeti tartás védelme volt, ezt egy másik részlet egyértelművé teszi: „S kinek kópjájokkal büszkén kérkedének, / Vélitek e, hogy most Lapponok lennének?”


Orczy Lőrinc (rézmetszet) – Wikipedia

Orczy társainak ugyanez volt a bajuk az új elmélettel: a nemzet önbecsülésére tartották veszélyesnek Sajnovics megállapításait. Barcsay Ábrahám (1742–1806) testőrkapitányt is ez mozgatta, amikor 1772-ben Bessenyei Györgynek (1747–1811) írt, egyébként befejezetlen versében így fogalmazott: „Addig magyaroknak hirdessék munkáji, / Hogy ők a scytháknak vitéz unokáji, / E szeglet-kövön fekszik szabadságunk, / Különben bizonyos, higyjük el, rabságunk. / Sajnovits jármától ójjuk nemzetünket, / Ki Lappóniából hurcolja nyelvünket...” A címzett Bessenyei, mint ez 1804-ben fogalmazott, de csak 1941-ben kiadott munkájából kiderült, a legteljesebb mértékben egyetértett társaival. Ő is úgy vélte, hogy a nemzettudat alapját rombolja le, ha a nyelvre, a szavak jelentésére építik a rokonságot, mert „nem a szavakat kell nézni, hanem az erkölcsi tulajdonságot”, és „a lapponok közül a megfagyott egek soha oly bölcseket, nemes szükségű és emberséges vérű népet nem bocsátanak ki e világra, kiket a tanult nemzetek tisztelhessenek”.

Ugyaninnen kapunk képet arról, milyen elképzelés élt a kor felvilágosultnak mondható szellemi elitjében azokról, akikkel Sajnovics, a legtisztább tudományos szándékkal, de belegyalogolva több száz év hagyományába, „rokonságba” hozta a magyarokat. Bessenyei jellemzésében a „lappon a maga egyenességében három könyöknyi magasságot mutat legfeljebb, rémítő széles szája van, melyet mindég kitátva tart, galambdúc a feje alacsony és kis testén, a szeme parányi, fejébe belésijedve, vastag, feldagadt, melyet mutat, tömpe, rövidorrú, hosszan előrenyúlt az álla, mely szakáll nélkül látszik. Mindezen csúfos formája mellett még a lappon galád, félelmetes és oly föld alatt lakó vakondnemzet, mely a verekedéstül irtódzik, ugyanezért sohasem is hadakozik. Világi hírnév, vagy dicsőségnek kívánása soha fejekben meg nem fordult.” Ne gondoljuk azonban, hogy a magyar és a finnugor nyelvek kapcsolatát mindenki hasonló keménységgel vetette el: külföldön kifejezetten jól fogadták, s itthon is volt olyan jezsuita rendtárs, aki költeményt írt Sajnovics dicsőségére. Dugonics Karjelbe helyezte regényét, s onnan hozta ki Attilát, a kor nagy tekintélyű tudósai közül Bél Mátyás is, Pray György is fölvette a „rokonok” közé – a hunok mellé – a finnt és a lappot.

Sokkal kevesebb indulatot váltott ki Gyarmathi Sámuel (1751–1830) Affinitasa. Gyarmathi Kolozsváron született, Enyeden járt iskolába, Bécsben szerzett orvosi diplomát. Aztán Németországot járta – szó szerint gyalog –, később Ráday Gedeon fiainak tanítója lett, részt vett az első magyar hírlap, a Magyar Hírmondó indításában az 1780-as évek első felében. Aztán kissé zaklatottá vált az élete, volt Pesten színházi súgó, megnősült és törvényesen elvált, Déván Hunyad megye főorvosa lett, végül a Bethlen-családhoz került tanítónak, itt aztán biztonságot talált, élete végéig járadékot fizettek neki. Tudományos érdeklődése sem vihette volna jobb helyre: 1795-ben Bethlen Elek barátjaként és tanáraként utazott Németországba, és útja során neves német tudósokkal ismerkedett meg, végül Göttingenben, a rendkívül inspiráló légkörű kutatóegyetemen töltött két évet. A város légköre egészen különleges volt, az egyetem ösztönözte a sokoldalú, újhumanista képzést, a kritikus gondolkodást, a tudományos vitákat. A professzorok között a kor legkiválóbb kutatói is ott voltak, és egyedülállóan hatékonyan nevelték az ifjakat látókörük szélesítésére, tudásuk növelésére. Gyarmathi élt is az ajándékba kapott lehetőséggel, de nem csak magának gyűjtögette az ismereteket, a nagyenyedi kollégium számára például egész ásványtárat vásárolt össze, utazásának tanulságait pedig naplóban foglalta össze.


Gyarmathi Sámuel okoskodva tanító könyve – mek.niif.hu

Göttingen ideális műhely volt a nyelvészet iránt érdeklődőknek, Gyarmathi pedig közéjük tartozott. Már Göttingen előtt írt egy magyar nyelvtant Okoskodva tanító magyar nyelvmester címmel – ebben a magyart bizonyítottan „napkeleti nyelvnek” ítélte, a héberhez, káldhoz s más nyelvekhez hasonlóan. Göttingenben régóta vitáztak a finnugor nyelvekről, tudjuk már, Hell is azért hívta magával Sajnovicsot, hogy egy „Európa szerte elterjedt vélemény” (a magyar és a „finn nyelvek” rokonsága) helyességéről bizonyságot nyerhessenek. A német tudományos központ egyik meghatározó alakja August Ludwig Schlözer (1735–1809) történész volt. Érdeklődésének, hatásának ismertetése, munkáinak fölsorolása igen hosszas lista volna: az orosz történetírás megújítója, a politikai gondolkodás és a történettudomány ötvözője, aki fontosnak tartotta, hogy az etnológia része legyen a történeti vizsgálódásoknak, viszont igyekezett megszabadulni az Európa-központúságtól, összetett világtörténetet próbált alkotni – s még számos más érdemet szokás a nevéhez kapcsolni. Schlözer – aki egyébként finoman szólva is kétes tudással rendelkezett Magyarországról – a magyart egyértelműen a finnugor nyelvek közé sorolta. Gyarmathi lényegében vele vitázva jutott maga is arra a fölismerésre, hogy a nyelvek rokonságáról elsősorban nyelvtani szerkezetük, elemeik egyezése dönt, s ez alapján a magyar valóban a finnugor nyelvekhez áll a legközelebb. A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel című, latinul írt, és latin címe rövidítésével Affinitasként idézett munkája 1799-ben jelent meg.  Gyarmathit az összehasonlító nyelvtörténet nemzetközileg elismert, máig számontartott alakjává tette az a módszeresség és alaposság, ahogyan számbavette az alaktani és mondattani hasonlóságokat a finn, lapp, észt, illetve a magyar között, szótárakból nyert adatok alapján a szókincs vizsgálatába pedig bevonta a vogult, votjákot, permit, zürjént, mordvint és az ekkoriban még finnugornak tartott csuvast is.

Kazincy legutóbb idézett megjegyzéséből láttuk: a 19. század első évtizedeiben sem mindenkiből váltott ki föltétlen lelkesedést, hogy az északi, jeges kapcsolatok kedvéért le kellene mondani a fényes hun örökségről, de sem Gyarmathi, sem a finnugor rokonság nézete nem váltott már ki olyan éles támadásokat, amilyennel Sajnovicsot gyepálták a testőrírók. Ha érkezett is ilyesmi, ugyanúgy a nemzeti dicsőség védelmében, nem tudományos, hanem ideológiai szempontból fogalmazták meg, mint a testőrök vagy Kazinczy. Pázmándi Horváth Endre (1778–1839), akinek korai munkáját, a ciszterciek történetéről írt eposzt Kazinczy lelkesen üdvözölte, s később is szoros kapcsolatban maradtak, épp nemzeti eposznak szánt művén, az Árpádon munkálkodott – ennek írásához meg a magyart az ősnyelvnek tartó Horvát István biztatására kezdett hozzá –, amikor 1823-ban, beszédes című A’ Magyar Nemzet nem Finn származatú című munkájában kifejtette: „látom én, mi bujkál a harasztban. Egyenesen az, hogy dicső nemes származásunkat velünk el felejtessék, ’s azután kissebbítésünkben fokról fokra szabadabban ugrándozhassanak.” A húszas évektől azonban már nem ez a jellemző. Sokkal inkább az a fajta szintézis, amely korábban, Dugonics Andrásnál Karéliába vitte a hunok őshazáját – ezzel aztán hosszú irodalmi hagyományt nyitva, amely elhúzódik többek között Weöres Sándor Szittyaföldön erőt gyűjtő lapp királyfiáig. A tudományos életben sincs szó éles ellentétekről.


Pázmándy Horváth Endre emlékplakett (1878) – aranypengo.hu

Kállay Ferenc (1790–1861), a magyar művelődéstörténet és néprajzkutatás egyik első, jelentős eredményeket hátrahagyó alakja a finnugor nyelvrokonság elkötelezett híve volt, de munkássága a magyar-kazár kapcsolatokra és sok minden másra is kiterjedt. Jerneyhez és Regulyhoz hasonlóan ő is jogászként kezdte, de ő csak kutatásaiban utazott keletre, a valóságban nem. Az egyébként debreceni ifjú Kézdivásárhelyen lett hadbíró, 37 éves korától azonban csak tudományos munkával foglalkozott, méghozzá igen sokoldalúan: vizsgálta a magyarok és a székelyek eredetét, a régi magyar hiedelemvilágot – a magyar ősvallásról írt összegzésében a finnugor népek mitológiáját is figyelembe vette, de az iráni kultuszokkal is összehasonlította, s munkájával elnyerte a Kisfaludy Társaság 1846-ban meghirdetett, Ipolyi Arnold  munkáját is elindító pályázatának díját. Az elsők között vette figyelembe a néprajzot a korai történelem rekonstruálásában, elkezdte a középkori oklevelek névtani földolgozását, írt poétikai, jogfilozófiai, zeneelméleti műveket. Azért ismerkedtünk meg vele egy kicsit hosszabban, mint itt indokolt lett volna, mert a legfrissebb összegzésekben joggal emelik ki, hogy Kállay méltatlanul maradt ki a finnugor nyelvtudomány 20. században kanonizált történetéből – épp ideje tehát, hogy ezen változtassunk, amikor csak lehet.

Folytatva a hagyományos és az új nézetek békés egymás mellett élésének példáit: Gyarmathi Sámuel nemcsak Schlözertől tanult Göttingenben, hanem Johann Gottfried Eichhorntól (1753–1827), az egyetem másik sztárprofesszorától is, márpedig utóbbi a magyar-ujgur eredet híve volt, és Kőrösi Csomára gyakorolt igen nagy hatást – s hogy még egyet csavarjunk a történeten, tegyük hozzá, hogy Gyarmathi a keletre induló, a magyarok őshazáját nem a finnugorok közt kereső Csomát saját ifjúkori vágyai megvalósítójának tekintette. Horvát István, mielőtt magyar nevekkel szórta volna tele a Bibliát, elképzelhetőnek tartotta, hogy a magyar rokonnyelvei közé kell fogadni a finnugor nyelveket is, egyébként pedig nagyon tisztelte Gyarmathi munkásságát, Reguly Antalt pedig támogatta, biztatta – de hát szinte a teljes magyar közélet így volt ezzel, volt már szó erről. Horvát István mestere, Révai Miklós megtartotta a hagyományos rokonságot a hunokkal és a szkítákkal, a távolabbi rokonságot az arabbal, perzsával, kálddal, héberrel, törökkel, de a „közelebbi atyafiságos” nemzetek közé már 1805-ben besorolta a lappot, észtet, finnt, vogult és más finnugor nyelveket is, a finnugor rokonságot nemzeti sérelemként megélő kortársait pedig azzal nyugtatta a legőszintébb szándékkal, hogy „hagyjuk oda az alatsonyságot. A’ Zsidóság is virágzott valaha; a’ Lappok, ’s a’ többiek sem voltak mindig a’ legalább valók e’ kerek földön.” Ez mondat ma persze többszörösen sértené az európai politikai beszédmód – vagy mondjuk úgy, a polgári jó ízlés – normáit, de a korról sokat elárul, és ezt is fontos tudnunk, hogy Révai valóban béketeremtésnek szánta.

A sokszínű rokonságelméletek között egyre többen fogalmaztak meg Horváthoz hasonlóan olyasmit, hogy a magyar – a héber mintájára – „anya-nyelv”, azaz nem más nyelvből származik. Nem Horvát egyedi találmánya volt ez, hasonlót fejtegetett Táncsics Mihály, és ennek szelídebb változata volt a rokontalan magyar nyelv egyre többet, elsősorban politikai állásfoglalásként emlegetett mítosza. Ez utóbbi még a hírhedt „herderi jóslatból” nőtt ki, s eredetileg a magyar nyelv európai társtalanságára vonatkozott a szláv tengerben, de egy idő után a szlogen elvesztette korábbi kulturális kötődéseit, és általános gondolati sémává vált. S bár a reformkorban sem tűnt el teljesen, de valóban csak az 1850-es években csapott föl újult erővel a nemzeti önvédelemként értelmezett „finnugor-ellenesség”.

Ez bizony várható is volt: a reformkor szikrázó szellemi légkörét, nemzeti építkezését és polgári álmait maga alá temette 1849. A lerombolt remények, megalázott nemzeti eszmék romjain, külső vagy belső száműzetésben, bujdosóként vagy bujdosóknak menedéket adva ki választotta volna ősként a sanyarú sorsú, sötét hidegben élő, szárított hallal kereskedő „lappónokat” a világhódító, legendás hunok helyett?

Előző részek:

Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura
Kazár szótár
Magna Hungariától Magna Hungariáig
A honfoglaló magyarság kialakulása
Múlt idők története
A honfoglaló magyar nép élete
A magyar nyelv török kapcsolatai
A magyarok bejövetele
Isten kardja Isten ostoránál
A csodaszarvas nyomában
Sóvárgott jövő a múlt tükrében
A Kelet népe

Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!