A Galamus szurdok
- Részletek
- 2019. július 20. szombat, 05:51
- Hanák András
A természet kegyetlen és egyben kegyes. Aki belép a Galamus szurdokba, az tudja, nehéz terepnek néz elébe, de ha jól navigál, megtalálja a szoros kijáratát. Mert a természetben, legalább is az általunk alkotott fogalmak szerint, mindennek van kezdete és vége. Ha egyszer belépünk a szurdokba, ott eltévedhetünk, bolyonghatunk akár negyven éven át, de azt tudjuk, hogy valahol el is hagyhatjuk ezt a természeti képződményt. A társadalmi képződmények nem egészen ilyen jellegűek.
Hogy mikor és miként léptünk be az Orbánvilágba, nevezzük egyelőre így az általunk ismert képződményt, azt nagyjából-egészéből tudjuk. Egy rövid időre már belekóstolhattunk 1998. és 2002. között, de ebben az időszakban sok tényező korlátozta a demokrácia tervszerű elbontását. 2010-ben viszont sok minden érett be, valódi és gerjesztett népharag, valós és felszínes elégedetlenség, és a listás szavazatok alig több mint felével a Fidesz kétharmados parlamenti többséget szerzett. Ezt fülkeforradalomként felfogva módszeresen hozzálátott a demokrácia egyébként is rozoga, instabil tartóoszlopainak megrongáláshoz, majd látva, hogy nem ütközik különösebb ellenállásba, módszeres lebontásához. Eleinte úgy tűnt, hogy a jogállam egyes intézményei és az erős jellemek (pénztárcák, hadurak) részleges ellenállást tudnak kifejteni. A sajtónyilvánosság nagymértékben arra épített, hogy leleplezéssel, a valós helyzet és a valós szándékok elemzésével valamiképpen megállítható lesz a demokrácia eróziója. Voltak, akik már 2010 nyarán azt firtatták, hogy egy új kormányzat miként tudja majd átvenni az ország irányítását. Nagy figyelemmel elemezték annak részleteit, hogy mi lesz a „day after.” Ha jól emlékszem, bár hónapokkal később, a Galamus is feltett hasonló kérdést. Olyasféle megközelítést is hallottam, már 2010 őszén, hogy ez legfeljebb egy egyciklusos kormányzás lesz, ha ez a Fidesz-klán egyáltalán kibír egy teljes ciklust.
Nem így történt.
Kilenc év elteltével a hidegfejű megfigyelő azt állapíthatja meg, hogy kurzus épült ki, egy jól megfigyelhető rendszer, amelynek tartóssága nehezen lenne megkérdőjelezhető. Nehezen magyarázzuk, hogy miért volt ilyen egyszerű a kialakult Orbánvilág kiépítése. Vannak sejtéseim, ennek egyik vonala arra tekint, hogy a kurzus milyen módszeresen és aligha körmönfont módon toborzott magának társutasokat, támogatókat, akiket aztán vagy a partvonalon kívülre szorított, vagy kifejezetten kiebrudalt. De mindaddig, amíg az érintett célpont megértette, hogy a kompromisszum, a behódolás megmenti a szűrét, senkit sem taszított az árok, az elkeseredettség szélére. Volt, aki naiv volt, mások inkább felkészületlenek, de mindenki hajlamos volt elhinni a rókának, hogy milyen szép az egyébként a varjúéhoz hasonlatos hangja. Ehhez még olyan nagy ravaszság sem kellett. Ki nem szeret jót hallani önmagáról, akár egy ravasz rókától is. Volt, akire báránybőrbe bújt farkasként horkant a mesebeli róka, majd leplezetlenül állt ki a pódiumra az állatok királyaként. Meglehetősen jó stratégiája volt arra, hogy a lehetséges ellenállás gócait miként lehet előre meggyengíteni. A saját oldalán is függőséget, kiszolgáltatottságot teremtett, és mint mindig a történelemben, szép számmal voltak olyanok, akik önként és dalolva fogadták el a függőség és a kiszolgáltatottság formáit. A királlyá avanzsált vezető olyan végrehajtókat vett maga mellé, akik az elmúlt rezsimből hozták batyujukat, életrajzi foltjaikat, tapasztalataikat. Mindenkit meg lehetett zsarolni, ha kellett, nem volt egy makulátlan és szabad ember ebben a környezetben. Bizonyára megérne valamivel konkrétabb szintre szálló kutatást annak feltárása, hogy kinek mivel fogták a tökét. A nőkre alig gondoltak, és ha igen, akkor a társuk tökét kellett megragadni.
A kurzus kilenc éve zakatol, és nem igazán látjuk, mikor fejezi be önmaga kiépítését. Még van mit tenni, miként azt jól jelzi az Akadémia bekebelezése, az újságíró-kamara halogatása, a közigazgatási ölebbíráskodás ötletei. És még sok dolog lapul abban a tarsolyban.
Milyen is ez a rezsim, minek nevezzük? Sok leírást ismerhettünk meg az elmúlt években. Van, aki a maffiaállam elnevezést tartja találónak, mások komoly tudományosnak tűnő fegyverzettel a hibrid, mutáns és neo- megnevezéssel arra mutatnak rá, hogy olyan ez, mint amit már láttunk, de mégis van benne valami új, különös, sajátos. Van olyan felfogás is, amely versengő autoriter rendszerként azonosítja az Orbánvilágot, mivel a kormányzásért való verseny egyes elemei megmaradtak. Ugyan egyenlőtlen, majdhogynem reménytelen verseny ez, de mégsem a diktatúra jól ismert könyörtelensége. A fogalmi tisztázás kevesek kenyere és vesződsége, de valljuk be, azzal, hogy fogalmilag megragadjuk, alig jutunk közelebb ahhoz, hogy miként tudnánk tömjénfüsttel, választói akarattal, és ha egyikkel sem megy, seprűvel elkergetni ezt a kurzust. A legtöbb magyarázat és meghatározás valami olyasmit mond, hogy ha olyan, akkor az. Közérthető módon ezt úgy szeretik kifejezni, hogy ha olyan minta a kacsa, mert totyog, hápog és sárga a csőre, akkor ez nem csupán olyan, hanem az. Én mégis azt gondolom, hogy nem az, hanem más, de kétségtelenül olyan. Más megközelítésben azt mondhatnánk, hogy már nem az (olyasmi, amiről elmondható, hogy nem tagadja meg lényeges dolgok tekintetében a demokráciát), de még nem is ez (ami az általunk ismert diktatúrák ismérve).
Egyébiránt pedig van-e annak bármi jelentősége, hogy minek nevezzük korunk képződményét? Talán van. Ha valóban hibrid, mutáns vagy neo-, a jogász népség szereti erre azt mondani, hogy sui generis, akkor a rezsim erejét és gyengéit talán éppen ezek a különös (hibrid, mutáns, neo-) vonások tárhatják elénk. Tudjuk, hogy feleslegesen nem lép fel erőszakosan, mi több, a szemkilövető erőszakot ügyesen adagolva ellenfelei potensebb vezetőinek lejáratására alkalmazza. A médiába se kell akkorát rúgnia, miután egy komoly szegmensét állami kézbe vette és állami hirdetésekkel tartja életben. Ahol fontos, ott változatos formákban alkalmazza az észt és az erőt. Amikor a választási rendszer a célpont, akkor viszont nincs könyörület. Majdhogynem ki van számolva, hogy milyen demokráciát tagadó intézkedés hány százalékot hoz. Amíg hozza, elmennek vele a falig. Sőt, tovább. Aki meg kívánja állítani őket, azt kíméletlenül elsodorják, eltiporják. Mindebből sokak számára egyértelműen következik a tanulság: ezt az uralmat választások révén nem vagy nagyon bajosan lehet legyőzni. Következésképpen, sokunkat ragad el a kétségbeesés (vagy a szenvtelen rezignáció) azt látván, jobban mondva gondolván, hogy az Orbánvilágból nem szabadulhatunk ki a mi életünkben. Ez mindenképpen több tényező megvizsgálását teszi szükségessé.
Először is tisztázandó, hogy mennyi időt adunk saját magunknak ezen a földön. Ez a döntés többnyire nincs a kezünkben. Másodsorban azt is találgathatjuk, hogy a fent nevezett világ névadójának mennyi időt ad a mindenható. Ez ugyan részben a kezünkben van, bár nem úgy, hogy magunk vesszük a kezünkbe a sorsát, sokkal inkább azáltal, hogy mennyi borsot törünk az orra alá. Ezen túllépve a filozofikus elmék az idő és az anyag természetét illetően olyan megállapításokat tehetnek, amit George Harrison így fogalmazott meg: All Things Must Pass. Hogy ezt mennyire értette a saját életére, azt nem tudhatjuk, de erősen esélyes, hogy erre is gondolnia kellett. Az Orbánvilágra nem gondolt. Még számtalan laposabbnál laposabb megállapítást tehetnék ez ügyben. Hivatkozhatunk a múltra, mint történelemre, akár anekdotikusan, akár tudós magabiztossággal. Én ez előbbit próbálnám meg. 1981-ben fordítottan hátat a Kádárvilágnak. Tíz évbe se telt, és ami véget nem érőnek tűnt, egyszer csak véget ért. Talán nem lenne hamis logika most is ezt tenni, hátat fordítani az Orbánvilágnak, mint teszi azt olyan sok kis- és nagyember? Az 1981-hez képest felbecsülhetetlenül felgyorsult világban talán most tíz évre se volna szükség. Most nem fordítok hátat az Orbánvilágnak. Néha rácsapom az ajtót, néha meglógok, de maradok. A magam introvertált világából két dolgot üzenek azoknak, akiket kicsit is érdekel, mit gondolok valóban. Az első egy régi tapasztalás – halogatást kedvelő életem során sok elmulasztott tett, történet, esemény tért vissza majdhogynem úgy, ahogy nem történt meg. Kaptam még egy esélyt. Néha már-már azt hiszem, hogy az élet kegyelt gyermeke vagyok. Megmagyarázhatatlan. Ez egy dolog (ennek a szóhasználatát még nem igazán ízleltem meg), a másik az, hogy itt valóban meglapul egy másik világ: az Orbánvilágból szabadságra mehetünk, kiszabadulhatunk akár hosszabb időszakokra is a szellem, a képzelet szárnyain; létrehozhatjuk, szóval ne kerteljünk, megalkothatjuk azt a világot, amelyet magunk alakítunk nap, mint nap. Majdnem a Teremtő hatalmát gyakorolhatjuk. Ebben a világban a magunk urai lehetünk. Ha jól képzelgünk, a káprázat egyik szélén meglelhetjük a Galamus szurdok kijáratát is.
