Galamus.hu - Pártok és civilek: önpusztítás vagy áttörés?

Pártok és civilek: önpusztítás vagy áttörés? – II. rész

Nyomtatás

Részletek: Lánczos Vera; 2015. február 26. csütörtök, 03:33

Az első részben az erősen megosztott ellenzék politizálásának peremfeltételeit ismertettem, és igyekeztem megmutatni, hogy ebből a látószögből mennyire nevetségesek az ellenzéki térfelet és médiateret jellemző belharcok. Azt állítottam, hogy a DEKA kezdeményezése ezekkel a rossz tradíciókkal jelent szakítást, amennyiben párbeszédet hirdetett mindenkivel, aki demokráciát akar. Azt ígértem, hogy a DEKA kérlelhetetlen kritikusaival vitatkozva fogom kimutatni, mennyire önpusztító és sehová sem vezető az identitásvitákba süppedő ellenzéki attitűd.

A DEKA egyik első ülésén szólalt fel Misetics Bálint, aki az új civil gondolkodás egyik emblematikus képviselőjeként szerepel újabban a nyilvánosságban. Felszólalását nem volt módomban hallani, ellenben a vele készült beszélgetést erről a Klubrádióban igen. (1) A műsorban mint aktivista, szociálpolitikus szólalt meg, Heindl Péter pedagógus, jogász, tüntetésszervező mellett, akinek a Népszabadságban megjelent írása adta az apropót. Az írás, amúgy egy pécsi tüntetésen elhangzott felszólalása szövegének írásos változata volt, a címe önmagában cégér lehetne: Miért pártzászlók nélkül?

A műsorvezető (Rózsa Péter) azonnal azt feszegette, miért a „kivel nem?” a központi kérdés egy ilyen kezdeményezés alakuló ülésén. Misetics Bálint például miért nem ért egyet a DEKA kezdeményezésével? Mi a baja a civileknek a demokratikus ellenzék pártjaival?

Misetics válaszában tagadta, hogy ő ellensége lenne általában a párbeszédnek, igaz, a DEKA ügyében szkeptikus. Sőt, az ő morális alapállása az, hogy fontos kérdésekben – és az Orbán-rendszer leváltása ilyen – nemcsak beszélgetni, hanem még együttműködni is szabad, sőt bizonyos körülmények között kell, akár politikai ellenfelekkel is. A szép filozófiai alapállás ismertetését azonban mégis azonnal egy megszorító értelmezés követte: megkérdőjelezhető, hogy hathatósan együtt lehet-e dolgozni azokkal a politikai szereplőkkel, akik szerinte nagyrészt felelősek azért, hogy 2010-ben Orbán Viktor kétharmados többséget szerezhetett, hogy a rendszere kiépülhetett. Érdekes módon ezt nem morális problémának minősítette, hanem gyakorlatinak.

Az ilyen jól hangzó mondatok – miközben rövid elemzéssel könnyen kimutatható, mennyire sebezhető érvelés áll mögöttük – alapvető fontosságúak a közbeszédben, hiszen az ellenzéki szerveződés alapjait érintik, s a nyilvánosságban ezek tarolnak. Ki tekinthető például ellenfélnek? A korábbi korszakban felelős demokratikus politikus státusa rosszabb-e, mint az úgynevezett ellenfeleké? Mert éppen a fenti kifejtés tartalmazza azt, hogy akár az ellenfelekkel is együtt kell működni fontos célokért. Ráadásul zavar van a fogalmak körül is. Ha valakivel azért nem kívánunk együttműködni, mert felelősnek gondoljuk egy politikai helyzet létrejöttében, akkor miért kell tagadni, hogy morális aggályaink vannak? Ha azt hangsúlyozzuk, hogy aggályunk nem morális természetű, csupán a korábbi hibás ténykedés a kizáró ok, abból az következik, hogy azért negligálnánk valakiket, mert szerintünk most már egész hátralévő életükben hibázni fognak. Nem tudnak, nem akarnak, nem is fognak másképpen működni. Nem hiszünk a tapasztalat hatásában, a tanulási folyamatban, a belátás lehetőségében. Ugye elég merész és képtelen ez a gondolatmenet? Ráadásul ehhez elég leegyszerűsítetten kell látni a társadalom működését is, ha egyszer a politikai rendszer alakulása és egyes személyek magatartása ennyire primer módon hozható ok-okozati összefüggésbe és tehető felelősségi viszony alapjává. Elég csak kiiktatni némelyeket, és a dolgok máris a helyükre kerülnek. Misetics nyilván azért terelné el a kérdést a morál terepéről, mert ő maga is érzi – ki is mondta –, hogy nem összemosható azoknak a politikusoknak a felelőssége, akik Orbán előtt működtek, és azoké, akik az orbáni rendszer győzelmével felszámolták a demokrácia intézményeit. De ha így van, akkor nehezen védhető, hogy nem lehet velük közösen dolgozni. Mi áll akkor az ilyen attitűd mögött? Nehéz szabadulni a feltételezéstől, hogy a vélt bevésődéshez való alkalmazkodás, a stigmától való félelem.

Misetics Bálint beszél a Humán Platform demonstrációján, 2012 decemberében – Youtube

A beszélgetésben a műsorvezető jó érzékkel vissza is kérdezett: ha Misetics is elismeri, hogy a 2010 előtti időszak politikai hibái, a korrupció, a mulasztások stb. nem tudatosan azzal a szándékkal történtek, hogy majd egy olyan hatalom, amely visszaél a demokratikus győzelemmel, diktatúraépítésre használja fel őket, akkor milyen alapon jut ilyen következtetésre? Ezen a ponton kapcsolódott a kérdéshez Heindl Péter, aki szerint nem folyt ugyan tudatosan a diktatúra előkészítése, de voltak korábban is tudatosan a demokratikus játékszabályok megsértésére irányuló lépések. Rögtön hozott példát, 2009-ből, amikor az MSZP és a Fidesz két kereskedelmi rádió frekvenciájáról gyakorlatilag úgy egyezett meg, hogy a pártalku felülírhatta a demokratikus játékszabályokat, ami miatt az ORTT elnöke le is mondott. (2)

Itt egy másik tipikus gondolkodási sémával állunk szemben. Azzal, amely egyenlőségjelet tesz egy demokratikus norma eseti megsértésének tudatossága és a demokratikus rend tudatos felszámolásának szándéka és megvalósítása közé, de legalábbis azt sejteti, hogy az egyikből szükségszerűen következik a másik. Ismét nyilván azért, hogy az előbbi elkövetőjét ugyanúgy tudja kezelni, akár ki is zárhassa egy korrekciós folyamatból, mint a másikét. Ehhez a logikához az kell, hogy ne számoljunk egy alapvető határvonallal. Arról a határvonalról van szó, amely elválasztja a demokratikus rendet az önkényuralmitól. A 2010 előtti – ma ellenzékben lévő –politikai hatalomnak semmilyen szándéka nem volt a demokratikus rend felszámolására. Demokráciákban sem ritka, sajnos, hogy vannak kísérletek a szabályok megsértésére, beleértve a szabadságjogokat is, de egyáltalán nem mellékes, hogy ezek diszfunkcionális cselekménynek tekinthetők, amelyek korrekciójára mód van a rendszeren belül, vagy épp ellenkezőleg, a korrekció lehetőségének módszeres felszámolására irányulnak. Márpedig Heindl érvkészletében nincs minőségbeli különbségtétel. Nála ezek a cselekmények egyenes vonalú, egymásra épülő eseménysort alkotnak. Csakhogy ezt semmi nem igazolja, ez puszta prekoncepció.

De mitől ez a szigor? Miért a tabula rasa igénye? Aki egyszer megmártózott a régi rendszerben, az egyszer s mindenkorra leszerepelt? – kérdez tovább a műsorvezető.

Misetics állítja, hogy ő nem így gondolja. Sőt úgy véli, helyes megbocsátani bizonyos körülmények közt, ám – s itt megint egy „de” következett – szerinte az ellenzék liberális pártjai nem néztek szembe érdemben a saját felelősségükkel. Nemcsak az Orbán-rendszer kialakulásáért, hanem például a szegénység kialakulásáért viselt felelősségükkel sem. Úgy véli, a 2010 előtti baloldali liberális kormányok is szegényellenes politikát folytattak. Akkor lehetne ezen túllépni, ha ezt elismernék, bocsánatot kérnének, és ha nem ugyanazok az emberek kritizálnák ma a Fidesz szegényellenes politikáját, akik korábban ilyen döntéseket hozták.

Itt tehát a beszélgetés a demokratikus rend lebontásának kérdéséről finoman átsiklott egy másik terepre, Misetics szakterületére, a szegénység kérdéskörére. Adott egy állítás: korábban is, a 2010 előtti kormányok is, szándékosan szegényellenes intézkedéseket hoztak. Nem vitatva az összefüggéseket, amelyek a szegénység növekedése és a rendszerváltásban való csalódás közt kimutathatók, ez a síkváltás a beszélgetésben, amely eddig a demokrácia tudatos lebontásáért viselt politikai felelősségről szólt, csúsztatásnak tekinthető. Külön írás feladata lenne a szegénységi adatokat számba venni, és okkal vitatni ennek az ex katedra megállapításnak az igazságát. Az viszont enélkül is világos, hogy azért kell azonos fakkba tuszkolni minden 2010 előtti szegénységpolitikát a maival, hogy végül az együtt nem működés megindoklásában is azonos következtetésre lehessen jutni. 2008-ban történetesen pénzügyi világválság volt. Az is igaztalan állítás, hogy nem történt semmilyen beismerés, mert történt. De itt most megint az érvelési logika bicsaklik meg. Megint visszakanyarodunk a kiinduló ponthoz, a „kivel nem lehet” komplexushoz, hogy ismét kiderüljön, azokkal nem lehet, akik egyszer már így vagy úgy intézkedtek, mert ez állítólag hitelességi kérdés. Ha tehát azt nem is mondhatjuk, hogy mindenki egyformán hibás, és ha azt sem mondhatjuk ki nyíltan, hogy nem hiszünk az emberek – beleértve a politikusokat – önkorrekciójában és gondolkodásmódjának változásában, akkor egyszerűen mindent hitelességi problémaként tárgyalunk. Ezért aztán Misetics szerint nem sokat ér olyan pártokkal megállapodásra jutni, amelyeknek egyes politikusai, amikor hatalmon voltak, másképpen cselekedtek, mint ahogy most látnak dolgokat. Mi a biztosíték arra, hogy nem csak ellenzékben látják másként?

Heindl a hitelesség-ügyet azzal a példával illusztrálta, hogy a demokrácia lebontásának folyamatában sem álltak ellen eléggé az ellenzéki pártok. Saját beszédére utalt, amelyben felhozta, hogy például az MSZP maga is egyfordulós választási rendszert akart 2011-ben. Heindl szerint ez azt jelenti, hogy az MSZP épp annyira tömbösíteni akarta a pártpolitikát, mint a Fidesz. Visszakerestem a világhálón, mi is történt 2011-ben? Nem volt nehéz rátalálni a híradásra, amelyből kitűnik, hogy az MSZP arányos, listás választási rendszerként képzelte el az egy fordulót (3), ami egészen mást jelent, mint ami ma van. Éppenséggel a valódi pártpreferenciák fejeződhettek volna ki benne. Heindlt a tüntetésen elmondott beszéde szerint a legkevésbé sem zavarta, hogy össze nem illő dolgokat mosott egybe, hogy ezt a meggyőződését kiterjesztően alátámassza. Például így: „Az Orbán-kormány parlamentje ennek megfelelően fogadta el az egyfordulós választási törvényt. Amire hivatkozva előbb a szocialisták, majd a tavalyi parlamenti választás kampánya során hozzájuk csatlakozott ’szatellitpártok’, a DK és az Együtt is egyfolytában azt nyomták nekünk, civileknek, hogy csak a két nagy párttömb valamelyikét választók szavazata nem vész el.” A tömbösödési kényszert úgy állította be, mint kívánt és felhasznált helyzetet valami más és jobb helyett. Azt persze nem tudhatjuk meg, mi lett volna a potens civil megoldás a Fidesz választási szabályainak ismeretében.

Heindl Péter a pécsi internetadó-tüntetésen tavaly októberben – pecsistop.hu/Borbás Mátyás

Az idézet talán érzékelteti, hogy az együttműködés kizárása mögött álló hangos meggyőződések olykor milyen hamis alapokon nyugszanak. Természetesen ha nincs párbeszéd a politikusokkal, akkor nincs mód az ilyen érvek vitatására sem.

Ha a politika ennyire elrontotta, ha a mai ellenzéki pártok nem tudják, akkor a civilek jobban tudják-e, hangzott el a vállaltan provokatív műsorvezetői kérdés.

Válaszában Misetics először ismét egy elvi alapállást ismertetett, amelyet csak osztani lehet, de a konkrétumok szintjére jutva a hiányérzetünk ismét magasra szökhet. Hamis az a felosztás, mondta, hogy az egyik oldalon az eddigiekért felelős politikusok, a másik oldalon meg az ártatlan civilek állnak. A pártok is civil szervezetek, értelmezhetetlen a pártok és a pártok körüli aktivista hálózatok szembeállítása. Van egy repertoárja az állampolgári aktivizmusnak, amelyből egy civil ember vagy csoport válogathat. Szerinte a 2010-es nyomorunk abból is következett, hogy a magyarországi civil repertoár nagyon szegényes volt, aminek történelmi és kulturális okai egyaránt vannak. Egy fontos jellemzőt is kiemelt: azt az általános társadalmi vélekedést, hogy nálunk a demokrácia azt jelenti, nem kell politikával foglalkozni, holott éppen az ellenkezője az igaz.

Jólesett volna hallani, hogy ezen a ponton civil alapállásból valamiféle önkritika is megfogalmazódik. Igen, kulturális-történelmi okokból a magyar demokrácia egyik fontos összetevője, a civil közreműködés és ellenőrzés végig hiányzott a rendszerváltást követően ahhoz, hogy ne üresedhessenek ki a demokratikus intézmények. Ezért nem korrekt kizárólag elitpolitizálásról, csak politikusi felelősségről beszélni a kudarcok kapcsán: a magunkéról és ennek tanulságairól is kellene beszélni. De sajnos semmi ilyesmi nem hangzott el. Ha ez nem is, elhangzott egy fontos észrevétel, amely megérdemli a nagyobb figyelmet. Az, hogy miközben egyre többen mondják ki, hogy Magyarországon már nincs demokrácia – paradox módon azokat a civil aktivitási technikákat alkalmazzuk, amelyek egy plurális demokráciára jellemzőek. Holott egy tekintélyelvű rendszerben ezekkel nem érhető el kellő hatás. Misetics szerint ez a baj a DEKA-val is, hogy mint aktivitási forma – szerinte – nem adekvát egy erős tekintélyelvű rendszerben, hiszen a rendszerváltás előtti idők eszközeihez nyúl vissza, amikor egy éppen összedőlő tekintélyuralom utáni helyzetre kellett felkészülni. Akkor rendben volt, hogy mindenki beszélgetett. Ma egészen másképp kell a kihívásnak megfelelni.

Az sajnos nem hangzott el, pedig szerintem ugyanerről a paradoxonról van szó, hogy a politika különböző szereplői szintén úgy viszonyulnak egymáshoz, mintha plurális demokráciában élnénk még, és végtelen idő állna rendelkezésünkre a kísérletezgetéshez, hogy melyik demokratikus szerveződésnek adunk nagyobb esélyt. Mintha megengedhetnénk magunknak, az ideális megoldás megjelenésére várva, a demokráciát akarók közti szelektálás luxusát egy egyre fokozódó önkény közepette.

Heindl Péter eleve elutasítja a jelenlegi parlamentarizmuson alapuló pártpolitikát, ő a közvetlen demokrácia eszközeire alapítana, és valamiféle helyi szervezetekre épülő hálózatban látja a jövőt. Misetics meg egy kiterjedt jóléti államot tud csak célként elfogadni, kevesebb társadalmi egyenlőtlenséggel, amelyhez erős baloldali pártokra lenne szükség, s amilyenek szerinte ma nincsenek. Ha valaki nem akarja hogy a Hunvald György–Gyurcsány Ferenc-féle világ jöjjön vissza, az állampolgárként vegye komolyan annak a felelősségét, hogy egy igazi, tisztességes baloldali párt jöhessen létre. Ezt mondta. És ez volt a beszélgetésnek az a pontja amikor Misetics minden, elvben csak helyeselhető morális és filozófiai alapvetését lenullázta. Amikor a két politikus nevének összekapcsolásával jellemezte a nem kívánt jövőt, valójában egy karaktergyilkos panel bedobásával érvelt. Arra a bevésődésre alapozott, amit a bohócos CÖF-plakátok fémjeleznek, amelyek épp az évtizedes stigmatizáló politika egyik állomását jelentették. Szinte csak mellékkörülmény, hogy Hunvald ügyeiben sorra születnek a felmentő ítéletek, szinte mellékes, hogy Hunvald ügyében miért Gyurcsány jut eszébe. A kérdés persze költői, az igazán szomorú a dologban az eszközválasztás. Azért érdemel külön figyelmet ez a szöveg, mert jó támpontot nyújthat annak megítéléséhez, mennyire vehetők komolyan a magas röptű morális fejtegetések. Hogy stílusosan mondjam, a beszélők hitelessége. Hitelesebbek-e azok – ha a megnyilvánulásokból indulunk ki –, akik ugyan még nem voltak hatalmon, de a következetességük már ma is lemérhető: az elvek csak addig tartanak náluk, amíg alkalmazni nem kell őket.

Déjà vu érzésem támadt. A 2014-es választás előtti ciklusban már volt alkalmunk megtapasztalni, hogy a politikába frissen belépők vagy a hatalmon még soha nem lévők miként vallottak hasonló elveket. Volt olyan párt, a Milla hagyományait e tekintetben tovább vivő Együtt-PM, amelynek politikusai csak Unicum fogyasztásával tudták elviselni, hogy választási szövetségre lépjenek a Demokratikus Koalícióval. Egyikük, Karácsony Gergely, időközben Zugló polgármestere lett, ellenzéki összefogással. Alpolgármesterének azt a Rozgonyi Zoltánt jelölte, aki Papcsák Ferenc – mondjuk így – esszenciálisan fideszes politikusnak is alpolgármestere volt az előző ciklusban, képviselve mindazt, ami miatt Zuglóban még a mai rendszerben is győzhetett az ellenzék. Karácsony azzal a felütéssel indokolta döntését, hogy ő mindenkinek megadja a bizalmat, amíg az illető rá nem cáfol, mert e tekintetben is szakítani akar azzal a politizálási stílussal, amely a nagypolitikában a Fideszt jellemzi. Ellenfeleinkkel is együtt kell tudni működni. Ez így van, de keresem a tanulságot. Ha az ellenzéki pártok politikusai ezt a szép elvet egymással is következetesen alkalmazták volna – pedig nem is ellenfelei, csak riválisai voltak egymásnak –, akkor valószínűleg ma nem lenne kétharmados teljhatalom. Nem látom, hogy a politikába újonnan belépők felfognák, hogy egészen más élesben működni, mint elvben. Miért csak kényszerhelyzetben lehet kompromisszumot kötni, miért nem meggyőződésből? Miért csak a kényszerhelyzetben kötött kompromisszumnál hivatkozási alap, hogy a bizalom jár? Úgy tűnik, mégis el lehet képzelni, hogy más konstellációk közt ugyanazok képesek másként cselekedni.

Ehhez képest szomorú, hogy a rossz minta talál ismét követőkre. Az idézett mondatok számomra azt igazolják, hogy az igazi ellenfelet azok a kulturális hiátusok jelentik, amelyek töretlenül élnek tovább az újabb nemzedékekben, s amelyek eredményeként ismét ugyanazokban a csapdákban találjuk magunkat. Lehet új típusú szervezeti formákon, új aktivitási repertoáron gondolkodni, de az igazi innovációnak nem generációs előfeltételei vannak, hanem kulturálisak. Radikális lépés lenne ezen az úton szembenézni kulturális és történelmi örökségünkkel, amellyel – kihasználva és meglovagolva – egy cinikus, gátlástalan rezsim könnyűszerrel él vissza.

***

Ez az írás még a veszprémi időközi választás előtt született. A veszprémi eredmény azonban ide kívánkozik, mint olyan teljesítmény, amely egy civil jelölt és a demokratikus ellenzéki pártok jó együttműködésének következménye. Kész Zoltán személyében az ellenzéki pártok olyan reálisan gondolkodó civillel, demokratával találkoztak, aki egyrészt képviselte azt a demokratikus minimumot, amelyet mindannyian magukénak éreztek és támogatni tudtak, másrészt van annyira érett gondolkodású demokrata, hogy fontosabbnak tartotta a képviselt célokat, amelyeket nyilvánvalóan nem érhetett volna el e pártok támogatása nélkül, mint azt, hogy megfeleljen a politikusokkal szemben táplált előítéleteknek. Mert szembemenni a trenddel.

A másik momentum, amely említést érdemel, Juhász Péter (az Együtt önkormányzati politikusa) feljelentési ügye. Hétfőn tette közzé az MTI, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda elutasította a nyomozást azokban a belvárosi ingatlanügyekben, amelyekben az ingatlaneladások miatt ismeretlen tettes ellen tett feljelentést Juhász. Az elutasításra hivatkozva viszont most az önkormányzat akar eljárást kezdeményezni vele szemben, hamis vád miatt. Az Együtt tüntetéssel kíván tiltakozni a hatósági cinizmus ellen. Ez olyan helyzet, amikor egy párt, pártpolitikus joggal tarthat igényt támogatásra, kiállásra valamennyi civil részéről, akik magukat demokratának vélik. Ez olyan alkalom, amikor a közös fellépés nemhogy arcvesztést nem jelent, hanem kifejezetten morális követelmény.

__________________________________________________________________________________

(1) Klubrádió, Balkanyar, 2015. január 31.

(2) Heindl a Danubius és a Slágerrádió megszűnésére utalt, lásd erről például az Origo írását.

(3) MTI: „Egyfordulós listás választási rendszerre tesz javaslatot az MSZP. Az ellenzéki párt elképzelése szerint a parlamenti választásokon a magyarországi állandó lakóhellyel rendelkező állampolgárok szavazhatnának. Molnár Zsolt országgyűlési képviselő elmondta: a parlament választójogi albizottságának benyújtott koncepciójuk arányos és átlátható választási szisztémát hozna létre, amelyben a leadott szavazatok és az elnyert mandátumok aránya lényegében megegyezne, így az Országgyűlés összetétele pontosan tükrözné a választói akaratot. A parlament létszámának kétszázra csökkentését támogatják a szocialisták.”

Lánczos Vera

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal