rss      tw      fb
Keres

Ketten a felzárkóztatásért viselt felelősségről



Jegyes-Tóth Kriszta, a közszolgálati M1 riportere nem tartja fontosnak, hogy megkülönböztesse a „peremen élő”-t és a „hontalan”-t. Ezért – s ezzel akár háborút is vizionálhatnánk Európában – december 16-án reggel virtuálisan megfosztott tizenkétmillió embert az állampolgárságától. „Némi túlzással, de itt van tizenkétmillió hontalan ember Európában” – nyilatkozta a csatorna Ma reggel című műsorában. (Nyilatkozta, hiszen kérdések megfogalmazását csak másodsorban tekintette a feladatának.)

A többmilliós „hontalanság” pedig a következők miatt állt elő a fejében: „Lássuk be, hogy sehol sem fogadta be őket a többségi társadalom”.

„De hát nem véletlen, hogy így van” – tette hozzá nemsokára a máshonnan is jól ismert mondatot a vele szemben ülő Balog Zoltán, társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkár. Ugyanő később ezzel egészítette ki az elhangzottakat: „Ezt az integráció-dolgot is meseszerűnek érzem.”

A téma a roma integráció, azon belül a kormány erre vonatkozó programja. Eddig ez ügyben azt tudtuk meg, hogy vannak „ők” (ha ezzel a familiáris szóval jelölnek egy csoportot, akkor nyilván homogén módon csupa azonos természetű és mentalitású emberre kell gondolnunk), akiket soha sehol nem fogadtak be (vagyis: a világban kizárólag kirekesztő társadalmak léteznek).  És ez nem véletlen, mondják, mert hiszen velük kapcsolatban az integráció rózsaszín álom – „ők” tehát alkalmatlanok az integrálódásra.

Itt és most evidenciák következnek az integrációról.

Integráció: nagyobb egységbe foglalás, szerves összetartozás, egymáshoz illeszkedés. Kölcsönösségeken alapuló folyamat, amelyben minden résztvevő aktor, segítője az illeszkedéseknek. Ahol bármely fél passzív – vagy úgy, hogy szándékosan kívül marad, vagy úgy, hogy egyoldalú igazodást vár a másiktól, és ő maga semmit sem tesz az ügyért –, ott egyszerűen nem beszélhetünk integrációról, ott valószínűleg éppen háború van. A társadalom szintjén békeidőben nincs olyan helyzet, amelyben szándékolt, csoportos kívülállások jöhetnének létre, hiszen ez ellentmond az ember alapvető természetének, amellett csak kifejezetten ellenséges helyzetben megszervezhető. Olyan sincs, hogy a többségben lévők szándékoltan és szervezetten rekesztenének ki köztük élő csoportokat, mert ez is ellentmond az emberi természetnek, és ugyancsak extrém helyzet kell a közös eldöntéséhez.

Szándékoltan csak politikai hatalmak tudnak kirekesztő folyamatokat serkenteni, megszervezni, törvényesíteni vagy társadalmi programként érvényesíteni. A spontán elidegenedés, ellenségeskedés, az eltérő szokások, életvitelek elutasítása létező jelenségek, de önmagukban kevesek ahhoz, hogy meghatározóvá váljanak. Ahol tehát nem működik az integráció, ott a hiányáért egyértelműen a politikai hatalom felelős. A modern társadalmakban ennek feloldására dolgozták ki a „pozitív diszkrimináció” eszközrendszerét, amelynek lényege, hogy minden olyan helyzetben, amelyben maguktól nem vagy csak aránytalan erőfeszítések árán jönnek létre az integrációt elősegítő folyamatok, az államnak kell magára vállalnia az egyenlő esélyekhez való hozzáférések lehetőségét, éspedig tudatosan, körültekintően és konzekvensen. Ez az evidencia azonban semmilyen módon nem jelent meg abban a beszélgetésben, amelyben tehát a kormány roma integrációs programja volt a téma. A beszélgetés résztvevői kizárólag a szóban forgó népcsoport minősítésével és erkölcsi mérlegelésével foglalkoztak, a pozitív diszkrimináció fogalmát semmilyen értelemben nem érintették.


flickr/FRN.jpn

Kettejük közös platformon zajló erkölcsi mérlegelésének egyik alapja az volt, hogy szándékolt, érzelmi alapon eldöntött, tömbszerű kívülállást feltételeznek a romákról, akiket mindketten homogén csoportnak képzelnek. „Végül is mi a baj a szegregált oktatással? Sok esetben úgy jobb nekik, ha külön vannak” – állapította meg a riporter, amiért kiemelt dicséretet kapott a felzárkóztatásért felelős államtitkártól. („Tisztelem a bátorságát!” – mondta neki Balog, utalva arra, hogy az ő politikai oldalán állók szerint a liberálisok egyszerűen megtiltják a szegregáció fogalmának még az emlegetését is, és hogy ez alól köztudottan nincs kibúvó. Magyarországon ugyanis – ha valaki nem tudná – a liberálisok képezik a legerősebb hatalmat.)

„Igen, jobban érzik magukat külön” – hallottuk az államtitkártól is, amiből arra kell következtetnünk, hogy a felzárkóztatásért felelős államtitkár szerint az integráció kérdését az egyes emberek misztikus úton összegezhető érzései alapján kell és lehet megoldani. Mindenesetre ezen a ponton azt is megtudtuk, hogy mind a riporter, mind a felzárkóztatásért felelős államtitkár úgy tekintenek a szegregációra, mint amely az integráció egyik, legfőbb eszköze, és amivel végül is a cigányság belső, érzelmi igényeit elégítik ki. Hosszan beszéltek az olyan helyzetről, amelyben esetleg nyolcnál több szülő kéri, hogy a gyereke kifejezetten származási alapon (tehát nem valamilyen speciális, a fejlesztéshez kapcsolódó koncepció alapján) elkülönített osztályba járjon, és hogy akkor mi is a teendő. (Szemléletmódjukkal nem állnak egyedül. Dupcsik Csaba írja le A magyarországi cigányság története című könyve 313. oldalán, miként vallott kudarcot egy budapesti óvoda igazgatónőjének a meggyőzésében. Azt próbálta elmagyarázni, hogy épp az az integrált gyerek, aki együtt nevelődhet a többségiekkel, és nem az, akit mesterségesen elkülönítettek. Az óvodavezető fejében azonban a szegregált gyerek jelentette az integráltat, hiszen ő az, akit a helyére tettek, tehát akinek a dolgát „elrendezték”.)

Másfelől a reggeli interjú résztvevőinél az volt az erkölcsi ítélkezés alapja, hogy mindketten egyirányúnak képzelik az integrációt. Ez azt jelenti, hogy a többségnek joga van passzívan, egyoldalúan elvárni a kisebbség igazodását, és joga van a kizárólagosság erejével megszabni a másik fél számára a beilleszkedés összes feltételét. Más szóval azt fogalmazták meg, hogy voltaképpen nem is integrációról beszélnek, hanem olyan rendről, amelyben az egyik fél erőszakkal bekényszeríti a másikat a saját szisztémáiba. Bár az interjúban most ennek gyakorlati vonatkozásairól nem beszélt, a honlapján Balog tökéletesen megfogalmazta a koncepció lényegét: „A kormány az érintettek saját teljesítményéhez kötné a szegregáltan, elsősorban roma telepeken élők lakhatási feltételeinek javítását. (…) A programba egész családokat akarnak bevonni, így a szülőknek dolgozniuk kell, míg a gyerekektől azt várják el, hogy javítsanak iskolai teljesítményükön. (...) A támogatásra jelentkezőknek a munkában, az iskolában, illetve más közösségi tevékenységekben kell megmutatniuk a segítség igénybevételére való alkalmasságukat.”

Hogyan tudja a munkahelyeket nem kínáló térségekben teljesíteni a „dolgozz!” feltételét a felnőtt? Hogyan tud javítani az iskolai teljesítményén az a gyerek, aki még nem kapta meg a segítséget ahhoz, hogy egyáltalán megértse a megszokott ismereteitől eltérő iskolai beszédmódot, viselkedést, rendet?! És akit nem védi meg az oktatási rendszer az előítéletes vagy egyszerűen csak nem erre kiképzett, anyagi céltámogatással nem megsegített tanárok ellenszenveitől? Hogyan dolgozik együtt majd a felzárkóztatásért felelős államtitkár azokkal, akik az integráció társadalompolitikában elfogadott fogalmát tekintik a kiindulópontjuknak?

Több felmérés is kimutatta: azok az iskolai programok, amelyek 2000 és 2009 között a pedagógusok speciális felkészítését támogatták, és amelyekben így nem az eltérő, külső körülmények, hanem a gyerekek belső lehetőségei adták a kiindulópontot, kifejezetten sikeresek voltak. A legutóbbi PISA-jelentés határozott javulást mutatott ki a magyarországi gyerekek olvasásértése terén, miközben azt is kiemelte, hogy „Magyarország azok közé az országok közé tartozik, ahol a tanulók szociális, gazdasági és kulturális háttere erőteljesen befolyásolja az eredményeiket. A gyengébb hátterű tanulók általában sokkal alacsonyabb eredményt érnek el, és sokkal kevesebb azoknak a tanulóknak az aránya, akik gyenge hátterük ellenére kiemelkedő teljesítményre képesek. Ez a magyar oktatási rendszer teljesítményét mindenképpen gyengíti, mert az iskola nem tudja a tanulókban rejlő adottságokat kiaknázni (…). Magyarországon nem a méltányosságon alapul az oktatási rendszer”.

Mit gondol minderről a felzárkóztatásért felelős államtitkár? A tiszavasvári és a hódmezővásárhelyi példa modellértékű az integrációs oktatás és a speciális tanári felkészítés támogatása területén. Ismeri ezeket az államtitkár? Mi a véleménye az évek óta zajló „Biztos kezdet” programról, amely az óvodai felzárkóztatást segíti? A Szárny és Teher Ajánlásról? Milyen a kapcsolata az Országos Oktatási Integrált Hálózat és Fejlesztési Központ munkatársaival?

Ezeket a kérdéseket az oktatási téma iránt érdeklődő riporter nem tartotta szükségesnek föltenni.

Balog Zoltán a romákat érintő kormányprogram képviselőjeként olyan gondolatot fogalmazott meg, amelyben feltétellé tette s a program alanyaira terhelte azt a célt, amelynek elérése az ő feladata. Mintha azt mondta volna: „Előbb hízzál meg, hogy lássam, képes vagy erre, és majd ha kövér leszel, akkor adok neked enni”.

A felzárkóztatásért felelős államtitkár sugalmazása szerint nem a kormánynak kéne bizonyítania, hogy képes modern, európai színvonalú felzárkóztató programokat, sajátos képzési formákat és munkalehetőségeket kidolgozni, fejleszteni és támogatni, hanem a romáknak, hogy ugyanolyan emberek, mint a többi.

S mivel mindnyájan tudjuk, hogy hiszen ehhez a feltételeik nem azonosak, egyértelmű, hogy mi a kormány felzárkóztatási programjának üzenete: továbbra is biztosítani fogják a romáknak, hogy legyen milyen szél ellen feszülnie annak, aki képes erőn felül teljesíteni. Aki pedig nem, annak a sorsa meg nem érdekes.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!