rss      tw      fb
Keres

A négy éve elmúlt kerek öt év

Mindig idegenkedtem a szóbeli megnyilvánulástól, mert míg írásban engedelmesen hajlottak kezem alá a szavak, beszédben elhűlve tapasztaltam, hogy kicsúsznak a kezemből, össze-vissza rohangálnak, és nem azt mondom, amit akarok. Ezért aztán minden erőmmel próbáltam elkerülni az ilyen helyzeteket, minden rádiós interjút kérő újságírót és minden előadásra való felkérést visszautasítottam.

Életemben két ember vett rá nagy nehezen rádióinterjúra. Az egyik Győrffy Miklós volt az 1970-es évek közepén, miután a Szociológia című folyóiratban megjelent a feleségemmel, Horváth Ágotával közösen írt tartalomelemzésünk az általános iskolai olvasókönyvek társadalomképéről. A másik Mihancsik Zsófia volt a 2000-es évek elején, amikor a Klubrádió „Hétzáró” című műsorát csinálta. Mindkét esetben keményen ellenálltam, de ők még keményebbek voltak, és tettek egy ajánlatot: felejtsük el az interjút, csak beszélgessük a bekapcsolt magnó előtt. Ha nem tetszik, amit csinálnak belőle letörlik, és elfelejtjük. Ez annyira lovagias ajánlat volt, hogy nem lehetett visszautasítani. (Amihez persze az is kellett, hogy tudtam: hiteles emberekről van szó, akiknek bízhatom a szavában.) Beszélgetni kezdtünk, és tényleg elfeledkeztünk a magnóról, elfeledkeztünk az egész interjú szituációtól – egy jót „dumáltunk”. Amikor meghallgattam a végterméket, tátva maradt a szám, olyan jól sikerültek az interjúk. Így ismerkedtem meg személyesen Mihancsik Zsófiával, akinek persze írásait és rádióműsorait akkor már régóta a kötelező „olvasmányaim” között tartottam számon. (Ő meg állítólag az én írásaimat.)

Atán 2010-ben egy CEU-n tartott konferencián találkoztam vele, és megkérdezte, hogy írnék-e akármit egy internetes újságba, amit most tervez. Írtam. Öt év alatt 201 kisebb-nagyobb cikkem jelent meg a Galamusban, ami, szerintem, Mihancsikkal együtt, olyan helyet fog elfoglalni magyar sajtótörténetben, mint a Nyugat és Osvát az irodalomtörténetben – amikor majd végképp eltakarodik a jelenleg uralkodó, népbutításban és történelemhamisításban utazó banda. Jelentőségét jól mutatja, hogy igen rövid idő alatt igen sok olvasóra tett szert, hivatkozási és támadási alap lett. Sokan támadták, és minden oldalról, mert egyik szekértáborhoz sem csatlakozott.

Azt, hogy a Galamus milyen fontos szerepet töltött be az életemben, csak akkor vettem észre, amikor megszűnt. Akkor jöttem rá, hogy szerkesztőként Mihancsik milyen inspiráló légkört teremtett, amikor visszavonulásakor elment a kedvem az írástól. Rájöttem, hogy nem csak a közönségnek írtam, hanem Mihancsiknak is, az ő kényes és szigorú ítéletének akartam megfelelni. Egyfajta fölöttes énemmé vált.

Főszerkesztőként annak ellenére sikerült „szerkesztőségi” légkört teremtenie, hogy a benne résztvevők – egy-két kivételtől eltekintve – soha nem találkoztak személyesen, csak írásaikon keresztül ismerték egymást. Amikor később személyesen is találkoztam például Krémer Ferenccel vagy Lánczos Verával, olyan örömmel üdvözöltük egymást, mint rég nem látott barátok. Ugyanez a hangulat lengte be kapcsolatomat azokkal a volt galamusosokkal is, akikkel személyesen továbbra sem találkoztam, csak a Facebookon. Ha másért nem, már csak ezekből a láthatatlan szálakból szövődő szolidaritásért is örülök annak, hogy részese lehettem ennek az öt évnek. (Ami ráadásul úgy telt el, hogy a Galamus 2010-es indulása óta Zsófiával egyszer sem találkoztam, csak telefonon beszéltünk és leveleztünk.)

 


Andor Mihály