rss      tw      fb
Keres

Mintavétel Nyíregyházán

 

„A szegénységnek millió arca van, rengeteg mindent foglalhat magába, és azt, hogy mi a szegénység, csak az tudja igazán, aki sokáig reménytelenül szegény.”

(Ferge Zsuzsa)

 



Csak a másik Magyarországgal semmilyen kapcsolatot nem tartó emberek fejében élhet még a sztereotípia a „sötét Szabolcsról” meg a feketevonatos, elmaradott Nyíregyházáról, miközben sok tekintetben valóban még mindig jelentősen elmaradnak az élet- és munkakörülményeket visszatükröző mutatók, statisztikai adatok az országos átlagtól. Ám az a tény, hogy hiteles helyi kutatásokon alapuló számokat lehet összemérni az országos átlaggal, önmagában a felvilágosultság változását jelzi.

2008-ban, amikor tehát térdig jártunk az „elmúltnyolcévben”, kutatássorozat indult a Debreceni Egyetem Egészségügyi Kar Társadalomtudományi Tanszékének és a nyíregyházi Polgármesteri Hivatal Szociális Irodájának együttműködésében. A városvezetőket meg lehetett ugyanis győzni arról, hogy az jó, ha tudjuk, hányadán állunk és merre haladunk. Ha már itt van ez a komoly szellemi potenciál, amit az egyetemi szociálismunka-szak jelent a szabolcsi megyeszékhelyen, kutasson a város hasznára.

A helyi szociálpolitikát meghatározó tényezők tehát pénzt adtak rá, hogy vizsgálódjanak csak a helyi társadalomtudósok. Az egyetemi műhelyben olyan háztartáspanel-kutatási tervet dolgoztak ki, amelyet kétévente ismételnek, azaz követik a társadalom valós folyamatait, és a kutatás segítségével idősorokkal is követhetők a változások. A kar szociális képzéseiben részt vevő hallgatóinak közreműködésével 2008-ban, 2010-ben és 2012-ben is megtörtént a mintavétel, azóta az adatokat tanulmányok sokaságában dolgozták fel a kar munkatársai. A közelmúltban jelent meg az a kötet, amely a 2012-es adatfelvétel eredményeivel is számolva veszi sorra például a demográfiai, foglalkoztatási jellemzőket, a jövedelmi, segélyezési helyzetet, az anyagi depriváció jelenlétét, a lakásjellemzőket, a társas kapcsolatokat vagy az egyszemélyes háztartásban élő idősek életminőségét. Több mint kétszáz oldal, s mondhatom, rendkívül izgalmas olvasmány azoknak, akik pontosan szeretnék tudni, vajon csak számukra tűnik-e elviselhetetlennek, ami ma Magyarországon folyik, vagy ezt a valóság adatai is alátámasztják.

Közbevetés – idézet egy 2012-es tényfeltáró riportomból:

 Más dolog elméleti úton arra a következtetésre jutni a társadalmi változások, bajok láttán, hogy a mai Magyarországon, bárki kerülhet egyik napról a másikra kilátástalanul kiszolgáltatott helyzetbe, s megint más valódi emberi sorsokon igazolva látni, tapasztalni. Nem hittem a szememnek, mikor egy régi újságíró kolléga, a talpraesett, agilis fiatalember lépett abba a szobába, ahol én az Oltalom Szeretetszolgálat hajléktalan klienseire várakoztam… Még küzdöttem a zavarral, hogyan kell ilyenkor viselkedni, mennyit szabad kimutatni a döbbenetből, hogy ne bántsam jobban annál, mint amit az élet már kimért rá, amikor jött a következő meghökkentés a vele érkezett hölgy miatt, pedig csak bemutatkozott. Doktornéként.

– Kerül néha az ember olyan helyzetbe, hogy megbicsaklik az élete. Biztos furcsán hangzik, ha sietek hozzá tenni, hogy önhibáján kívül is megtörténhet, ahogyan megesett velem. Tudom, hogy egyedül is kimásztam volna a bajomból, csak sokkal később. A beteg nagynénémet ápoltam, s amikor elvesztettem őt, két napon belül el kellett hagynom a lakást, mert az új tulajdonos így akarta. Az időzavarban rosszul választottam albérletet, hiába volt hivatalos szerződés, két hónap után a főbérlő úgy döntött, hogy a testvéréhez utazik hosszabb időre, s nem hagyja a lakást vadidegenre. És én így kerültem az utcára, majd az Oltalom Szeretetszolgálat átmeneti szállójára.

Három éjszakát töltött az éjjeli menedékhelyen szemhunyás nélkül, majd utána jött a lényegesen jobb körülményeket, szinte már albérleti viszonyokat jelentő intézményfokozat, meséli tovább, de hogy előtte volt még egy kimerítő, elnyújtott, ádáz csatákat magában foglaló válás is, amit ő nem bírt már megvívni és feladta, azt csak sokkal később és nagyon szűkszavúan érinti. A rokkantnyugdíjas asszony eredetileg pedagógus, egészségfejlesztő mentálhigiénikus és drámajáték szervező-rendező végzettsége is van, most pedig kertgondozói OKJ-s bizonyítványt szerzett. Ahogyan a régi ismerős fiatalember, aki mintha most soványabb lenne, mint amikor a kilencvenes években az Új-Kelet című napilap újságírója, tördelője volt. Vagy csak mélyültek a ráncok a kora tavaszi naptól, széltől barnult arcán?

– Egy sor rossz döntés eredménye – válaszolja, amikor a helyzet okát firtatom. – Ebben voltak vállalkozói döntések, ebből kifolyólag anyagi csőd, ebből kifolyólag magánéleti problémák, ebből kifolyólag úszott el minden: lakás, autó és minden más, ami csak volt… és egyszerűen az ember ott találja magát egy nagyon rossz helyzetben, és csak néz ki a fejéből, hogy most akkor hogyan tovább.

A nyíregyházi kutatás kilenc olyan indikátor alapján vizsgálódik, amely a nélkülözésben élők helyzetének pontosabb megismerését teszi lehetővé. A nyíregyházi lakosság 84,4 százaléka nem engedhet meg magának váratlan kiadásokat. Váratlan kiadásnak vehetjük a hosszabb gyógyulással járó betegséget éppúgy, mint mondjuk a munka elvesztését, az új állás keresését. A szabolcsi megyeszékhelyen lakók 73,4 százaléknak nem telik egy hét nyaralásra. Ez pedig még nem a luxus, a nyaralást, üdülést a szellemi és fizikai teherbírás feltételének, a rekreáció lehetőségének tekinthetjük, kihat az ember életesélyeire. A mutatók egy másik markáns csoportját bogarászva olvasom: az itt élők 38,7 százaléka nem engedheti meg magának Nyíregyházán, hogy kétnaponta húst egyen, 37,2 százalékban fordul elő a lakhatással kapcsolatos fizetési hátralék, és 20,5 százaléknak gond a lakás rendes fűtése. „Ez két okból is jelzésértékű lehet. Egyfelől, ezeknek a háztartásoknak a kockázata a súlyos anyagi deprivációra és a társadalmi kirekesztődésre, feltételezhetően igen magas. Másfelől, a ’kétharmados társadalom’ elméleti modelljét látszik alátámasztani, mely szerint a társadalom kétharmada, saját jólétének biztosítása érdekében, feláldozza, sőt kizárja magából az egyharmadot.” (Szilicsány Éva Panna tanulmányából)

Az igazán mellbevágó azonban az anyagi nélkülözés halmozódása: legalább három elemi indikátor szerint deprivált a nyíregyházi lakosság 53,7 százaléka! (Az országos átlag 2010-ben 39,9 százalék, 2012-ben 44 százalék. Anyagilag deprivált a háztartás, ha az alábbiakban felsorolt kilenc probléma közül legalább három jellemző rá, és ha legalább négy tétel vonatkozik rá, akkor súlyosan depriváltnak tekintjük.)

Az anyagi depriváció mérésére szolgáló tételek:

– Hiteltörlesztéssel vagy lakással kapcsolatos fizetési hátralék
– Váratlan kiadások fedezetének hiánya
– Anyagi okból nincs telefonja
– Anyagi okból nincs színes televíziója
– Anyagi okból nincs mosógépe
– Anyagi okból nincs személygépkocsija
– Évi egyhetes üdülés hiánya
– Kétnaponta húsételfogyasztás hiánya
– A lakás megfelelő fűtésének hiánya

Az adatok azt mutatják, hogy kisebbségben vannak 46,3 százalékos aránnyal azok, akiket a helyi társadalom normális helyzetűnek, elfogadható életkörülmények között lévőnek ítél, vagyis nem számítanak depriváltnak. De a deprivációtól mentes, vagyis a jó helyzetben élők aránya mindösszesen 7 százalék! A legfelső jövedelmi tizedbe tartozók kiváltsága csupán az alapvető jólét, az elvárható anyagi és pénzügyi biztonság!

Újabb közbevetés:

Rég nem látott ismerősöm a Fac-en osztja meg történetét: lett neki egy „örökbe fogadott” hajléktalanja. Amikor először adott neki ötszáz forintot, kileste, hogy mire költi. Mikor meggyőződött róla, hogy ételt vett, sőt gyümölcsöt, legközelebb ezer forintot adott neki mosolyogva. Ment aztán a dolgára. Igen ám, de akkor meg a hajléktalanja figyelte ki az ő mozgását, s az ajtóban várt rá virággal. Ételre elég volt a pénz fele, s mert egy örömteli, vidám napot akart szerezni ismerősömnek a jóságáért, a másik felét virágra költve adta vissza!

Nyíregyházán az elmúlt évtizedben nem csökkent a lélekszám, sőt 2011-ig emelkedő tendenciát mutatott. A népesség családi állapot szerinti struktúrája viszont igen jelentős változást mutat. Figyelemreméltó arányban nőtt a hajadonok és nőtlenek, valamint az özvegyek és elváltak aránya, terjed az élettársi kapcsolat. Az új évezred első évtizedében jelentősen javult a város lakosságának iskolázottsági színvonala. A 15 évesnél idősebbeknek csak 3 százaléka nem végezte el az általános iskolát, ez az arány 1990-ben még 14 százalék volt! A megyeszékhelyek között még mindig nem valami parádés a helyzete, de önmagához képest nagyot fejlődött a város az érettségizettek arányát tekintve is: ez most 59 százalék. Viszont az országosnál jóval nagyobb intenzitással nőtt a diplomások száma: 18 százalékról 27 százalékra emelkedett a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya. Javult a lakosság gazdasági aktivitása, de a rendszerváltozás előttit nem éri el. Itt magasabb a munkanélküliség, a fiataloké különösen. Az iskolai végzettség és a foglalkoztatottság összefüggései azonban Nyíregyházán is egyértelműek: a magasabban kvalifikáltak munkavállalási lehetőségei nagyságrendekkel kedvezőbbek. Ráadásul másodállásra is szinte csak nekik van lehetőségük a kutatási eredmények szerint.

Utolsó, záró közbevetés:

Nehéz leírni, mi tükröződik a bántalmazott gyerekek tekintetében, de én ha egy ilyen gyermeknek a szemébe nézek, úgy érzem, látom az egész élettörténetét. Rolandnál se csaltak meg az ösztöneim, a vékonyra szedett szemöldöke se zavarta össze ítélőképességemet. Ha csak ránézek, az ötlik eszembe: már az anyaméhben nélkülözött. Azon azért meglepődtem, hogy ez a csepp, csenevész fiúcska már elmúlt 18 éves, és már kivetette magából minden intézmény. Előbb az intézet, pontosabban a lakásotthon, ahol tizedmagával tengődött a kisvárosban, és ahol egyáltalán nem készítették fel a majdani önálló életre. Senki se figyelmeztette, hogy ne vágyakozzon annyira albérletbe, pláne ne ahhoz a férfihoz, aki nevelője volt korábban a gyermekotthonban! Hogy elfogyott az életkezdési támogatás és megromlott a kapcsolat a férfival, azt úgy meséli Roland, mint egymástól független eseményeket, pedig dehogy! De hogy az iskolából is lemorzsolódott, abban azért látja Lajos bácsi szerepét. A férfi nem adott pénzt a szalagavatós költségekre, ruhára… Roland úgy érezte, ezért nem bír így járni iskolába, gyakorlatra, ezért vetik ki maguk közül a többiek. Tizenkettedikesként koptatta-nyűtte el az összes bizalmat, ami még a legproblémásabb gyereket is megilleti egy valamirevaló iskolában. Roland karácsony tájára jött rá, hogy igen nagy bajban van, nincs hol tanulnia, nincs hol laknia és Lajos bácsi szerint munkát kellene keresnie. Csak az iskolai második félév kezdetét megelőző péntek délután fél kettőkor szedett össze annyi bátorságot, hogy szólni merjen valakinek: kéne egy „második esély iskola”… Még nem lehet tudni, megkapta-e.

 

Veszprémi Erzsébet újságíró

(Beszéde a Szolidaritás demonstrációján 2013-ban és díjnyertes műsora 2008-ból)

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal