Mit is akar Orbán – Török Gábor szerint?



Várható volt, hogy az Economist Hataloméhség című, az orbánizmusról szóló cikke felháborodást és kisebb-nagyobb lelki válságot idéz majd elő az irányzat némely hívénél és pártolójánál. Pár nappal ezelőtt Török Gábor is reagált rá, és már a választott címmel (Megérteni Orbánt) is jelezte, hogy ő igazán érti és nekünk is megmagyarázza, milyen valójában a kormányfő. Lássuk, hogyan teszi ezt. De hogy félreértés ne essék, engem egyáltalán nem érdekel Orbán Viktor személyisége, csak az, amit politikusként tesz és mond. A többi teljesen érdektelen, az ő magánügye. Azt gondolom, hogy az Economistot sem érdekelte. Miért választották akkor azt az elborzasztó képet, és miért írták alá, hogy „Orbán eljön érted”?  Valószínűleg azért, mert a lap véleménye szerint Orbán mint politikus ilyen! Mert mindaz, amit politikailag képvisel, fenyegetést jelent a demokratikus kultúrára.

Török szerint az orbáni attitűd egyáltalán nem különleges, sőt, teljesen természetes a demokráciákban. Elismeri ugyan, hogy Orbán hatalmat akar, de mi mást is akarna szegény, hisz „minden politikus ezt akarja”, és ő bizony politikus! Török Gábor állítólag elemez. Az elemzésnek pedig van néhány módszertani feltétele, amelyek ha nem teljesülnek, akkor másként kell nevezni a mondatoknak azt a halmazát, amit a szerző egybehordott. Az egyik feltétel, hogy igazolható adatokat kell feldolgozni, összevetni, egymásra vonatkoztatni, elemeire bontani, majd logikailag igazolható módon ismét összeállítani, hogy olyan képet kaphassunk, amilyet az elemzés nélkül nem láthattunk volna. A másik feltétel pedig a hiteles értelmezési keret, azaz a szemlélet, az elmélet megválasztása. Ez utóbbi többek közt tartalmazza azt a parancsot, hogy soha ne alapozd véleményedet frázisokra. Ha valaki nem tartja be ezeket az egyszerű szabályokat, akkor amit leírt, azt nevezhetjük propagandaszövegnek, reklámnak, szócséplésnek, hazudozásnak is akár, de elemzésnek soha. Amikor Török azt állítja – ráadásul Max Weberre hivatkozva –, hogy minden politikus hatalmat akar, akkor megszegi a frázisokra vonatkozó tilalmat, annak érdekében, hogy Orbánt olyannak mutassa, mint bármelyik politikust bármelyik demokráciában.

Miért frázis az, hogy minden politikus hatalmat akar? Talán nem így van? Dehogynem! Egyetlen frázist sem lehet vagy érdemes úgy tagadni, mintha értelmes kijelentés lenne. Mivel minden frázis üres állítás, szabályos tagadása is üres állítást eredményez. Például: teljesen értelmetlen lenne azzal próbálkozni, hogy „nem minden politikus akar hatalmat”, vagy azzal, hogy „a politikusok nem hatalmat akarnak”. A frázisok azért üres állítások, mert a bennük szereplő tényezők közötti viszonyról képtelenek, de nem is akarnak bármi valósat kimondani. Ezért mindig hazugok is, miközben az állítják magukról, hogy evidenciák. A Török által használt frázis a politika, a politikus és a hatalom viszonyáról hazudik. Azt hazudja, hogy a politikus célja egy egészen speciális magánhaszon, a hatalom megszerzése. Azt hazudja, hogy a politikai hatalom nem más, mint a politikus nyeresége, vagyis magánhatalom. Török le is vonja a kínálkozó következtetést: „az sem igazán lényeges (más szempontból persze az), hogy önös célból vagy népboldogító tervei megvalósítása okán vágyik erre”. Kiindulópontja tehát egy hazugság, amely hazugságban osztozik Orbánnal és híveivel. Ők mind abban hisznek, hogy a politikai hatalom személyes hatalom, néha pedig csupán egyetlen személy hatalma. Valójában tehát a teljes és mindent átható korrupció mellett érvelnek. A demokráciákban ugyanis a kisajátított hatalom maga a korrupció, amit két módon lehet felszámolni: a) a kisajátítás megszüntetése; b) a demokrácia megszüntetése révén. Orbán és Török a második megoldás mellett érvel.

Még mást is hazudik nekünk Török frázisa. Azt ugyanis, hogy a hatalom az hatalom, az egyik olyan, mint a másik, és persze a politikusok is éppen ilyenek. Csakhogy meglehetősen nagy különbség van például a tagolt és kontrollált közhatalom, valamint a néhány ember kezébe összevont, kontrollálhatatlan hatalom között. Az utóbbi esetében például csak annak önuralmában bízhatunk. Az pedig csak véletlenszerűen van neki.

Ehhez a hazugsághoz tartozik a politikai és a gazdasági hatalom működésének azonosítása is. „A politika is egy sajátos piac – írja Török Orbán politikai felfogását méltatva –, ahol nincs helye gyengeségnek, önmérsékletnek és altruizmusnak. Nincs helye érzelmeknek és önmarcangolásnak sem: a célok, a döntések és az eredmények számítanak, minden más értelmetlen és érdektelen.” Igaz, Orbán úgy fogja fel a politikát, mintha üzlet lenne, ám ez csak az adat, de hol az elemzés, kedves Török Gábor? Sehol! Úgy tűnik, Ön egyetért ezzel a felfogással. Szerintem viszont ez a tézis része annak az ideológiai propagandának, amely sokak szemében elfogadhatóvá tette Magyarországon a tisztességtelen politizálást. Folytassuk egy kicsit még ezt a hasonlatot. Ha a politika piac, Orbán meg „a magyar politikai élet legtudatosabb politikai vállalkozója”, akkor azt a vállalkozói logikát követi, amit a nyolcvanas évek magyar vagy éppen a kommunista Kína vállalkozói: a legnagyobb hasznot a legsilányabb minőségű áruk dömpingjével érheted el, ne törődj semmit a vevőkkel és az erkölccsel, csak zsebelj be minél nagyobb hasznot, és kaszáld le azokat, akik az utadban állnak. Egy biztos, a magyarok most aztán jól bevásároltak a politikai piacon! Túl a hasonlaton, eléggé silány tudomány az, amely képtelen megkülönböztetni egymástól politikát és üzletet, közéletet és piacot. Ráadásul az üzlettől megtagadja az erkölcsöt, annak érdekében, hogy elhitesse, a politika erkölcsmentes, vagy talán éppen erkölcstelen (?) foglalkozás. Ha ezt már elég sokan elhiszik, akkor megnyílik, ahogyan Magyarországon meg is nyílt az út a politikai bűnözés és a tisztességtelen politikusok előtt. (A politikai bűnözést nem szabad összekeverni a neonácik által használt „politikusbűnözés” kifejezéssel!)

Mivel Török ilyennek látja a politikát, számára az is Orbán hőstettei közé számít, hogy „mindent és mindenkit legyőzött vagy túlélt,” mert képes volt mindent alárendelni a céljának. „Jómagam továbbra is itt vagyok, ellentétben a baloldal miniszterelnökeivel, akik mindig el is tűnnek, amikor elveszítik a választást” – dicsekedett Orbán 2007-ben. Demokráciákban azonban ez nem erény, sokkal inkább annak bizonyítéka, hogy az illető képtelen elfogadni a demokrácia szabályait, képtelen megválni a hatalomtól és képtelen átadni azt másnak. Ennek az „erénynek” az lett a következménye, hogy a Fidesz mint párt megszűnt, és helyette létrejött a Fidesz-latifundium mint vezérének elidegeníthetetlen tulajdona. Ennek egyik tünetét Török is észrevette, és írásában „koncentrált hatalomgyakorlásnak” nevezi.


Fear – flickr/whatso

Rejtély, hogy miből vonja le Török azt a következtetést, hogy „Orbán nem diktátor, hanem sikeres politikus akar lenni. Maradandót akar alkotni, legenda kíván lenni.” Rejtély, mert ha csupán azt a néhány adatot elemezte volna, amelyet ebben az írásban felhozott, és feltette volna azokat a kérdéseket, amelyek egy tudóstól elvárhatóak, akkor nem juthatott volna erre a következtetésre. Talán nem véletlen, hogy homályban hagy két fontos fogalmat, a diktatúráét és a demokráciáét. Az látszik, hogy nem tartja a demokráciához tartozónak az Alkotmánybíróság függetlenségét és a magántulajdon tiszteletét, Török számára ennél sokkal fontosabb Orbán célja és az akarata, hogy ezt megvalósítsa. Vonjuk le a következtetést: Török Gábor szerint nem akar diktátor lenni az, aki meg akarja valósítani a céljait, még ha közben fel is számolja az ellensúlyok rendszerét, és lehetetlenné teszi a kontrollt. Még egy lépéssel tovább menve, rálelhetünk Török Gábor rejtőző demokrácia-meghatározására: nagyon úgy tűnik, azt a rendszert tekinti demokráciának, amelyben az akarnok politikusok mindent megtehetnek a saját fantazmáik megvalósítása érdekében. Ha nem így gondolná, akkor nem írná dicsérőleg Orbánról: „A kormányfő azonban – ismétlem: mint tette mindig korábban – nem foglalkozott a kritikákkal, nem bizonytalanodott el, nem fordult vissza, hanem megtett és megcselekedtetett másokkal is mindent, amit lehetségesnek és még vállalhatónak gondolt.” Következésképp, Török szerint az a politikus viselkedik demokratikusan, aki nem törődik mások véleményével, aki nem akar önkritikusan gondolkodni, és aki képtelen felismerni, hogy zsákutcában van, és végre vissza kellene fordulnia. Igaza van Török Gábornak, az ilyen politikus már nem akar diktátor lenni, ő már az.

Még egy megjegyzés a végére. Török elfogadja, hogy Orbán „sok-sok szokatlan, komoly vitát generáló megoldással” kísérletezik, pedig ebből semmi sem igaz. Orbán megoldásai csak a demokráciákban szokatlanok, mi több, idegenek, a különféle diktatúrákban azonban már mindet kipróbálták.

Krémer Ferenc                 


* Érdemes megnézni, hogyan is gondolkodott Max Weber a politika és a hatalom összefüggéséről „A politika mint hivatás” című 1919-ben tartott előadásában. Számomra elfogadhatatlanok azok a megállapítások, amelyeket itt Weber az államról megfogalmazott, de ez egy másik vita témája lehetne.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!